Strauss keringői

A papa mészárszéke éppen szemben volt Hoffmann fényképész műtermével, ahol annak barátja, bizonyos Hitler próbálta ki fotókon, milyen gesztusokkal képes legjobban hatni a tömegre. A kis Strauss hívő katolikusként rühellte a nácikat, és plébánosa beszélte rá a papát, hogy engedje tanulni éles eszű fiát. Fel is vették egy jeles úri gimnáziumba, ahol iskolaelsőként végzett. Az egyetemen aztán klasszikafilológiából és történelemből doktorált, tanárnak készült – közben ismert kerékpárversenyző is volt –, majd a háborúban a keleti frontra került. A véletlen és magyar katonák mentették meg, akik kilométereken át cipelték a sebesült hadnagyot a segélyhelyig.

A háború után a náci bűnökkel nem vádolható fiatalember az amerikai megszállók bizalmából a közigazgatásba került, miközben egyenruhás barátai támogatásával virágzó feketekereskedelmet is folytatott. 1949-ben a CSU, a keresztényszociális unió helyi alapítója volt járásában, majd a kiváló szónokot és szervezőt három évre rá már a párt első főtitkárának tették meg, idővel pedig bejutott a Bundestagba, ahol aztán 38 évet töltött. Adenauer 1953-ban hívta meg először kormányába, de az ifjú és becsvágyó politikus nagyot csalódott: védelmi miniszternek készült, ám a kancellár a családügyi tárcával kínálta meg, mondván: amíg én állok a kormány élén, maga nem lesz védelmi miniszter! Nősüljön meg, ha a területet nem ismeri...

Strauss végül az atomenergia-ügyek minisztere lett, és nagy szerepe volt azoknak a német reaktoroknak a felépítésében, amelyeket – pártja támogatásával és a környezet védelme érdekében – éppen napjainkban állítanak le. Meg is házasodott: az „alulról” származó vőlegény egy tekintélyes és vagyonos polgárcsaládba nősült be. Egyúttal oly hatékonynak bizonyult a kormányban, hogy Adenauer a második kabinetjében végül mégis neki adta a védelmi tárcát.

Ekkor jöttek az első viharok. Strauss és a kancellár a Bundeswehr atomfegyverekkel való felszerelését kívánták. Nemcsak a lakosság széles rétegei ellenezték ezt, hanem az ország világhírű atomfizikusai is. Straussék azonban keresztülvitték az ügyet, miközben a miniszter a jóvátétel-fizetés keretében hadiipari együttműködést teremtett Izraellel. (Mint később elmondta: maradandó benyomást tett rá, amikor szemtanúja volt az ukrajnai zsidók legyilkolásának.)

Majd jött a Lockheed-botrány. Az amerikai cég alkalmasint milliókat adott titokban a CSU-nak, hogy a németek csaknem ezer F–104-es harci gépet vegyenek, illetve gyártsanak. (Utóbb minden negyedik lezuhant, 116 pilóta vesztette életét, de Strauss és pártja megúszta a botrányt.) A vesztegetést nem sikerült bizonyítani, pedig a sajtó – különösen a Der Spiegel, amely a minisztert közveszélyesnek nyilvánította és harcot hirdetett ellene – sok mindent kiderített.

Amikor azt is megírták, hogy a Bundeswehr Strauss minden hősködése ellenére felkészületlen, és csak atomfegyverekkel lenne képes megvédeni az országot, a miniszter felrúgta a demokrácia elveit: hazaárulás vádjával rendőrökkel vitette el Rudolf Augsteint, a lap főszerkesztőjét, lefoglaltatta az újság iratait, és azt híresztelte, hogy Augstein egy szovjet tengeralattjárón készült Kubába szökni... Elérte azt is, hogy Franco rendőrsége elfogja a cikk éppen Spanyolországban üdülő szerzőjét, de a hónapokig kavargó botrány végül a sajtószabadság fényes győzelmét hozta: a közvélemény többsége is Strauss ellen fordult, a kormánykoalícióban részt vevő liberális FDP-miniszterek pedig tiltakozásul kiléptek a kabinetből. Strauss – Adenauer támogatásával – egy ideig még arcátlanul tagadott, végül lemondásra kényszerült.

