Uzsoradrog

A vágóhídi bekötőúton az árokparti gazba bújik a Suzuki. Két ember áll mellette mackónadrágban, papucsban: egy riadt, ideges férfi és egy bizalmatlan nő. Ötvenen túl van már mindkettő. Nem rokonok, csak ismerősök, kárvallottjai egy uzsorásnak. Ránk várnak, távol Polgár központjától, a figyelő szemektől. Mellettük, a jegenyefák alatt lelakatolt, eladó üzem. Ablaktalan épületeibe beledől a szél. Nincs ott se szállítószalag, se hűtő, se vas, se érték. Csak dudva meg rozsda.

– Szétlopták – mutat az egykorvolt vágóhíd felé Ferenczi István, az ország egyetlen seriffje.
Mellettem, a kocsi anyósülésén ül, büszkén igazgatja Erdélyből beszerzett szolgálati cowboykalapját. Segít, hogy megtaláljam az uzsorások áldozatait. Benne bíznak, rendőrben, idegenben nem.

Leparkolunk az út szélén. Az autóból Ferenczi száll ki elsőként. Siet megnyugtatni a papucsosokat:
– Nincs mitől félni.
Ahogy közeledem hozzájuk, katonásra vált.

– Nevet nem mondunk – figyelmezteti őket.
A kanyarban furgon tűnik fel.

– Na, ettől féltem, itt jön az uzsorás rokona! – fordul a csalitos felé a nő, társa is ijedten mutatja hátát az útnak.
– Nem ő az! – legyint a seriff.

Beszélhetnek

Korábban nyomozó volt: ismer Polgáron mindenkit. Alulról kezdte, járőrként dolgozott. Sokáig képezte magát, míg teljesült az álma. De negyvenévesen leszázalékolták. Azt hitték, hogy vége: tüdőembólia. Rácáfolt: lassan hetvenéves. Nyugdíj mellett is dolgozott, míg a város képviselő-testülete meg nem választotta seriffnek. Ő közvetít a polgáriak és a rendőrök között. Ott van mindenhol, mindent tud, kis vörös határidőnaplójába akkurátusan feljegyez minden infót. A polgármesteri hivatalban kapott irodát. Amikor először találkoztunk, épp egy férfi vonta félre a folyosón: falopásról szólt a füles.

A suzukisokból lassan szakad ki a szó.

– Beszélhetnek! – nógatja őket a seriff.
Az adós férfi nyolcvanéves édesanyjával él együtt. Hatvanezernyi nyugdíjból harmincezer megy el gyógyszerre. Neki jó, ha ötvenezer összejön alkalmi munkákból.

– Néhány éve az unokaöcsém megnősült, építkezett. Messze lakik, nem tudtam elutazni hozzá. Úgy döntöttem, pénzzel segítem. Akkor még volt melóm. Elmentem az uzsoráshoz. Azt mondta, ad két és fél millió forintot egy hónapra ötszázezer kamatért. Gondoltam, csak előteremtem valahonnan a fedezetet. Belementem. Megírtuk a papírt hárommillióról. Tanút persze nem kerestünk a szerződéshez. Miért nem a bankhoz fordultam? Azonnal kellett a pénz, azoknál két hónap is eltelik, mire adnak valamit.

Az indulattól kifehéredik az arca. Hadarva mesél: aztán megszűnt az állása, nem tudott fizetni, az uzsorás most szorongatja. Beült mellé az autóba, és közölte, addig nem száll ki, amíg át nem adja a kocsija kulcsát. Csak biztosítéknak. Odaadta. Egyik hajnalban a férfi a saját kertjében találta az uzsorást. Kiderült: csináltatott magának kulcsot a kapuhoz. Körbenézett a garázsban is, mit lehet elvinni.

– Félek, mi lesz, ha akkor jön, amikor az édesanyám egyedül van otthon. Megfenyegetett, hívja nyíregyházi embereit, hogy jól megverjenek. Most három és fél millió lehet az adósságom. Elegem van. Feljelentem a rendőrségen.

Óriási pénz

Nem mondja meg, hol találjuk a kölcsönadót, tart attól, ha megneszelné, hogy ő mire készül, eltüntetne minden bizonyítékot.

Elcsuklik a hangja, a seriffből „szóvivő” lesz:
– Összeállt néhány kárvallottal, és nemsokára közösen tesznek feljelentést. Látja, van valami előrelépés.

Igaz, nehéz bizonyítani az uzsorakölcsönt, de ők legalább szerződést kötöttek.

Közbevág a nő:
– Az előző rendszerben is jól éltek ezek az uzsorások. Akkoriban magas beosztású emberek voltak, jól megszedték magukat. Polgáron három család a nyolcvanas évek óta űzi az ipart. Ha nem fizetsz, elveszik a házadat, a kocsidat, az utánfutódat. A vejemtől is elvették.

– Van, aki lopni megy, hogy ki tudja fizetni az uzsorást – magyarázza a seriff.

Szóba hozom a kormány ötleteit: gyanús ügyekben keresetet indíthat az ügyész is, ha az uzsorás feldobja a társait, mentesül a büntetés alól, bevezetnék a szociális kártyát.

– Én lehet, hogy akkor az ügyészhez fordulok – bizonytalankodik a nő.
– Maguk csak szóljanak végre a rendőröknek – legyint a seriff.

Szerinte ez a megoldás. Három éve már megtámadható a nagy kamatú kölcsönszerződés, és a Btk. három évvel bünteti az uzsorást.

