Támadás a történelem ellen

- Állítólag Sztálin mondta egy történészkonferencián: „Elvtársak, holnaptól minden másként történt!” Nyílt levelükben mintha önök is azt vetítenék előre: az új alkotmánnyal új történelemírás kezdődhet Magyarországon.

– Erre a veszélyre akartuk felhívni a figyelmet. A szövegtervezet szerint az alkotmánynak és a sarkalatos törvényeknek összhangban kell lenniük a „nemzeti hitvallással”. Ami azt jelzi: a preambulumban foglalt történelmi értékeléseknek nem pusztán jelképes szerepet szánnak. Márpedig a jogállamok alaptörvényeiben a nemzeti múlt inkább szimbolikusan jelenik meg. Szokatlan, hogy egy preambulum a történelmet merev korszakokra tagolja, s nem a jogalkotás tartalma szerint deklarálja, melyiket tekinti legitimnek, melyiket illegitimnek. Sőt: a preambulum kötelező „hitvallásként” akarja meghatározni, miként vélekedjünk – mondjuk – a huszadik század történelmi traumáiról.

- Orbán Viktor úgy véli: ez „minden magyar ember” alkotmánya lesz. Az előkészítő bizottságból meg többen is nyilatkozták: a „nemzeti hitvallás” szakértők tanácsai alapján készült.

– Az a gyanúm: a szakértők nem történészek voltak. Erre mutat, ahogyan bonyolult történelmi eseményeket sommásan ítél meg a szöveg. Például: „Hazánk 1944. március 19-én elveszítette állami önrendelkezését, amelynek visszaállítását 1990. május 2-ától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Ez azt jelenti: mivel ’44 márciusától idegen hatalmak megszállása alatt voltunk, a magyar állam jogfolytonossága megszakadt, és ez csak 1990-ben állt helyre. Vagyis: a két időpont közötti évtizedekben lezajlott jogalkotás legitimitása megkérdőjelezhető. Beleértve akár a köztársasági államforma 1946-os bevezetését. De a preambulum voltaképpen az 1989-es alkotmányt sem tekinti legitimnek, amely megalapozta a demokratikus jogrendet.

- Mindebből mi következik?

– Jóval többről van szó alkotmánymódosításnál: új államalapítás zajlik. A szövegből az derül ki: a most születő állam az 1944 márciusa előtti korszakban látja elődjét.

- Abszurdan hangzik, hiszen Magyarország akkori államformája királyság volt.

– Valóban abszurd.

- Bontsuk azért ki, milyen huszadik századi történelemképet sugall a „nemzeti hitvallás”. Az ország önrendelkezésének megszűnését – ön is említette – 1944. március 19-étől, a német megszállástól számítják az alkotmánytervezetben. Horthy Miklós volt akkor a kormányzó, s ezután indultak a deportálások. De ha 1944 márciusa után nem voltunk „jogképességünk”, autonóm cselekvőképességünk birtokában, vajon az akkori politikai vezetést terhelheti-e bármilyen felelősség a több százezer magyar zsidó elhurcolásáért, elpusztításáért?

– Kétségtelen: a preambulum szemlélete alapján nehezen vethető fel az akkori magyar állam felelőssége. Épp az ilyen egymondatos megállapítások miatt tartom aggályosnak egy-egy történelmi korszak szinte jelszószerű megítélését. 1944 márciusa és októbere között a Horthy Miklós által kinevezett Sztójay- és Lakatos-kormány egyáltalán nem volt a cselekvőképességétől megfosztott bábkormány. Magának Horthynak is voltak választásai. Lehetősége lett volna akár arra is, hogy bojkottálja a német megszállást, ne is tárgyaljon erről Hitlerrel. Bethlen István is ezt tanácsolta Horthynak. De ő másként döntött. Megállapodott Hitlerrel. És a németek bevonulását „baráti” megszállásnak beállítva továbbra is kormányzó maradt.

- Közismert: 1944 márciusa után a deportálások lebonyolításában aktív szerepet vállalt a magyar kormány.

– Olyannyira, hogy a deportálások felügyelésével megbízott német osztag önmagában nem is tudta volna megoldani ezt a „feladatot”. Az Eichmann-kommandónak összesen száz-százötven tagja volt. Viszont több százezres – csendőrökből, köztisztviselőkből álló – hazai apparátus támogatta őket. Horthy arról is önállóan döntött: a deportálásokról szóló kormányrendeletek kiadásához nem szükséges az ő ellenjegyzése. A zsidók bevagonírozásában teljesen szabad kezet adott a Sztójay-kormánynak.

- Mindenesetre a történészek mostani tiltakozó leveléhez az is „apropót” adott, hogy múlt héten a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára, Gál András Levente közölte: „át kell értékelni” a Holokauszt Emlékközpont állandó tárlatát. Mondta azt is: „érdemben” kell beszélni a holokausztról, nemcsak a „felkent hivatalos megmondóembereknek” meg a „magukat liberálisnak valló közíróknak”. Szerinte akár újra lehet értelmezni a magyar vészkorszakot, új kérdéseket felvetni.

