Velencei tó: Nádvágástól Jávor Pálig
Hogyan lett a Velencei-tóból kiszáradó üdülőhely?
Ma már szinte a budapesti agglomeráció része, lakossága meredeken nő a fővárosból kiköltözőkkel: nagy utat járt be 100-150 év alatt a Velencei-tó a nagybirtoktól és a halászattól, rizstermesztéstől a kádárista nyaralóhely státusain keresztül a mai, kiszáradással fenyegető vészhelyzetig. Tótörténet arculatváltásokkal.
A Velencei-tó a Dunántúl egyik legszárazabb vidékén fekszik, csekély nagyságú (600 négyzetkilométer) terület vizeit gyűjti egybe. Fő táplálója a Zámolyi medencében eredő Császár-víz, a többi patak csak az év egy részében, a csapadéktól függően szállít vizet. Természetes lefolyása a Sárvízen át a Duna irányában, a dinnyési Fertőn keresztül haladó Dinnyés-Kajtori csatorna. Ráadásul a sekély vízből következő erősebb párolgás miatt a tó vízállását mindig is jobban befolyásolták a csapadékos vagy száraz évek, a télen lehullott hó mennyisége, mint a nagy testvér Balatonét.
„Jelenlegi kiterjedése olyan óriási, hogy az ember félnapig járhat benne, míg fürdővendéget talál. Divatos kis térdigérő vize van, de akadnak mélyebb részek is, általában a 6 éven aluli gyermekeknek nem tanácsos a víz közepéig bemennie. Vihar idején megváltozik a víz sima képe, félelmetes hullámok keletkeznek, melyeknek magassága néha a 10-15 cm-t is meghaladja. A csónakkirándulások sok veszélyt rejtegetnek, mert egy csónakért óránként 2-3 pengőt is elkérnek a kegyetlen bennszülöttek.”
(A negyvenes évek elejére a tó már humor tárgya is lett. Dr. Vas Szilárd álnéven Darvas Szilárd írt róla útikönyv-paródiát, "ismeretgerjesztő cikk"-et, a Turista zsebkönyv 1942-es kötetébe, Schwott Lajos rajzaival. Egy kissé mintha a jövőbe látott volna – a dőlt betűs részeket tőle idézzük.)
Egyes szakemberek ciklikusságot véltek felfedezni a tó időszakonkénti részleges vagy teljes kiszáradásában, ez azonban a történelmi források hiányossága miatt nehezen bizonyítható. Azt a közkeletű, minden útikönyvbe bekerült vélekedést, hogy 1866-ban a tó teljesen kiszáradt volna („Kisvelence és Sukoró között csak úgy porzott a tófenék az ott gyakorlatozó lovaskatonák nyomában”), Bukovszky György hidrológusnak sikerült 2000-ben megjelent tanulmányában levéltári adatok felhasználásával cáfolnia.
(Kárpáti Miklós írása teljes terjedelmében a 168 óra hetilap legfrissebb számában olvasható)
(Kiemelt kép: Fortepan / Library of Congress)
