Szélsőséges-e a liberális woke-kultúra, ha divatba hozzák a könyvégetést?

A zsidó származású Heinrich Heine 1822-ben azt írta, hogy „ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.” Jövőbe látott, több mint egy évszázaddal később a náci Németországban a Német Diákszövetség kezdeményezésére tisztátalannak és felforgatónak gondolt könyveket ítéltek máglyára, a történet vége pedig jól ismert. Persze, nem ez volt az első könyvégetés, már időszámításunk előtti VII. században is történt rituális megsemmisítés. A német világháborús vereség után számtalan esetben a kommunisták gyújtogattak ideológiailag elfogadhatatlan alkotásokat, míg mostani évszázadunkban a Da Vinci-kód, vagy épp a Harry Potter-kötetek végezték máglyán. A folyamat nem ma kezdődött és nem holnap fog befejeződni. A legfrissebb botrány ugyan néhány napja robbant, de az ügy feltárásához vissza kell utaznunk az időben.

Mi történt Ontarióban?

A napokban derítette ki a National Post, hogy 2019-ben ügynevezett „Tisztítótűz” ceremónia keretében az Ontario állambeli francia iskolai körzetben mintegy 30 iskolából eltávolítottak, majd elégettek több mint 4700 kötetet. Az akciót a délnyugat-ontariói francia nyelvű katolikus iskolákat felügyelő tanács rendelte el abban a reményben, hogy ezzel elégetik a rasszizmus, a diszkrimináció és a sztereotípiák hamvait. „Reméljük, hogy egy befogadó országban növünk fel, ahol mindenki jólétben és biztonságban élhet” – hangzott el egy diákoknak készült videóban a magyarázó üzenet. Hogy jó szándékukat bizonyítsák, a szertartás részleteinek kidolgozásánál bennszülötteket is bevontak a döntési folyamatba. A keletkezett hamut az ’Adjuk vissza a Földnek’ project keretében fatelepítéseknél használták, ezzel az iskolatanács szóvivője, Lyne Cosette szerint „a nyitottság és a megbékélés gesztusát gyakorolták az Első Nemzetek és más kisebbségi lakosok felé.”

Az elégetett kötetek között végezte az – értékelésük szerint – őslakos indiánokat negatív és sértő módon ábrázoló Tintin Amerikában című képregény, mint ahogy Jacques Cartier felfedező életrajza is a lángok martalékává vált. Lyne Cosette sajnálja, hogy a helyi közösség néhány tagjának sértő volt a ceremónia, de egyáltalán nem bánják a sajátos trágyázást, mert az őslakosok jogait oktatási célból védték az európai bevándorlókkal szemben. A progresszió újhullámos hívei és harcosai, vagyis a woke-ok (felébredettek) az Egyesült Államokhoz hasonlóan Kanadában is helyet kaptak a baloldali média-mainstreamben, ráadásul északon a politikai környezet is nekik kedvez: Justin Trudeau 2015-ben a politikai korrektség liberális védelmezőjeként került hatalomra. A miniszterelnök úgy vélekedett a könyvégetésről, hogy

aggályos, ha nem őslakosok mondják meg őslakosoknak, miként érezzenek, és hogyan engesztelődjenek ki a történelmi elnyomás után.

Hozzátette, ő soha nem egyezne bele könyvégetésbe.

A Radio Canada szerint egyik szerzőt sem értesítették műve betiltásáról. Összesen 155 címet selejtezett le a bizottság, 152 túlélte a kivégzést, de még további művek értékelése zajlik. Iskolánként 157 darab könyvet selejteztek le. A mozgalom alapítója a magát független kutatóként bemutató Suzy Kies, aki egyben 2016 óta a Kanadai Liberális Párt őslakosokkal foglalkozó bizottságának alelnöke. Kár volt ezzel az akcióval felhívni magára a figyelmet, mert egy adminisztrációs baki (hazugság?) miatt lehet, hogy befejeződött politikai pályája. Trudeau pártjának honlapján még az szerepel, hogy abenaki és Montagnais származású őslakos, ezzel szemben a Radio Canada kikutatta, hogy felmenői között hét generációra visszamenőleg sem találni ilyen kapcsolódást. Ugyan a liberálisok szerint nem regisztrált bennszülöttként tekint magára, mivel azonban Kies korábbi érveléseinek egyik alapja a személyes érintettsége volt, inkább lemondott (lemondatták?) az előbb említett tisztjéről. Hivatalos indoklásában hangsúlyozta, felháborítónak tartja, hogy ezzel a történettel akarnak egy választási kampányban ártani Justin Trudeau-nak és a pártnak, ezért távozik.

