Rezsikatonák

– Egy a jelszónk, tartós béke – duruzsol a Kaukázus úttörődal-parafrázisa a hangszórókból, a Millenárison zakatol a Fidesz.

Szalagkordonos akolba terelik a tudósítókat, minden négyzetméteren egy-egy marcona, fekete zakós testőrrobot meg egy kiskosztüm-egyenruhás hosztesz vigyáz ránk. Felettünk vashuzalok, előttünk egy Fidesz-kamera, csápokon lóg bele a képbe. Távol Fidesz-molinók lógnak a karzatról, a kongresszusi pulpitus felett lelkesítő a felirat: „Magyarország nem hagyja magát!”

Aki ad magára, öltönyéhez divatos narancsszín nyakkendőt kötött, kormányzószín kendővel dobta fel a blézerét. Itt a kopottas zakó alatt kardigán bujkál, ott kifényesedett már a kabátka, bocskaiban dagad a kebel, és amott, nocsak, egy idetévedt elegáns úri kalap rejti el a frizurát. Izgatott a küldötti traccsparti, elragadtatott a pillanat.

Blaskó Péter, a Nemzeti színésze szelíden a hátsó sorokban bújik el, nem kvaterkázik, csendben figyel. Vígre aspiráló druszája, Balázs Péter viszont az első széksorok előtt parolázik. Bokája csattan, feje előrebiccen, „kérlekalássan” a módi, ám Semjén Zsolt posztjához még puszi is dukál.

Aztán a direktor jobbra el, de ne aggódjunk, biztosan visszajön, mire újabb potentátok érkeznek. Hoppá, rendezői balról már érkezik is, jelzi, ő mindig jelen van, levizitel Kövérnél, aztán leül kereszténydemokrata barátja mellé az első sorba. Keresztbe teszi a lábát, lazán, önfeledten diskurál vele, kissé azért vörös az arca, izgulhat, hisz nagy a tét.

Néhány sorral hátrébb ülnek a hetvenes-nyolcvanas évek. Az exrocker Deák Bill Gyula mögött Pozsgay Imre exállamminiszter süpped a székbe. Sápadt az arca, rég nem barnítja a reflektorfény, nem nyüzsögnek körülötte, és ő sem siet diskurálni.

Kósa rosszul tudja

Előttük Pintér Sándor mosolyog. Ünnepi a pillanat: a miniszter épp egy mobiltelefonba villantja a köz elől elrejtett fogsorát, keze egy vele örülő vidéki küldött vállán pihen.

Ekkor Deák Bill kopaszkutya felkapja a fejét: messziről elszórt, ám egyre öntudatosabb taps kíséri helyére Orbán Viktort. A kormányfő útközben puszit ad a vörös-feketébe öltözött, magányosan üldögélő ex-first ladynek. Schmittné Makray Katalin boldog lehet: végre rásütött a Nap!

„Listen to your Heart” (Hallgass a szívedre!) – csendül fel a hangszórókból a Fidesz első, a Roxette-től kölcsönzött kampánydala.

Tarlós István penderül előre, lobbizik kicsinyt Budapestért, a múlt embereit üti, és Kosztolányival – őt idézzük – mondja: „Mindenkinek nyíljanak az Üllői úti fák!”

Hajrá! És, hogy ezzel megvolnánk, rögtön Kövér László szigorít, és már második mondatába becsempészi a sorsdöntő szót, pontosan azt, hogy „sorsdöntő”. Utána jönnek a katonás, paranoiás verdiktek: „hűség”, „talpon maradni”, „elcsalták”, „küzdöttünk”, „irtózat”, „nehogy ismét a kezükbe kaparintsák”.

A csetlő-botló Kósa Lajos folytatja. Nála el-elkallódik egy-egy alany, folyton rakoncátlankodnak az állítmányok is, de nem csoda, hiszen – ha az ellenzék kerül szóba – annyi van belőlük, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. Mert a gazok, bizony, „kilopták, szétrabolták, elvették, lezüllesztették”. Bezzeg a Fidesz „csökkentette, szinten tartotta és beindította”.

– Nem is értem, hogyan sikerült ez nekünk! – humorizál Kósa.
Bónuszként elsüt egy székely viccet is, és ha már így belejött, nekiszalad egy bonmot-nak szánt focihasonlatnak, de rosszul tudja a félidő eredményét, a közönség kijavítja, ő zavarában mosolyog, „csak próbára tettelek benneteket, hogy figyeltek-e” mondja, „mert nagyon oda kell figyelni”. Hogy ez csak neki nem sikerült, az most nem fontos, az üzenet átment, ez a lényeg, a szpíker meg is köszönheti a „kimerítő beszámolót”.

