Párkapcsolat és felfelé mobilitás: frusztráció az ára

Könnyű arra haragudni, aki éppen mellettünk van, és nem a rendszerre, amely kitermeli az egyenlőtlenséget, ami köztünk feszül. A társadalmi egyenlőtlenségek a párválasztásban és a párkapcsolatban is lecsapódhatnak és haragot szülhetnek, mutat rá egy közelmúltban publikált tanulmány.

A társadalmi környezet

Dés Fanni, a Corvinus Egyetem doktorandusza tette közzé kutatási eredményeit arról, mennyire nehéz stabil párkapcsolatot kialakítaniuk azoknak a nőknek, akik társadalmilag felfelé mobilak. A társadalmilag felfelé mobil nők elhagyják származási közegüket, és egy másik közegbe igyekeznek komoly erőfeszítés árán belépni. Ha a megcélzott közegből választanak partnert, akkor a múltjuk okoz feszültséget, ha viszont szüleik társadalmi rétegéből, akkor céljaik és az új társadalmi közegük jó eséllyel nem lesz kellően elfogadva és megértve. Az egyik alsó osztálybeli családból származó interjúalany például azt mesélte a kutatónak: hiába érezné magát komfortosabban valakivel, aki a származási közegének megfelelő közegből jön, mindig az új társadalmi közegéből választ párt.

A jelenség mögött természetesen társadalmi törvényszerűségek rejlenek, és ezek nagyon mélyre nyúlnak. Dés a jelenség feltárását azzal kezdi, hogy a patriarchátusra, azaz a férfiak egyenlőtlen előnyeire alapozott mintákat vizsgálja. Bemutatja, hogy a kapitalista társadalomban a férfiak pozíciói mindig kedvezőbbek, mint a nők pozíciói. A párkapcsolatokon belül előforduló egyenlőtlen helyzeteket tehát nemcsak a belső párkapcsolati dinamikák alakítják, hanem a kapitalista társadalmak jellemzői is: a férfiak általában jobban keresnek, inkább töltenek be vezető pozíciókat, kevesebb időt töltenek a családdal, és a háztartási, gondoskodási munkákat jellemzően a nők végzik el többségében a háztartásban.

Ezeket a tényezőket pedig az intézményes környezet tartja fenn. A nőknek e miatt nagyobb erőfeszítésre van szükségük ahhoz, hogy ugyanott tartsanak, ráadásul a házasság eleve arra épült fel már a korai kapitalizmustól kezdve, hogy a biológiai reprodukció és az ehhez szükséges házimunka terheit a nőkre helyezze. Ennek a következménye, hogy a férfiak bére igazodik a család eltartásához, a nők bére pedig ahhoz, hogy őket eltartják, fejti ki a kutató. Mindez viszont a felső osztályokon kívül azt a kényszert helyezi a nőkre, hogy partnert találjanak, megházasodjanak, mert egyedül úgysem boldogulnak.

Ez a társadalmi környezet viszont nemcsak a párkapcsolatba lépést kényszeríti ki egy alsóbb osztályba tartozó nőtől, hanem azt is, hogy benne maradjon az adott kapcsolatban. Hiszen nem engedheti meg magának, hogy egyedül tartson fenn egy háztartást, főként ha abban gyerekek is élnek.

Magyarországon és a poszt-államszocialista régióban még nehezebb a helyzet. A teljes foglalkoztatás ideájából való visszalépés nagyobb arányban érintette a nőket, mint a férfiakat, akik előtte is hátrányosabb pozícióban voltak, és ezzel újra megerősítette, hogy az otthoni munkát tipikusan a nőknek kell elvégezniük. Megjelenik ez a szereposztás abban is, hogy a nők nemcsak a háztartási, gyermeknevelési, hanem a beteg- és idősápolási munkát is sokkal nagyobb arányban látják el, mint a férfiak. Különösen így van ez azokban a társadalmi rétegekben, amelyek nem tehetik meg, hogy ezeket a munkákat másra bízzák.

Mindezekre a tényezőkre csak ráerősít a kifejezetten konzervatív kormányzati családpolitika: a stabil munkahelyhez, jövedelemhez kötött adó-visszatérítések és családtámogatások éppen a legrosszabb helyzetben lévő nőket nem célozzák. Nekik marad a közfoglalkoztatás, a minimálbér és az e mellett vállalt otthoni munkák.

A mobilitás vágya

Az alsóbb társadalmi közegekből és az ezekhez társuló perspektívából érthető módon vágyik el minden olyan nő, akinek lehetősége volt arra, hogy meglássa, megtapasztalja, milyen a középosztály, felső középosztály életminősége. Viszont ez a vágy sok feszültséget szül: aki elmegy, az már nem tartozik többé a családi, származási közegéhez, de jó sokáig még nem képes az új közegbe sem integrálódni. Ez a csapda gyakran felőrli azoknak a nőknek a motivációját is, akiknek lehetőségük van a társadalmi mobilitásra.

