Taposóaknáknak hittem az utcaköveket

„Még soha életemben nem remegett úgy a kezem, mint amikor Vira hátára írtam a nevét, a születési dátumát, a lakcímünket és két telefonszámot”, meséli Olekszandra Makovij. A Szasának becézett harminchárom éves festőművész Kijevben élt férjével és kislányukkal a háború kitöréséig. Már az első rakéták becsapódása előtt eltervezték menekülésük útvonalát, de azt mondja, hihetetlennek tűnt, hogy az oroszok megtámadják az országot, és rakétákkal, nehéztüzérséggel fogják lőni a Dnyeper-parti fővárost.

Február 24-én hajnalban Szasáék hatalmas robbanásokra ébredtek. Sosem hallottak hasonlót. „Tudtam, hogy nem az ég dörög, odamentem az ablakhoz, és csak azt láttam, hogy sorra kapcsolódnak a lámpák a szomszéd házak lakásaiban is.” Szavak nélkül is értették egymást a férjével: kitört a háború, muszáj elhagyniuk Kijevet. Percek alatt elözönlötték a közösségi oldalt a „Mi ez? Ugye, nem? Az nem, nem lehet!” kezdetű posztok.

Szasa a kétéves Vira szobájába rohant. Tisztába tette, szorosan magához ölelte. A kicsi nem értette, mi történik körülötte. Édesanyja könnyeiből észlelte, hogy valami megváltozott. Zaklatott volt, de amikor Szasa elkezdett a hátára írni, azt hitte, játszanak. „Anya, az ábécét rajzolod rám?”, kérdezte. Szasa alig bírt írni, úgy reszketett. „Korábban is játszottunk olyat, hogy egymás testére festettünk, azt mondtam neki, hogy igen, rajzolok a hátára”, mesélte a 168 Órának adott interjúban. Majd azzal folytatta, hogy még sosem érzett olyan elemi félelmet, mint azon a februári hajnalon. „A gondolat, hogy elveszíthetem Virát, karnyújtásnyi közelségbe került. Iszonyatos volt.”

A fotó

A lánya hátára írt sorokat Szasa le is fotózta. A képet azonban csak hetekkel később osztotta meg a közösségi oldalán, amikor már teljes biztonságban voltak. Az ötlet onnan jött, hogy a háború kitörése előtti napokban néhány „anyukás” világhálós közösségi csoportban javasolták egymásnak a szülők, a kicsik zsebébe tegyenek névjegyet, elérhetőséget, arra az esetre, ha menekülni kell. Szasa viszont arra gondolt, Vira bármikor elveszítheti a kabátját, ezért írt lánya testére. „Ha meghalnék vagy elszakadnánk egymástól és más megtalálja, legalább tudják a nevét és néhány adatot. Nem akartam, hogy ha a legrosszabb bekövetkezik, akkor később ne tudja, ki ő, honnan jött és kik a szülei.”

Irány Vinnicja

Korábban néhány rokonnal megbeszélték, hogy náluk húzzák meg magukat, ha valóban kitör a háború. „Amíg összeraktam az iratainkat, a legszükségesebb dolgainkat és az előre bekészített csomagokat, a férjem megnézte, mennyi benzin van a kocsiban. Volt kész tervünk, de aznap sokkos állapotban, szinte gépiesen cselekedtünk”. A házuk Kijev egy olyan negyedében van, amely a Dnyeper által körbeölelt, kisebb mesterséges sziget. Óvóhely nincs, ha támadás éri a városrészt, a halál vár rájuk. „Amikor útnak indultunk, az járt a fejemben, hogy hátra kell hagynunk az életünk egy részét. Rázártuk az ajtót a múltunkra.” Délnyugatnak, a moldovai határtól 120 kilométerre fekvő Vinnicja felé vették az irányt. Vira a plüssmackóját, amit anyai nagymamájától kapott, szorosan ölelte, kérlelte szüleit, hogy forduljanak vissza, mert látni szeretné a nagyit. „Azt mondtam, hogy már nem mehetünk vissza.”

Szasa megbeszélte édesanyjával, hogy majd később követi őket, amikor már mindent elrendeztek külföldön. „Vinnicjában sem voltunk teljes biztonságban. Úgy éreztem, amíg Ukrajnában vagyunk, nem lesz nyugalmunk.” A végső cél férje barátjának dél-franciaországi háza volt.
A baráti család szólt nekik, hogy szívesen látják őket. Távol Ukrajnától, a háború borzalmaitól.

A férjével közös történetet az asszony itt befejezi. „Nincs a fronton, biztonságban van.”

Szasa, Vira és az apai nagymama Vinnicjából Moldovába menekültek, onnan Brüsszelbe, majd a francia ismerősökhöz repültek a Földközi-tengerhez. „Még nincs turistaszezon, így megengedték, hogy ingyen használjuk az ingatlant, de szeretnék valami munkát találni, és akkor fizetnék is érte.”

