Nem ért semmit a száz nap – Észak-Korea rendíthetetlen
Donald Trump amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök áprilisi találkozójukon abban maradtak, hogy Kína száz nap alatt megpróbálja elérni Észak-Korea fegyverkezési lendületének mérséklését. A jelek szerint ez nem sikerült. Valami nyilvánvalóan történt, mindenesetre Peking nem verte nagydobra, hogy pontosan mi is. Az biztos, hogy semmi olyan, amilyet az Egyesült Államok várt volna. Sőt a legutóbbi rakétakísérlet igazi médiahisztériát vont maga után. Technológiai fordulatról beszélnek, arról, hogy a koreaiak képesek elérni az Egyesült Államok területét, miközben a kereskedelmi forgalom Kína és Észak-Korea között dinamikusan nő.
Valódi információk híján nagyon nehéz elképzelni, vajon mi lehetett a száznapos cél. A kínai politika mestere az egymástól távol eső, sokszor egymással szemben álló célok egy rendszerben való egyesítésének, itt azonban már a célok megállapítása is nehézségekbe ütközik. Az a látszat keletkezett ugyanis, hogy a kínaiak a száz nap alatt valami olyan „megoldást” találnak, amely kielégíti az amerikaiakat, nyilván nincs ellenükre nekik maguknak, s valamennyire az észak-koreaiaknak is ínyükre kell hogy legyen.
Mi lenne ez? Peking váltig hangoztatja, s ez egybeesik az amerikai követelésekkel is, hogy célja a Koreai-félsziget denuklearizálása. Az események, amelyek mostanában a hisztériát keltik, nincsenek közvetlen összefüggésben a nukleáris programmal. A mostani vezéresemények a rakétaprogram részei. Nem várható ugyan az előttünk lévő hónapokra, hogy hadrendbe állítsanak valamiféle tömegpusztító fegyvert, amelyet el lehet juttatni Amerikába, de az kétségtelen, hogy mindig ennek a képességnek az időbeni távolságával mérik a valóságos kockázatokat. S persze mit szóljanak akkor a szegény szövetségesek, Dél-Korea vagy Japán, amelyek sokkal közelebb vannak az északi kilövőállványokhoz, mint az Egyesült Államok? Ami biztos, hogy az elmúlt hónapokban semmit, de semmit nem tudtunk meg arról, vajon mi a helyzet a nukleáris programmal.
Ez a kérdés azért a legfontosabb, mert a mai tudásunk szerint ha el tudnának is legalább Alaszkáig lőni egy rakétát, azzal egyelőre legfeljebb levelet vagy bonbont tudnának odaküldeni, nem atomtöltetet, s akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az amerikaiak ilyen esetben valószínűleg nem a kezüket tördelve néznék a tévében, ahogy jön a rakéta hosszú útján. S ezzel itt megjelenik egy új elem a komplexumban.
A KCNA észak-koreai hírügynökség által közreadott képen kilõnek egy Hwasong-14 típusú interkontinentális ballisztikus rakétát Pangjon gyakorlótéren (MTI/EPA/KCNA)
A múlt héten Hszi Csin-ping Hamburgba utazott a G20-találkozóra, s útközben hivatalos látogatásra megállt Moszkvában. Sok dokumentumot írtak alá ott, de többek között kiadtak egy közös nyilatkozatot a koreai kérdésről. Ebben a szokásos célok megismétlése mellett igen hangsúlyos helyet kapott, hogy az amerikaiak és szövetségeseik hagyjanak fel a térségbeli hadgyakorlatokkal és semmiképpen se telepítsék Dél-Koreába az úgynevezett THAAD rendszert. Nos, ez éppen egy rakétavédelmi rendszer, amelynek a lényege, hogy útjának végső fázisában támadja meg a rakétát, mégpedig úgy, hogy ne tegyen kárt a benne lévő fegyverben, mert azon a ponton már nem szabad felrobbannia. Még nem tökéletes a technológia, mert a célját képes elérni hagyományos és nukleáris robbanófej esetén, de nem, ha biológiai vagy vegyi fegyver van a rakétában.