Mindez 1962-ben történt, de hősünk – egyúttal a CSU elnöke és frakcióvezetője – 1966-ban immár pénzügyminiszter volt. Közös kormányban az addig szidott szocdemekkel, szorosan együttműködve azok gazdasági miniszterével, Karl Schillerrel, s együtt munkálkodtak sikeresen a „német gazdasági csodán”. Ez időben az akkor 53 éves miniszternek egy 17 éves diáklány lett a barátnője – de Strausst felesége és a lány szülei összefogásával sikerült jó útra téríteniük. (Nem maradéktalanul, hiszen 1971-ben prostituáltak rabolták ki egy éjjel New Yorkban.)

Utóbb hosszú ellenzéki évek következtek. Tán olvasott akkori javaslatairól kései csodálója és a róla elnevezett díj kitüntetettje, Orbán Viktor: ne nyújtsanak semmiféle támogatást a gazdasági nehézségek leküzdésében az SPD–FDP-kormánynak, mert így javíthatják esélyeiket a választáson. Pártjának többsége azonban ellene volt, és leszavazták azt a tervét is, hogy (harcban a CDU elnökével, Helmut Kohllal) országos párttá növessze a CSU-t. 1980-ra viszont megnyílt a mindig is óhajtott nagy esély: ő lett a keresztény pártok kancellárjelöltje, hogy aztán csúfosan alulmaradjon a szocdemekkel szemben. Még nagyobb arányban, mint korábban Kohl.

Ezután Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök lett, és 1988-ban bekövetkezett haláláig az is maradt. Münchenből is fontos szerepet játszott a világpolitikában. Rokonszenvezett olyan diktátorokkal, mint Pinochet tábornok vagy a dél-afrikai Botha, s bár korábban elátkozta Willy Brandt keleti nyitását, most (az alapvető német érdekeket szintén felismerve) ő is erre az útra lépett. Járt Maónál Pekingben, adott a nyolcvanas években milliárdos hitelt az NDK-nak és ugyanannyit a magyar reformereknek. Adott volna az utóbbiaknak többet is, miután tárgyalt Kádárral, de partnerei nem mertek többet kérni. Titokban és talán akarata ellenére érkezett 1987 telén Gorbacsovhoz. A szenvedélyes pilóta leszállt a hóvihar miatt lezárt moszkvai repülőtéren, mert elfogyott az üzemanyaga...

Hazai epigonja, Orbán tőle tanulta, hogy egy néppártnak, ha sikeres akar maradni, integrálnia kell a tőle jobbra állókat. A német középpártoknak ez nagyjából sikerült is, az epigonnak látványosan nem. Hogy mennyire lehet Strauss követendő példa a pártfinanszírozást, illetve a személyes gazdagodást illetően, igencsak kétséges. Pályáját a Lockheed-ügy után is súlyos korrupciós botrányok kísérték. Rábizonyítani végül semmit nem lehetett, de kérdőjel maradt rengeteg.

Amikor 1988-ban váratlanul elhunyt, gyermekei szép vagyont örököltek. Lánya az üdülőt kapta a Cőte d’Azurön. A később adócsalásba keveredett Max a pompás családi otthont Rott am Innben, míg Franz Georgnak a 600 négyzetméteres müncheni villa jutott, nagy kerttel és medencével. Becsült értéke 2,7 millió euró. Ez onnan ismert, hogy a házat szeptember végén kényszerárverezik, a médiavállalkozó gyermek elspekulálta magát. Nem hozott sok dicsőséget a papa nevére lánya, Monika Hohlmeier sem. A CSU müncheni vezetőjeként, illetve bajor kulturális miniszterként tíz éve botrányos körülmények között kényszerült lemondásra, miután leleplezték szerepét választási csalásokban. Nemkülönben azt, hogy tárcájánál fizetett mellékállásban lehetett pártmunkát végezni, s aki kinyitotta a száját, azt zsarolással hallgattatták el.