A nő a családjával gazdálkodik. Hetvennyolcezer forint a nyugdíja. Egy nap negyvenhétezer forintos gázszámlát kapott. Nem tudta kifizetni. Felhívta az uzsorást, az ötvenezer forintra huszonötezer kamatot akart.

– Óriási pénz, nem tudtam volna kifizetni – sóhajt.

Korábban jobban ment a családi vállalkozás.

– Meghalt a lányom. Egy nap a tanyámra kerekezett az uzsorás. Van neki sportautója is, mégis biciklivel jött. Azt mondta, a lányom családja kétszázezer forinttal tartozik neki. Nem tudtam róla. Kértem, mutasson papírt. Hazabiciklizett, majd visszajött, de megint üres kézzel. Kereste az iratot a zsebében, nem találta. Mondta, biztos elvesztette az úton. Megígérte, elhozza nekem. Kifizettem a pénzt. Féltem tőle. Sokaknak ártott már. Képzelje, azóta sem mutatta meg a papírt!

Nem csodálkozom.

– És mikor szólnak a rendőröknek?
– Talán a jövő héten – mondja a nő.
– Vagy azután... – bizonytalankodik a férfi.

Mit fognak enni?

Feketék a tetődeszkák, mégis takaros az épület. Rozsdás hordó áll a kapuban. Vízgyűjtőnek szánták, ám rég kilyukadt. Az udvaron ruhák száradnak. Az ablakon át látszik, bent a padlót súrolja egy asszony.

A seriff kinyitja a kaput, előremegy.

– Jöhet – szól ki kisvártatva.
A ház asszonya csípőre tett kézzel fogad a konyhában. Spagettit főzött ebédre. Nyomai ott maradtak a mosatlan edényeken. A hűtőn családi képek, szuperinfó naptár, rajta zálogházhirdetés.

Hímzett szalvéta lóg le a kis falipolcról. Óriási sárga karórát szegeztek a piros műbőr ebédlősarok fölé.

A nő rokonokat vár Mátészalkáról, éppen nagytakarít. A gáztűzhelyt ezért tolták el a helyéről. Mögötte fekete csíkot húzott már a zsír. A földön flakonok, az asztalon jól megfér a száradó edényekkel a cigi, az alma és a tubus Piros Arany.

Csak én mutatkozom be, ő nem árulja el a nevét. Fél, egy ideje húsklopfolóval jár az utcán.

– Nem érdekel, mennyit ülök érte, biztosan fejbe vágom a gazembert – mondja elszántan.

A hitelező egyszer a szocpol konyha előtt várta meg, elvette az ebédjegyét. A nő szólt a rendőrnek, de az állítólag nem lépett. Meséli, az uzsorások kocsiban ülnek az OTP meg a takarékszövetkezet előtt. Ha meglátják az adósukat a bankautomatánál, lecsapnak rá.

– Tőlem is kérték a bankkártyámat, de nem adtam oda – emeli fel az állát büszkén.
Az asszony még nincs ötven. Hallássérült, ezért rokkantnyugdíjazták. Férje közmunkás, nettó hatvanezret keres, ebből ötven elmegy a rezsire. Ő körülbelül harmincötezret kap, de negyvenezer a lakásfelújításra felvett frankhitel törlesztőrészlete. Elfolyik a pénzük. Alkalmanként alapítványoktól kapnak apanázst.

De a hitelből legalább szép sárga a fal, a linóleum helyett műkő a padló, telt vörös ajtóra is.

– Olykor koldulok a rokonoktól – mosolyog kényszeredetten.
Még szerencse, hogy nyolcéves kislányuk étkeztetése nem kerül semmibe. Fizeti az önkormányzat.

– Azt mondta a kincsem, ha felnő, elköltözik innen. Nem szeret itt élni!
Egy nap az asszony nem bírta tovább. Neki meg a férjének már nem volt mit enniük, elment a „boltocskába”. Az uzsorásnak tele a kamrája kolbásszal, zöldséggel, a hűtője hússal. A nő két szatyorral jött haza. Igaz, a két táska élelem összesen harmincötezerbe került. Negyven forint volt a tojás darabja, hétszáz a kilónyi hagyma, háromezer-hatszáz a kolbász. De hitelbe kapott mindent. A multiknál ugyan harmadannyiból kijött volna, de oda pénztárca is kell.

– Már nem járok uzsoráshoz. Tízezerrel még tartozom neki, de istenuccse nem adom meg. A férjem is leteremtett, hogy minek mentem oda. Tudja, amióta a seriffhez fordultam, nem mer zaklatni.
– Megfenyegettem őket, hogy rájuk küldöm az egészségügyi szolgálatot – szól közbe a seriff.
– De mit fognak enni?
– Hogyhogy mit? Szoktam ám befőttet is eltenni, meg lecsót. Majdcsak lesz valahogy – bizonytalan az asszony.
A kapuig kísér. Kicsit szabadkozik a ház miatt, hogy nem futja szebbre, jobbra, puccosabbra.

A hivatal felé autózunk a seriffel. Széthordott üzemek, földhözragadt házak mellett visz az út. Ferenczi István azt mondja, az uzsora olyan, mint a kábítószer, senki nem tud szabadulni tőle.

Az asszony kerül szóba.

– Ő legalább szakítani tudott velük.

A seriff ingatja a fejét, sóhajt:
– Még mindig boltocskázik. Egyik nap láttam, hazafelé sietett nagy szatyrokkal...