– Kérdezni bármit lehet. Csakhogy az államtitkár úr igen súlyos vádat fogalmazott meg a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításával kapcsolatban. A kormányzati portálon azt nyilatkozta: ez a tárlat „történelmi csúsztatásokat” mutat. Később egy rádiós interjúban már azt mondta: magánemberként szólalt meg a Kormány.hu-n. De a kormányzati portálon közzétett „magánvélemény” fából vaskarika. Mindez rendkívül aggasztó: „ízelítőt” ad abból, mi minden következhet a jövőben az ilyen felfogásból. Az alkotmányt még el sem fogadták, ám egy kormánytisztviselő már most úgy gondolja: felhatalmazása van arra, hogy saját elgondolásai szerint – mintegy megrendelőként – átrendeztessen egy történészek által létrehozott tárlatot, és „helyes irányt” szabjon a holokausztértelmezésnek. Megdöbbentő az a nyilatkozata is: a holokausztkiállításnak egy „általános magyar közvélekedést kell szolgálnia”. Mintha egy demokráciában csak egyféleképpen lehetne gondolkozni. Az már egyenesen orwelli gondolat részéről: a tárlat „felesleges feszültségeket” kelt. Vajon bemutatható a vészkorszak feszültség nélkül?

- Gál nem történész. Jogász. Korábban ő képviselte ügyvédként a XII. kerületi önkormányzatot az engedély nélkül épített turulszobor ügyében. Most viszont „történelmi kioktatást” is adott a kormányzati portálon, mondván: a bécsi döntések utáni területi visszacsatolások és az ott élő magyar zsidóság későbbi deportálása között hamis összefüggést sejtet a holokausztkiállítás. Mintha a Kárpátaljára, Erdélybe, Felvidékre bevonuló magyar katonaság, a magyar állam lenne felelős a zsidók elhurcolásáért.

– A kiállítás semmi ilyesmit nem sugall: kronológiailag mutatja be az eseményeket. De érdemes a tényeket figyelembe venni. A magyarországi zsidóság is igazságtalannak tartotta Trianont. A visszacsatolt Felvidékre bevonuló magyar hadsereget az ottani zsidóság is ünnepelve fogadta. Ám ezt követően a magyar közigazgatás azonnal listázta a visszacsatolt területek zsidó polgárait, és kiterjesztette az anyaországban bevezetett zsidótörvényeket. Amelyek rájuk szigorúbban vonatkoztak. Például a második zsidótörvény kimondta: az orvosok közt az izraeliták aránya nem haladhatja meg a hat százalékot, s ameddig a zsidó orvosok aránya nem csökken ez alá, nem adható ki engedély új kérelmezőknek. De a már praktizáló orvosok engedélyét nem vonták vissza. Ugyanakkor a visszacsatolt területeken élő, ott előzőleg jogszerűen praktizáló zsidó orvosok már eleve nem kaphattak működési engedélyt Magyarországon a visszacsatolás után. Ugyanez a szigorított diszkrimináció érvényesült más szakmák esetében is az ottani zsidóságra nézve. Őket végül a korábbi listázás alapján deportálták: ezt a magyar közigazgatás tisztviselőinek és a csendőröknek ezrei bonyolították – a száz-százötven fős német alakulat irányításával.

- Térjünk vissza az alkotmánytervezethez. A preambulumban az is szerepel: a nemzetiszocializmus és a kommunizmus uralma alatt elkövetett embertelen bűnök nem évülnek el.

– Ez is zavaros megfogalmazás. Magyarországot is kötelezik olyan nemzetközi szerződések, amelyek eleve kimondják: az „emberiség ellen” elkövetett bűnök nem évülnek el. Így az „embertelen bűnök” fogalma valamely új körre terjesztheti ki az elévülhetetlenséget, de nem derül ki, milyenre. Nem világos az sem: a „nemzetiszocializmus” alatt elkövetett „embertelen bűnök” a vészkorszakot illetően vajon melyik korszakra vonatkoznak. Ha pedig az 1944 márciusa és az 1990 nyara közötti jogalkotást nem tekintjük legitimnek, ad absurdum a numerus clausus vagy a zsidótörvények eltörlése is megkérdőjelezhetővé válik. Ezek ugyanis a német megszállás előtti történeti alkotmány részét képezték, s ’46-ban semmisítették meg őket. Nem feltételezem, hogy a preambulum szerzői végiggondolták mindezt. Csak annyit állítok: egy magamfajta történész számára a tervezetben szereplő korszakok elhatárolása alkalmatlannak tűnik arra, hogy a magyar történelem menetéről és fordulatairól képet adjon.

- Egyáltalán: hogyan lehet ilyen „gondatlanul” összecsapott preambulum alapján sarkalatos törvényeket hozni? Ha valaki a „nemzeti hitvallástól” eltérő véleményt mond – például – Horthyról, alkotmánysértést követ el? És át kell majd alakítani az egész hazai történelemtanítást?

– A jelenlegi középiskolai történelemtankönyvek többnyire korrekten tárgyalják a vészkorszakot. Ám attól lehet tartani, hogy a közoktatásban is bekövetkezhet olyasmi, ami a Holokauszt Emlékközpont esetében történt. Sőt: a preambulumra hivatkozva a kormánytisztviselők akár azt is megfogalmazhatják, mit kellene tanítani az egyes korszakokról. Meggyőződésem: ha számos európai államhoz – Németországhoz, Hollandiához, Franciaországhoz – hasonlóan végre Magyarország is szembenézne a történelmi múlt komplex valóságával, azzal csak tiszteletet vívhatna ki. Ehhez aligha segít hozzá, hogy a preambulum azt is sugallja: az ország 20. századi tragédiáinak kizárólagos felelősei a külföldi államok. Nyílt levelünket éppen azért írtuk, hogy a parlamenti képviselők figyelmét is felhívjuk arra: az átgondolatlanságnak súlyos következményei lehetnek. Egyénileg kell majd szavazniuk az alkotmányról. Most még van idejük mérlegelni.