Színlelés nélkül

Ha a színész könyvet ír, azt is jelezheti: keveset játszik, nem foglalkoztatják eleget.

– Én nem azért kezdtem el a könyvet, mert nem volt más dolgom. Fiam, Huszti Gergely, az Ulpius Kiadó irodalmi vezetője régóta biztatott: írjak a szerepeimről és az utazásaimról. Amúgy két éve a soproni Petőfi Színház művészeti tanácsadója vagyok. Rendezek is ott, nemrég Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker?-ét, tavasszal pedig A kőszívű ember fiait. De játszom is az Édes fiaim című Miller-drámában. Emellett a Játékszínben Mrożek Szerződésében és az operettszínházban a Csókos asszonyban. Nekem most elég ennyi feladat.

Nem is szerződne színészként társulathoz?

– Negyven évig voltam a Madách Színház tagja, nem szívesen kötelezném el magam újra.

A Madáchban megköszönték több évtizedes munkáját? Egyáltalán: elbúcsúztatták?

– Nem. Azt hiszem, a Madáchban ilyen búcsúünnepséget utoljára 1989-ben tartottak, Ádám Ottó igazgató nyugdíjazásakor. Az én távozásom szinte észrevétlenül zajlott: a direktor, Szirtes Tamás több musicalszerepet ajánlott, de nemet mondtam. Nem történt köztünk drámai szakítás: egykori öltözőm ajtaján még mindig ott a nevem.

Mintha kortünet lenne nálunk, hogy a hatvanas színészeket mellőzik. Generációjának több neves tagja szinte teljesen eltűnt a színházi életből.

– Tény, eléggé megkeseredett az én művésznemzedékem. Nekem könnyebb: szenvedélyem a tanítás, fiatalok vesznek körül a színművészetin. De jó néhány kortársam azt éli meg, már nincs rá szükség. Nem kell a tapasztalatuk, tudásuk. Fontosabb a show, főként tévés esztrádműsorba hívják a színészeket. New Yorkban is tanítottam. Rengeteg ott a színház, leginkább méregdrága revüket, musicaleket játszanak, s csak két-három helyen komoly drámát. Aggódom, hogy a magyar színművészet is efelé halad. Féltem a növendékeimet.

Hogyan lehet hitelesen tanítani őket, ha végül úgysem a tudás számít?

– Nálunk azért még vannak művészszínházak. És mi azzal a reménnyel dolgozunk az egyetemen, hogy változni fog a helyzet, a dráma visszakapja a rangját. Másfelől: hiába csökkent a színészpálya presztízse, évente mintegy hétszázan felvételiznek hozzánk. Sokáig voltam rektor, minden évnyitón elmondtam: egyre nehezebb a pálya. Diploma után kezdődik a valódi megmérettetés, a hajsza az életért.

Látni a fiatalok közt leendő Latinovits Zoltánokat, Ruttkai Évákat?

– A színész sorsa attól is függ, milyen társulathoz kerül. Talál-e olyan igazgatót, rendezőt, aki „benne gondolkodik”. Amikor mi jártunk a főiskolára, mindenkit biztos állás várt. Engem Ádám Ottó szerződtetett a Madáchba 1966-ban, és három év múlva vezető színész lehettem. Egy színpadon állhattam Kiss Manyival, Pécsi Sándorral, Mensáros Lászlóval, Tolnay Klárival, Domján Edittel, Bessenyei Ferenccel, Psota Irénnel. És előre tudtuk, hány színházi és filmes főszerep vár ránk a következő évadban. Néha arra gondolok, jobb is, hogy a mai ifjú színészek nem tudják, milyen volt a múlt. Az én generációm talán azért is keserűbb, mert tisztában van azzal, mi veszett el.

Könyvében említi: a színészóriásoktól azt is megtanulta, hogy egy művésznek az életével is példát kell mutatnia.

– Tanítványaimnak is azt próbálom továbbadni, hogy a szakmai ismeretek mellett a magatartás is alapvető. Lehet, hogy ez manapság korszerűtlen, de hát én konzervatív ember vagyok. A klasszikus értékeket szeretem a színházban és a hétköznapi életben is. Hit, alázat, egymás tisztelete, megbecsülése nem függhet pozícióktól. Lehet valaki főszínész, Kossuth-díjas vagy rektor, de attól még senkivel sem viselkedhet gőgösen, lekezelően.

Kétszer is kapott lehetőséget, hogy színházigazgató legyen. Először akkor, amikor Ádám Ottó önt jelölte ki utódjául. Nem vállalta.