Ebből fakadó belső konfliktus nyilvánul meg a párválasztásban is. Dés interjúalanyai nem is elsősorban a pénzügyi körülményekről számoltak be nehézségként ebben a körben, hanem az iskolázottságról mint fő kérdésről.

Ha csak a roma származású nőket nézzük, akkor a statisztikai adatok is tisztán mutatják a probléma forrását.
A 2011-es népszámlálási adatok alapján az egyébként nagyon alacsony számban lévő diplomás roma nők 44 százaléka élt házasságon kívül. Ez a szám a teljes társadalomban a diplomás nők között csak 29 százalék volt. Azt feltételezve, hogy a roma nők sokkal nagyobb eséllyel nőnek fel alsó osztálybeli családokban, könnyen beláthatjuk, hogy a felfelé mobilitás jóval nagyobb eséllyel jár együtt az egyedül maradással. Ahogyan Dés fogalmaz:
a felfelé tartó mobilitás gyakran megjelenő rejtett ára a megfelelő partner megtalálásának hiánya is lehet. Aki felfelé mobil az iskolázottság tekintetében, az jóval nehezebben fog párkapcsolatot találni az életben.

Ha a partner az alsó osztálybeli közegből van, akkor a kapcsolat hamar kiüresedik a széttartó célok és értékek miatt, sőt gyakran az ilyen kapcsolatban élő férfiak kisebbrendűségi érzésekkel küszködnek, ami nem könnyíti meg az együttélést és az együtt maradást egyik fél számára sem.

Se a származási közegből, se a vágyott társadalmi közegből nem könnyű tehát a társadalmilag mobil nők számára partnert választani. Ahogyan egy másik kutató, Durst Judit találóan megjegyezte: a senki földjén vannak.

Tükröződik mindez a roma nők esetében abban is, hogy roma vagy nem roma partnert választanak-e. A roma női interjúalanyok e tekintetben azt is megfogalmazták, hogy a nem roma partnereknek gyakran a párkapcsolaton belül is előítéleteik vannak a roma nőkkel és családjukkal szemben. E mellett arról is beszámoltak, hogy a nem roma férfiak nem igazán tudják azt megérteni, milyen tapasztalatai vannak egy roma nőnek a mindennapokban: nagyon nehéz kívülről megérteni a diszkrimináció okozta fájdalmakat.

A párkapcsolat

A szerelem nem csak egy megjósolhatatlan, érzelmi alapú érzés, ahogyan azt romantikusan elképzelhetjük. A társadalom előre behatárolja számunkra, hogy milyen a jó partner, akivel van esélyünk boldog életet élni. A legerősebb determináció, hogy eleve alig találkozunk a saját társadalmi és etnikai csoportunkon kívüli személyekkel. Arról sajnos Dés nem beszél, hogy vajon változtattak-e ezen a tényen az elmúlt pár évben elterjedt randi- és társkereső applikációk. Az azonban biztos, hogy az egyéni választásokat mindig társadalmi meghatározottság keretezi.

Magyarországon nagyon erősen mutatkoznak meg ezek a törvényszerűségek: minél nagyobb két ember iskolázottsága között a különbség, annál kisebb az esélye, hogy egy pár lesz belőlük. Évszázados tapasztalat ez: suba a subához, guba a gubához. A „felfelé” házasodás egyedül a legfeljebb nyolc általánost végzettek körében fordul elő valamekkora gyakorisággal. Ez talán nem véletlen: ők eleve alacsony számban vannak a társadalomban, így kicsi az esélyük arra, hogy hasonló iskolázottságú partnert találjanak, viszont az még nem túl távoli, hogy szakközépiskolát végzett párral kerüljenek össze. Az egyetemet végzettek körében viszont a leggyakoribb, hogy hasonló iskolázottságú partnert találnak.

Természetesen vannak más meghatározottságok is: például akinek ugyanolyan az iskolai végzettsége, mint az édesapjának, nagy valószínűséggel hasonló végzettségű párt is talál magának. Egy másik kimutatható törvényszerűség, hogy azokban a városokban, ahol nagyon vegyes a társadalmi összetétel, nagyobb esély van a heterogén házasságokra.

Megmutatkoznak ezek a szabályszerűségek a romákra vonatkozó 2011-es népszámlálási adatokban is: a romák 84 százaléka roma partnerrel élte az életét. Egy 2013-as kutatás ezt a fiatal romákra vonatkozóan is megerősítette. A következő roma generáció párválasztásában is nagy szerepet játszik az etnikai szempont.
A roma fiatalok is roma partnert képzelnek el maguk mellé.

Az interjúk

Dés egy nagyobb, első generációs diplomás mintából válogatott ki 23 nőt, akik közül 14 volt roma származású. Ezeket az életkor és lakóhely szempontjából heterogén első generációs diplomás nőket kérdezte meg a kutató a párválasztási tapasztalataikról.