Hátrahagyottak

Szasa édesapja és apósa Kijevben maradt. „Apám az életkora miatt nem hagyhatta el a fővárost. Az apósom ugyan már szabadon velünk jöhetett volna, de úgy döntött, marad.” A férfi a kijevi elektromos műveknél dolgozik, csapatával a folyamatos áramellátásért felelősek. „Minden reggel rettegve nyitom meg a híreket. Éjszaka is sokszor felkelek megnézni, hogy mi történik Ukrajnában.”

Azt mondja, ma már könnyek nélkül tud a történtekről beszélni. Napokig sokkos állapotban volt, alig evett, „aludni most is nehéz, folyamatosan pörög az agyam”. Előfordult, hogy annyira beszippantották az ukrajnai hírek, annyira elmerült a háborús hírfolyamban, hogy a biztonságos Franciaországban is félt kimenni a házból. „Bizonyos kövekre nem mertem rálépni az utcán, mert taposóaknáknak hittem. Ezen ma már túl vagyok, de rettenetesen nehéz volt megnyugodni.”

Édesanyja nemrég szerencsésen megérkezett hozzájuk Dél-Franciaországba. Fizikailag jól van, lelkileg azonban megtörték az események. „Anyám kemény asszony, határozott, céltudatos, de most idő kell neki, míg összeszedi magát.”

A hangja a fegyvere

Szasa azt mondja, kötelességének érezte, hogy megossza az interneten a Vira teleírt, csupasz hátáról készített fotót. A szőke kislány pelenkás képével akarta elmondani a világnak, hogy milyen körülmények között kell túlélnie nők, családok millióinak az orosz terrort. Kétségbeesett kísérlete, hogy felkészítse lányát arra az eshetőségre, hogy árván marad, egy szülői nemzedék gyötrelmének megrázó szimbólumává vált. „Én szerencsés vagyok, egyelőre mindenki biztonságban van, tudunk beszélni a hátrahagyott férfiakkal is. Sokan nálam ezerszer többet veszítettek”, csuklik el a hangja.

Nem gondolta, hogy a fotó ekkora érdeklődést vált ki. Ezrével özönlöttek a hozzászólások, hogy Szasához hasonlóan ők is ráírták gyermekük testére a legfontosabb információkat. „Ugyanezt csináltam. Tettem a kisfiam zsebébe névjegyet, rávarrtam a cipzárra, és a kezére is írtam. Mikor már biztonságban voltunk, lemostam az alkarját, kivettem a zsebéből a papírt, de a felvarrt darabot nem tudtam teljesen leszakítani. Végül otthagytam, hogy soha ne felejtsem el és soha ne bocsássam meg, amit velünk tettek”, írta egy nő. Egy másik imájáról biztosította Szasát. „Szeretnélek megölelni anyaként, nőként, emberként. Biztonságos égboltért és földért imádkozom a hazád számára.” „Elfogytak a szavak”, írta egy férfi. „Erős nő vagy, aki másoknak is erőt adsz.” „Félelem, fájdalom és összetört álmok, ezt látom ezen a fotón. Borzasztó korlenyomat”, írta egy másik édesanya.

„Nőként így tudok harcolni ebben az értelmetlen háborúban. A nyilvánosság felerősíti a hangom. Kötelességemnek érzem használni.” Bár a sok interjú lelkileg is megterheli, de honfitársai, családja és szerettei miatt beszélnie kell. „Még mindig vannak, akik kételkednek a háború tényében, abban, hogy családok szakadnak szét, gyerekeket gyilkolnak az orosz katonák. Amíg ez így van, nem lehetek nyugodt.”

Amikor csak teheti, a híreket bújja. Bármennyire fájdalmas, nem szeretne lemaradni semmiről sem. „Már a reggeli rutin része felhívni az otthon maradt rokonokat, hogy mindenki jól van-e, élnek-e. Szasa nemrég értesült arról is, hogy Kijevben az a környék, ahol a gyerekkora nagy részét töltötte, szinte teljesen megsemmisült. Férjével közös otthonuk egyelőre érintetlen, de „ki tudja, meddig?”

A bucsai mészárlás és Mariupol elpusztítása miatt sokat sírt. Terápiás okokból is próbál másoknak segíteni. „Mivel tudok angolul, szoktam fordítani, az ügyintézésben segédkezni azoknak a honfitársaknak, akik itt keresnek menedéket és munkát.”

Nem maradt más

Festőművészként abban reménykedik, hogy rendelnek tőle portrékat, kap megbízásokat. Magával hozta a festőkészletét és a ceruzáit, valamint két képét is. Az egyiket a kislányáról festette, a másik még félkész, talán nemsokára be tudja fejezni. Ha valamilyen csoda folytán holnap vége lenne a háborúnak, egy ideig még akkor sem mennének haza. „Kijevben, a szigeten, egy park közelében laktunk. Csodálatos környék, szerettem volna ott felnevelni a lányomat, de nem akarok az elszórt taposóaknáktól vagy fel nem robbant gránátoktól rettegni, míg Vira a homokozóban játszik. Vagy a fák között szaladgál.”

A kislány most boldog, sokat nevetgél. Imádja, hogy mindkét nagymamájával rengeteg időt tölthet. Szasa úgy érzi, a felnőtteknek már csak ez maradt, a gyerekeik jövője. Mert mindannyiuk múltját és jelenét elvették.đĐ