A könyvégetés közvetlen áldozatai között találjuk Sylvie Brient, a The Indian College Affair című regény íróját, akinek halvány gőze nincs, irományát miért dobták a tűzre. Szerinte semmiféle kirekesztés nem szerepel a műben, sőt tizenéves főszereplője megvéd egy őslakos férfit az igaztalan vádaktól, vagyis valójában azt az üzenetét közvetíti, hogy egyenlő bánásmódban kell részesíteni az indián törzseket. A híres francia képregényhős, Asterix is elvérzett a kiszavazó-show-n, mert

az Asterix Amerikában című történetben az egyik indiánlány miniszoknyában, mélyen dekoltált felsőben jelenik meg, ez pedig nem autentikus, ami a kisebb gond, és mélyen szexista, ami annál nagyobb probléma.

A korszellem erejét mégsem ezek az esetek, hanem a rájuk adott válaszok jellemzik leginkább. Egy quebeci újságíró, Andre Noel Trafic chez les Hurons című könyve kapcsán írta ki Twitterre, hogy meglepte a kigolyózás, túlzónak érzi, de fél attól, hogy ez a botrány eltereli a figyelmet az igazi problémáról, amelynek súlyosságát még ma sem sikerült felmérni: az őslakosok területcsökkenéseiről, az európai bevándorlók és más amerikai, kanadai népek okozta elnyomásokról keveset szól a nép. Az áldozatoknak, felelős államférfiaknak nincs módjuk a felháborodásra, az elmúlt hónapokban indián gyerekeket érintő tömeggyilkosságra derült fény, amely egészen új nézőpontot adott ennek a pusztító ceremóniának. Egy választási kampányban ráadásul nagyon nem mindegy, hogy a darázsfészket ki milyen szakértelemmel emeli le a fáról.

Kanada választ

Pár nappal ezelőtti választási felmérés szerint Trudeau liberálisai a legnépszerűbbek a szeptember 20-ára tervezett előrehozott választások előtt, az Erin O’Toole vezette konzervatívok két százalékponttal lemaradva a másodikak, illetve még Jagmeet Singh Új Demokrata Pártjának maradt halvány reménye a kormányzásra. A kanadai alkotmányos rendszer értelmében a győztes mindent visz, vagyis ugyan elvi akadálya nincs, lehetne koalícióban is országot vezetni, erre viszont 1917 óta nem volt példa. Trudeau is kisebbségben kormányoz, éppen ezért akár járványkezelésről, akár a lakosság 6%-át alkotó bennszülöttek jogairól van szó, jobbról és balról is kap rendesen. Nagyon nem hiányzott neki a pár hónappal ezelőtt robbant bomba: Kanada egykori bentlakásos iskoláiban több mint ezer jelöletlen sírra bukkantak. A katolikus egyház és állam támogatása mellett az indián gyermekeket ideológiai és kulturális átnevelés céljából erőszakkal elszakították szüleiktől,

1874 és 1996 között több mint 130 ilyen intézményben kezdték meg az „civilizálásukat".

A mintegy 130 ezer fiatalkorút fizikálisan gyakran inzultálták, szexuálisan abuzálták az átnevelés során. Az ügy kirobbanása után a kormánynak extra tartalékokat kellett mozgósítania, hogy teljes egészében feltárják a tragédia részleteit, és azonosíthassák az áldozatokat. A szülők és leszármazottaik pereskedésbe kezdtek, azonban mind az egyház, mind az állam próbálja eltolni magától a felelősséget.