A válaszadók közül többen is említették, hogy lánygyermekként a szüleik őket nem különösebben támogatták a társadalmi felemelkedésben, ez elsősorban a fiúk számára volt lehetőség. Ezt követte az a szerep, hogy a párkapcsolatban is elvárt az otthoni munka, még a tanulás és a fizetett munka mellett is. Kata, egy 37 éves roma nő elmesélte, hogy még akkor is vacsorával kellett várnia a férjét, amikor éppen az egyetemi vizsgáira készült. A férfi ezt azzal indokolta, hogy az ő művészkezével nem fog házimunkát végezni.

Hasonló dolgokról számolt be a 41 éves Lilla is: a vacsorának minden körülmények között az asztalon kellett lennie, mire a férje hazaért. Más alanyok is megerősítették azt, hogy akkor is a nő feladata a vacsorakészítés és a házimunka, ha férfi és nő egyszerre érnek haza a munkából.

Ilyen körülmények mellett nagyon nehéz felfelé mobilnak lenni. A felnőttként tanulás vagy csak az érdeklődés kibővítése elképesztő erőfeszítést kíván meg a nőktől. Laura, egy 60 éves roma interjúalany azt mondta el, hogy a házassága azért ért véget, mert amíg ő munka mellett egyetemre is járt, addig a férjének kellett vigyáznia a gyermekeikre. A kapcsolatuk ezt nem bírta el. Úgy fogalmazott az interjúban, hogy nagyon nehéz olyan partnert találni, aki megértené az ő mindennapi realitását, és egyben el is fogadná a családi hátterét.
A roma nők jellemzően könnyebben találnak ilyen társat a roma férfiak körében, ám köztük nehezebben lelnek olyat, aki szintén felfelé mobil társadalmilag, és ennek megfelelően hasonló az érdeklődési köre is.

Ez azonban valójában nem etnikai, hanem iskolázottsági kérdés. A cikk elején is idézett Hanna azt is elmondta, hogy a volt partnere álláspontját is megérti: amikor a férfi nem tudott vele megértő lenni, azt mondta neki, keressen maga mellé egy olyan nőt, aki hozzá hasonló. Hanna utólag azt is tudja, hogy ezek a javaslatok a férfi számára is fájdalmasak lehettek, de a rendszer szülte különbségeket nagyon nehéz volt kezelni a kapcsolaton belül.

Laura viszont pozitívabb példáról is be tudott számolni a kutatóknak. A volt partnere az ő példáján felbuzdulva kezdett bele az egyetemi tanulmányokba. Ez jót is tett a kapcsolatuknak, mert közös témákat és közös érdeklődési köröket generált.

Az interjúalanyok beszámolóiból nagyon sokszor düh és lelkiismeret-furdalás tükröződik a társadalmi mobilitáshoz kapcsolódóan. A felfelé mobilitás ára a legtöbb párkapcsolaton belül a frusztráció.

Ám vannak olyan mélységű konfliktusok is, amelyeket egyszerűen eltagadnak. Lilla ezt egy olyan történettel szemléltette az interjúban, amelyből az derült ki, hogy az akkori partnere nem akarta neki elhinni, hogy ő roma. Egyszerűen eltagadta ezt az etnikai különbséget egészen addig, amíg Lilla családjához nem érkeztek látogatóba. Az, hogy erről még beszélni sem lehetett, jól mutatja, hogy milyen stresszforrás a származás egy roma vagy akár egy nem roma, de alsó osztálybeli közegből érkező nő számára.

A frusztráció, amit az egyenlőtlenségeket kitermelő rendszer szül, nem a rendszer ellen csapódik le, hanem a legközelebbi személyen. A származási közegből felfelé törekvő nőket ez különösen súlyosan érinti, mert még ha találnak is olyan partnert, aki az övékhez hasonló oktatási és etnikai háttérrel rendelkezik, akkor is kérdés, hogy a családjukra és a múltjukra mennyire lesz nyitott ez az ember. E miatt sokkal nagyobb az esély arra, hogy azok a nők, akik kitörni igyekeznek a társadalmi közegükből, egyedül maradnak vagy rossz párkapcsolatba kényszerülnek. A társadalmi mobilitás ára Dés Fanni tanulmánya szerint a párkapcsolati szorongás. 

Szabó Attila,

a TASZ Regionális Programjának koordinátora. A cikkben nem a TASZ álláspontját fejti ki.

(Borítókép: Palotai Gyula szobrász 1951-ben készített szoborpárja a Győri SZC - Szakképzési Centrum - Lukács Sándor Járműipari és Gépészeti Technikum és Kollégium épületének, az egykori Ipari Tanulók Iskolájának homlokzatán, a Mártírok útja 13-15. szám alatt. Fotó: Branstetter Sándor / MTVA - Bizományosi)