A mérőszám a Nemzeti Összboldogság

A Frei-dosszié már-már megengedhetetlenül moralizáló és egyoldalú bemutatója után a magyarok is halhatták-láthatták a csodát: egy országot, ahol pár éve vezették be a TV-t, egy országot, ahol alig vannak autók, egy országot, ahova évente csak korlátozott számú turistát engednek be, és ahol a Coca Cola még nem nemzeti ital.

Emellett a király, a világ egyik utolsó teljhatalmú uralkodója, önként, saját belátása alapján adta át hatalma egy részét a nemzetgyűlésnek, amely megalakítására idén meg is tartották az első választásokat. Maga a kormány működése is példaszerű: évente rotációs alapon változik a kormányfő, a nepotizmus elkerülése végett.

Az ország a környezetet is régóta prioritásnak, a Nemzeti Összboldogság (a nemzeti össztermék helyett Bhutánban használatos mutató) egyik fő összetevőjének tekinti. A buddhista királyság nagy részét fedő himalájai eső- és fenyőerdők biztonságban érezhetik magukat, az ország területének 64 százalékát fedi erdő. A lakosság szegény, de senki sem éhezik.

Már a Frei-dosszié idején is bosszantott a nem teljes körű tájékoztatás, az hogy a műsorban egy szó sem esett a másik oldalról, az országból kiűzött nepáliak sorsáról. Pedig a probléma nem kicsi: a világ egyik legnagyobb, mégis alig ismert menekültügyi problémája ez, 100.000 embert érint. A nepáliak "bűne" pedig nem más, mint az, hogy nem Dzong-pák, vagyis nem a helyi népcsoport képviselői, no és persze az, hogy hinduk. Ki gondolta volna, hogy létezik buddhista nacionalizmus, de hát miért is ne: az is csak egy izmus: kizárólagos.

Az egész akkor kezdődött, amikor a múlt század elején nepáli telepesek kezdtek beszivárogni a déli, mocsarakkal és maláriát terjesztő szúnyogokkal teli, ám bőséges termést nyújtó vidékekre. A világ egyetlen, maláriára immunis népe, a Nepál déli síkvidékén élő Tharuk egy lyukat töltöttek be, és hamarosan már fontos szerepet játszottak a főként hegyekkel borított ország élelmiszerellátásában.

Aztán a népesség növekedésével egyre erősödtek az etnikai lázongások, mely sajnos egybeesett az ország hivatalos politikájával. A nyolcvanas években elindított „egy ország, egy nép” program asszimilációs kényszere elől így aztán tízezrek menekültek vissza Nepálba. A nepáliak nem kaptak választójogot, nem használhatták nyelvüket, vallásukért még egyenesen üldözték is őket.

A túlnépesedés átkát nyögő Nepálban az ENSZ által felügyelt menekülttáborokba terelték őket, ahol immáron 17 éve várnak arra, hogy a világszervezet és a két ország kormánya valamilyen megegyezésre jusson. Bhután nem enged egy jottányit sem, Nepál meg egyszerűen nem tudja befogadni őket. Jelenleg 80.000 ember sínylődik itt, a nepáli-indiai határon. Ellátásuk nem biztosított, a tiszta ivóvízről, iskoláztatásról nem is beszélve. Rémtörténetek százait hallani: éhezés, gyermekkereskedelem, fertőzéses betegségek tizedelik meg az ott lakókat.

A menekültek sorsáról közben tavaly „harmadik utas” megoldás született: az Egyesült Államok vállalta, hogy 2008-tól kezdődően letelepülési engedélyt ad az összes, táborban élő bhutáni menekültnek.

Azért ne feledjük Butánt: az, ami. Nem tökéletes, ám mint mindenkitől, tőlük is lehet tanulni, és ma körbetekintve van is mit. Egy 2008-as felmérés szerint az ország valóban Ázsia legboldogabb állama, a világban pedig (roppant alacsony GDP-je ellenére), a nyolcadik helyen áll. Egyszerűen „csak” azért, mert korán ráébredtek: az élet teljességében csak egy kerék, láncszem a gazdaság és a gazdagság. Nem, talán nem is ráébredtek; csak nem felejtették el.

Szász Balázs
Nepál