Ez az ügy is kellett ahhoz, hogy a katolikus iskolákat felügyelő tanács kellő határozottsággal vágjon bele a könyvégetésbe, hiszen a woke-ellenesek náci kártyáját üti az áldozati szerepben megjelenő indián narratíva. Választási helyzetben pedig mindenki kétszer meggondolja, mit is mondhat. Ahogy Amerikában a fehér demokraták érzékenyebbnek mutatkoztak a faji előítéletekre, mint maguk a feketék, Kanadában egy nagy port kavaró, balos progresszívek irányította woke-akció végrehajtásához a bennszülötteket érintő elnyomások képeztek megfelelő táptalajt. Mindkettőnél a kisebbségi identitáspolitika és az áldozati kultúra aspektusai jelentkeznek, nem véletlen, Justin Trudeau is inkább középre húz, mikor azt mondja: érthető a vandalizmus mind az állammal, mind a katolikus egyházzal szemben, hiszen az embereket sokkolták a kanadai történelem szégyenfoltjai. De ő maga azért nem gyújtogatna könyveket. Ha a tét nem több, mint néhány kötet hamuvá porladása, akkor nincs különösebb tétje a mismásolásnak. Kérdés, hogy kell-e tartani a helyzet eszkalálódásától, mert akkor szükség volna egy jól látható vörös vonalra, amit a felelős képviselők nem engednek átlépni.

Popkult égés

Két éve Lengyelország északi részén katolikus papok szentségtörőnek és bálványimádónak ítéltek Harry Potter és Alkonyat-könyveket. Azt is kifogásolták, hogy ezek a gyerekek körében népszerűvé teszi a mágiát, a varázslást, amely szembemegy a Bibliával. Az akció akkora felháborodást keltett, hogy a helyi egyházmegye szóvivője is elhatárolódott tőle. A megszokott Heine-idézet mellett olyan középkori gyakorlatokra panaszkodtak a lengyel kommentelők, amelyeket nem szabadna újraéleszteni.

Hazánkban nyolc éve a Magyar Nemzeti Arcvonal nevű neonáci szervezet tagjai egyfajta tisztító rítuson mentek keresztül azzal, hogy könyveket és magazinokat égettek, bár indoklásuk és a – Radnóti Miklós-kötet mellett – lángokra vetett FHM Magazin sem sejtet egy mélyen átgondolt aktust. „(...) amikor a Mozgalomnak szenteltük életünket, akkor önként vállaltuk, hogy Krisztus Urunkhoz méltó életet fogunk élni, és törekszünk önmagunk megjobbítására, számos emberi hibánk elhagyására. A tűz fényt gyújt az éjszakában, ezáltal tökéletesen szimbolizálja a fény és a sötétség küzdelmét. Ebben a küzdelemben mindannyian részt veszünk, bár sokan nincsenek ennek tudatában. A fény erősebb a sötétségnél, hiszen ha fényt gyújtunk, a sötét megszűnik a fény közelében” – olvasható a közleményükben. Magvas gondolatok.

Dúró Dóra hiába csak egy darálóért, s nem gyufáért nyúlt, mikor megsemmisítette a Meseország mindenkié című érzékenyítő könyvet, reakcióként a közösségi média felületeit ellepték Heine jól ismert vészjósló szavai. A Mi Hazánk Mozgalom nemzeti radikális politikusának már volt zsidók megkülönböztetését és Holokauszt-tagadást vékonyan érintő megnyilvánulása („úgynevezett Holokauszt”), ezért a magyar történelmi érintettség okán politikai öngyilkossággal ért volna fel egy könyvégetés.

Könyvek után jönnek az emberek?

A progresszív baloldal erőszakosságára és intoleranciájára már mérsékelt baloldaliak is felhívták a figyelmet, mert a véleményszabadságot öncélúan és szélsőségesen korlátozva olyan klíma képződik, amelyben a romboló ideológiákat nem a párbeszéd, hanem az eltörlés eszközével kívánják lenullázni. Nehéz megmondani, hogy ez hova vezet, ami biztos, hogy a jövő alkotói egyfajta paranoid helyzetbe kerülnek. Justin Trudeau és Andre Noel sem tudta pontosan, hogy egy felháborító tettre szabad-e felháborodott választ adni. Már senki sem tudja, mit szabad leírni, kimondani, lefesteni, megformázni, megszólaltatni, és mit nem. Nem tudni, hogy társadalmi folyamatok autentikus prezentációja máglyán végzi-e, vagy sem.