– Nádasdy Kálmántól kértem tanácsot, aki azt mondta: csak az számít, hiszek-e abban, hogy jó vezető leszek. És rá kellett jönnöm, nincs kedvem igazgatói irodában ücsörögni, értekezletekre járni. Ádám Ottó megértett. Az is megnyugtatta, hogy egyik legkedvesebb tanítványa, Kerényi Imre vitte tovább a teátrumot. Ám amikor később a Madách átalakult musicalszínházzá, sokakban újra fölvetődött: mi lett volna, ha...

Arra céloz, ha mégis elvállalja a vezetést, talán megmenthető lett volna a drámai színház?

– Nem tudom. Az intézmény profilváltása vélhetően a személyemtől függetlenül is bekövetkezett volna.

Aztán 2002-ben Görgey Gábor kulturális miniszter felkérte a Nemzeti Színház irányítására. Ezt viszont vállalta. Miért, ha korábban úgy gondolta, nem önnek való az igazgatás?

– Ma már tudom, hogy az volt életem egyik legrosszabb döntése. És a legjobb, hogy egy hét múlva lemondtam. Valószínűleg mások is sejthették, hogy nem maradok sokáig a posztomon, mert figyelmeztettek: a Nemzeti direktoraként semmit ne írjak alá, egy fillért se vegyek föl. Görgey Gábor bennem látta az integráló embert. Rektorként is konszenzusra törekedtem, összebékítettem olyan kollégákat, akik nemigen kedvelték egymást. A Nemzeti élén az lett volna a dolgom, hogy megszüntessem a teátrum körül kialakult cirkuszt, közvetítsek a szakmai frontok közt. De valójában senkit sem az érdekelt, milyen lesz a Nemzeti. Sokan fölhívtak, még politikusok is mindkét oldalról, hogy szerintük ki rendezzen ott, és ki ne. A sajtó is össztűz alá vett. Felrótták, hogy pályáztatás nélkül neveztek ki. Utóbb én is beláttam, hogy ez hiba volt, csakhogy senki nem tolongott akkoriban a Nemzetiért. Ha Zsámbéki Gábor vagy hasonlóan jelentős alkotó vállalta volna, hogy rendbe teszi a színházat, én lettem volna az első, aki mellé áll.

Sok tüske maradt önben? Ezért is vonult távolabb a fővárosi színházi köröktől?

– Dehogyis! Számomra az már csak egy kellemetlen kaland. Sopronba azért mentem, mert újra együtt dolgozhatok több régi madáchos kollégával. És olyan darabokat játszunk, amelyeket én is értékesnek tartok.

Közben megalakult a főleg jobboldali színigazgatókból álló Magyar Teátrumi Társaság, és tovább pártosodott a szakma.

– Borzasztóan sajnálom. Közintézményekben – iskolákban, kórházakban, színházakban – semmi helye a politikának. Othello jobboldali lenne, Jago meg balos? Ez abszurd. Én színész vagyok, rendező és tanár, de semmilyen pártnak nem voltam tagja. Még a Kádár-rendszerben is sikerült távol tartanom magamat a politikától. Volt egy időszak, amikor a Madáchban egyszerre többen beléptek az MSZMP-be. Én nem. Ha akkor meg tudtam őrizni a függetlenségemet, miért ne lennék erre képes ma, hatvanöt évesen? Lehet, hogy nagyképűen vagy arisztokratikusan hangzik, de engem a színházban tényleg „csak” a művészet érdekel.

Kötetének egyik írása neves színészről szól, aki belefáradva a színházi vircsaftba, visszavonul. Falun él, mindentől távol. Vízió a saját jövőjéről?

– Még van dolgom a pályán, de a visszavonulással is számolnom kell. A színművészeti egyetemen hatvanöt fölött nem lehet vezetőnek lenni. Nagyon helyesen. Kétszer választottak rektornak, aztán a színész főtanszék vezetőjének, ám már minden tisztségemet átadtam másnak. Nem érdekel a karrier. A Madáchban töltött negyven év rengeteget adott, de sokat el is vett tőlem. Úgy érzem, Hamlet, Peer Gynt, II. Lajos vagy Cyrano szerepében már elmondtam a legfontosabbakat. Most élvezem, hogy kicsit szabadabban élek, utazhatok. De hogy mi lesz öt év múlva, nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy nem kell mindenáron színházat csinálni. Nem akarnék keserű interjúkat adni.