Ukrajna és a migráció
Az MTI a minap közzétett egy térképet, amelyen a Magyarországra irányuló bevándorlás útvonalait tüntették fel. A déli, délkeleti irányból érkező menekültek által használt, a napi hírekből jól ismert „vándorutak" mellett látható a rajzon egy Grúziából induló, Ukrajnát átszelő nyíl is. Kik használják ezt a tranzitutat, mennyi közülük az ukrajnaiak és mennyi a harmadik országokból érkezők (és Nyugatra továbbigyekvők) arányszáma – erről kérdeztük a Budapesten járt neves kijevi politológust, Dmitro Vydrint.
– Valóban, a ténylegesen háborús körülmények között élő kelet-ukrajnaiak, a Donyec-medence lakosai közül már milliónyian eltávoztak lakhelyükről, túlnyomórészt a mellettük húzódó határ orosz oldalára, de további FÁK-államokba is. Ők adják a menekültek mintegy 70 százalékát. A fennmaradó 30 százalék a nyugati irányt választja, mindenek előtt Lengyelországot, már csak a szomszédság mellett a nyelvi rokonság okán is. Egyes értesülések szerint ott is közel félmillió ukrán migráns igyekszik átvészelni a háborúval és belpolitikai bizonytalansággal terhes hónapokat – ki tudja, meddig. De mennek Szlovákiába és Magyarországra is, az utóbbiba nem csupán a katonai behívótól rettegő kárpátaljai magyar fiatalok.
– És az erre menekülők alakították ki a nyugati tranzitútvonalat?
– Nem, ez évtizedek óta létezik, csakhogy korábban főként tiltott áruk – szeszesital, kábítószer – csempészése bonyolódott le rajta. Előbbiek Oroszországból és a Kaukázusból indultak, az utóbbiak Közép-Ázsiából, főként Afganisztánból. A jól szervezett hálózatot minden különösebb erőfeszítés nélkül át tudták alakítani embercsempészetre. Az ukrán bűnüldöző szervek korábban sem dicsekedhettek eredményeikkel, az utóbbi év növekvő káosza pedig végképp ellehetetlenítette az embercsempészet elleni küzdelmet – ha ma egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről.
– A hazánkba mindenek előtt a szerb határon át érkező migránsok túlnyomórészt tovább akarnak menni, a céljuk Nyugat-Európa valamelyik országa. Jellemző ez az ukrajnai menekülőkre is?
– Ez változóban van. Errefelé korábban sokan indultak el, akik valójában a „bűvös„ Nyugatról álmodoztak, különösen, ha valamennyi tőkéjük is volt álmaik megvalósításához. Akadtak olyanok, például a számítógépes szakmában, akik munkatársaikat is magukkal hozták. Miután azonban ráébredtek, hogy az induláshoz szükséges összeg nincs meg, egyre többen választják immár Kelet-Közép-Európát, és benne Magyarországot. Különösen, hogy híre ment az itteni „állampapírért állampolgárságot” lehetőségnek, felerősödött ez a tendencia.
– Ez a törekvés azonban nehezen mondható el az ottani magyarokról, akik többsége ukrán viszonylatban is szegénynek számít...
– A magyar határon nemcsak a „mi„ magyarjaink kelnek át, ha helyzetük megköveteli, de sokan mások is, egész Nyugat-Ukrajnából, főleg a lvovi régióból. Az egyre kilátástalanabb hazai állapotok csak erősítik ezt a folyamatot, és jelenleg nem látok olyan megoldást, amely a fegyveres harcok beszüntetését eredményezné. A „Minszk2” megállapodás elvezethetne odáig, ha a harcoló felek betartanák, és – ha az aláírók között az Egyesült Államok is ott szerepelne. Budapesten most azon fáradozom, hogy politológusokból – és nem politikusokból! – olyan szakértői csoport működését készítsük elő, amely képes minden érdekelt számára elfogadható javaslatokkal előállni. A kilencvenes években fővárosukban aláírt, Ukrajna függetlenségét és integritását is garantáló Budapesti memorandum után majd negyedszázaddal egy „Budapest2" dokumentum talán esélyt adna a rendezésre. És akkor, legalábbis közös határunkon, nem lesz szükség kerítésre – amit én személy szerint nagyon utálok. Nem a menekülőket kell feltartóztatni, hanem az okokat megszüntetni, amelyek miatt menekülnek. És ez nemcsak Líbiára, más arab vagy afrikai országokra érvényes, de Ukrajnára is...