Szólhatunk az utca politikailag inkorrekt nyelvén, vagy kénytelenek leszünk a woke-újbeszélt ejsajátítani?

A totális átdigitalizáltság és közösségi média korában már kisebb téttel bír egy könyvégetés, mint a II. világháború hajnalán. A nácikban még joggal élhetett a remény, hogy a lapok tömeges elhamvasztásával valóban megállítható a bűnös gondolat terjedése. A szimbolikus cselekvés mára azt hirdeti, amit 1933-ban egy eltérő ideológia mentén a nemzetiszocialista munkáspárt: mostantól mi, a kultúra őrei fújjuk a passzátot, mi mondjuk meg, mi tiltott és mi tűrt. Mi alakítjuk a szokásokat, nyelvet, stílust teremtünk, az elnyomottak felemelésével kiegyenlítjük a társadalmi különbségeket.

A történelem legsúlyosabb népirtásának bélyege rásült a könyvégetésre. Az aktust ez a felejthetetlen örökség különbözteti meg más woke-ceremóniák minőségétől, hiszen

akár a szobordöntésekről, akár korszakos művek önhatalmú cenzúrájáról beszélünk, ugyanazzal találkozunk: mai erkölcsi mércével mért történelmi múlt, amely kizárja a progresszivitás lehetőségét.

A jelen popkultúrájában létező, ám woke-kapitalista értékek mentén elítélhető jelenségek sem direkten, sem átvitt értelemben nem megjeleníthetők, pedig az alkotók többsége a humor, irónia, groteszk felnagyító eszközeivel épp a kifogásolt jelenség ellen szólalnak fel. A woke Facebook-algoritmusok hűvösségével vadássza a tiltott kulcsszavakat és gesztusokat. Amikor a Tapsi Hapsi-széria kanos borzának groteszk, szándékoltan eltúlzott nyomulása a fiatal generációkban is kínos visszatetszést kelt, a woke akkor is felhorgad, így Pepe Lö Picit kivágják a Space Jam folytatásából. Amikor a The Mandalorian című Star Wars-sorozat sztárja, Gina Carano a Twitteren Trump-párti és covidszkeptikus nézeteit osztja meg, kirúgják a Disneytől. Ez a mai könyvégetés 2.0, ami konszolidáltabb, barátságosabb, zöldebb csomagolást kapott.   

Heine humanitárius félelme a mai korban azért is alaptalan, mert az ideák közti harc tétje nem emberéletben, hanem közösségi ellehetetlenülésben, megbélyegzésben, kurzusból és szalonból való kizárásban, karaktergyilkolásban és ezzel összefüggésben akár a teljes egzisztenciális ellehetetlenülésben mérendő. Amit a progresszív bal elítél, a konzervatív jobb felemelhet, és fordítva, így az is megtörténhet, hogy ezek az alkotók akaratuk ellenére egy kultúrharc lövészárkában találják magukat, miközben eszük ágában sem volt háborúzni. Egy kurzus kisajátítja nevüket, velük riogatnak, vagy épp pajzsukra emelik, mint az Dr. Seuss esetében is megtörtént. Az elégetett könyv – csakúgy, mint az elmúlt századokban – nem képes egy szellemiséget, gondolatot kitörölni, de a máglyagyújtóknak segít identitásuk kifejezésében, a közhangulat tematizálásában és az ellenségkép legyártásában. A könyvégetés kvázi egy helyettesítő kivégzés, amellyel az elkövetők megússzák a bírósági hercehurcát és a társadalmi vitát, majd miközben épp megtisztítják a közbeszédet, az indulatokat csak tovább és tovább korbácsolják.

(Kiemelt képünk illusztráció: Athén közelében könyvek égnek a nagy erdőtűzek miatt, 2018-ban. Fotó: Angelos Tzortzinis / AFP)