Érdekes kérdés, hogy mi a bajuk ezzel akár a kínaiaknak, akár az oroszoknak. A rendszer Dél-Koreába kerülne, az oda irányuló rakétáktól védene. Tehát nem sok köze van azokhoz a rakétákhoz, amelyek Amerikába mennének. Vagy talán mégis. Él a gyanú, hogy a THAAD integráns részét képező monitorozó szisztéma idejekorán képes lenne észlelni az Észak-Koreából fellőtt minden rakétát. Ha viszont erre képes, akkor ki tudja, mit észlelhet egyéb közel eső területeken, mondjuk Kínában vagy Oroszországban. S egyébként is, Pekingből nézve elég különös eseménysor bontakozott ki, mondjuk a száz nap alatt, ha most a kereskedelmi ügyeket nem is számítjuk.
Először is az Amerikai Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság elnökei megállapodtak, hogy utóbbi száz nap alatt beveti a befolyását, hogy Észak-Korea vegyen vissza agresszív fegyverkezési elképzeléseiből. Fontos megjegyezni, hogy ez az Észak-Korea az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek biztonságát fenyegeti elsősorban. Eközben bejelentettek – igaz, nem váratlanul – egy komoly, Amerikából Tajvannak szóló fegyvereladási üzletet. Egy amerikai repülőgép-hordozó – szintén eközben – megjelent a Dél-kínai-tengeren, majd két vadászgép olyan terület felett repült, melyet Kína a magáénak tart, Washington viszont ezt vitatja. S itt van még a THAAD rendszer küszöbönálló telepítése is. A helyzet akár Pekingből, akár Moszkvából nézve egyensúlyért kiált, s lényegében ez fogalmazódott meg a közös nyilatkozatban.
Mielőtt létrejött volna Trump és Hszi hamburgi találkozója, Rex Tillerson amerikai külügyminiszter tett egy igen realistának ható, mégis misztikus nyilatkozatot. E szerint Kína nagyon fontos lépéseket tett, de különböző érthető okokból most ezeket szüneteltetnie kell. Hogy ez mit jelent, azt nem valószínű, hogy gyorsan megtudjuk, azt viszont máris megtudtuk, hogy Kína támogatja a Biztonsági Tanácsban az Észak-Korea elleni újabb szankciókat. Az kétségtelen, hogy Kínának vannak a biztonságin túl közvetlen gazdasági, hétköznapi érdekeltségei is Észak-Koreában. A határtérségben elég intenzív az együttélés, a koreai nemzetiség tere bőven átlóg Kínába. A legnagyobb határvárosban, Dandongban hatszáz olyan cég van, amely kifejezetten a szomszéd országgal való kereskedésre jött létre. A határ nincs szigorúan lezárva, a túloldalról rengetegen járnak át dolgozni. Ez nem egyszerűen plusz munkaerőt jelent az újabban egyre erőteljesebb munkaerőhiánnyal küzdő kínai gazdaságnak, de az észak-koreaiak minden kínainál olcsóbban dolgoznak, ami igen komoly mélységét jelenti a béreknek. S elég erős továbbra is a turistaforgalom.
Ami sejthető a kínai próbálkozásokról, hogy valószínűleg leállították vagy erőteljesen korlátozták az olajszállításokat, illetve már korábban leállították a szénszállításokat. Pekingnek valószínűleg nem a szankciók volumene okoz problémát, hanem a nyomában a saját oldalán keletkező lokális feszültségek, elsősorban a határtérségben, másodsorban azoknál a vállalatoknál, amelyeket a korlátozások érinthetnek. Egy nyilatkozat szerint – megintcsak állítólag – lényegében megszűnt a kínai és az észak-koreai hadsereg közötti kapcsolat. Senki nem mondja most sem, hogy a kínai próbálkozások sikertelenek, azoknak vége lenne, csak mintha a probléma megoldása nem lenne annyira egyszerű, ahogy az a Trump-stábból látszik.
Szóba került az ügy a Trump–Putyin-találkozón is Hamburgban. Állítólag a kínaiak részleges visszavonulása idején az oroszok kezdik meg a nyomásgyakorlást. Ez valószínűleg legalább annyira átláthatatlan lesz, mint az eddigiek. Addig is a nemzetközi sajtóban megindultak a találgatások, vajon hogy nézne ki egy Észak-Korea elleni katonai támadás. Az ilyen elemzések általában azzal kezdődnek, hogy a háború szinte teljesen valószínűtlen, de ha mégis, akkor…