Rogán Antal dolga az unió ostorozása. Üti is rendesen a „zúniót”, a valutaalapot meg a központi bankot, a trojkát, ahogy fogalmaz, felesége egyetértően és büszkén bólogat az első sorban, aztán ő is nevet, férjével kacag az uniós szabályokon, mert azok tényleg viccesek: például, képzeljék, a zúnió szerint tilos a lufifújás a kicsiknek!

Te sem vagy más

Rogán csak ostoroz lázasan, gondolkodás nélkül, feltehetőleg tudja, hogy egy kis Szájer-kitérő után Pelczné később felülírja az euroszkeptikus szöveget. Jobbra sasszé, középre zár – ez a Fidesz-tánc ritmusa. Közben nem árt a csujogatás, ízesen, a nép hangján. Ezzel Németh Szilárd próbálkozik, aki egészen belerekedt a rezsiügybe, szavát alig érteni, biztosan a tízszázalékos csökkentést ünnepelték az este.

Jól látszik a stratégia: Varga Mihály és Navracsics Tibor hozza a szakértelmet, előbbi öntvényt mutat fel, hazait, meg gazdpolt fényez, utóbbi pedig a közigazgatási reformról mesél. Pokorni maga a liberalizmus, „te sem vagy más” üzenettel jött a tarsolyában.

Két pogány között

Semjén hozza a rászabott szerepet: ő a botcsinálta teológus, a hívők barátja, aki – mint mondja – két pogány között áll, Balog Zoltán meg maga a megtestesült szolidaritás, aki egy kicsit sem tud agyafúrt lenni, hiszen azonnal elárulja a titkot: „Nekem az a dolgom, hogy az emberi szolidaritásról beszéljek.” Azt is bevallja, Lázártól tanulta, ő a Mennyei Erőforrások Minisztériumának tótumfaktuma.

Hende Csaba honvédelmi miniszter az elszámoltatással hozakodik elő: zuschlagozik, vadaizik, bajnaizik, mikor mi jut eszébe.

Csak Lázár János nem beszél. Alelnökké jelölték, mert Varga kormánytagként nem töltheti be ezt a funkciót. Ő mégis néma marad, ott áll a színfalak mögött, arcát kiütötte a yuppie-borosta. Mosolyognia kellene, néhány perc, és bejut a pártvezetők közé, ám ő komor.

Talán tudja már, hogy alelnöktársai közül ő kapta a legkevesebb voksot? Vagy valami más vette el a kedvét? Végül is mindegy. Megválasztották, ahogy mindenkit az aspiránsok közül. Orbán vetélytárs nélkül lett ismét elnök.

A kolbászos, babos kongresszusi ebéd után jöhet a hálaadás.

– Köszönöm a bizalmat, igyekszem meghálálni – kezdi a pártelnök.
Az első sorban Hende a lábán dobol, izgulhat, Surján meg SMS-ezik.

– Hallgass a szívedre, úgysem tehetsz mást. Nem hagyjuk, hogy mások diktáljanak nekünk, ez volt a dal üzenete – szónokol Orbán.
A harmadik sorban, elegáns, kék öltönyben és barna cipőben Kerényi Imre rendező és alkotmány-népszerűsítő főelőadó előrehajol, földre teszi a könyvét, amit eddig lapozgatott. Komolyra fordult a játék!

– Hazugságokat öntöttek ránk reggel, délben meg este. Vajon mit csináltak délután?
Kitör a nevetés, a taps. Lázár somolyog, de nem tapsol, tartja magát. Rogán jobbjával átkarolja a feleségét.

– Houdini hozzánk képest kutya füle – mondja a kormányfő, s épp azt ecseteli, hogyan jutottunk ki az adósságcsapdából.

Huszonöt év Orbánnak

Navracsics lehajtja a fejét, a padlót nézi, fáradtnak tűnik. Vagy unja? Hende elégedetten mosolyog, Varga meredten néz a pulpitus felé, arcizma sem rándul. Ő aztán tudja, hogy Orbán miről is beszél!

Közben a szónok eljut a rezsiharcig:
– Mindenki fel fog vonulni velünk szemben: a bülbülszavú bankárok, a mohó multik, az őket kiszolgáló brüsszeli bürokraták és persze hazai apródjaik.
Fent a karzaton nem moccannak a külföldi diplomaták, nyugodtan hátradőlnek a székben. Mintha Orbán semmit sem mondott volna, pedig fülhallgatóikba biztosan eljutott a fordítás. Egyik mégis elővesz egy füzetet, és jegyzetelni kezd.

– Az összes begyűjthető szavazatot be kell gyűjteni. Nem lehet kiengedni, lazítani, lustálkodni. Győzni fogunk! Egy utolsó csatát, a gazdasági önrendelkezés csatáját meg kell vívnunk. Aki nem végzi el a munkát, jön nekem huszonöt évvel!
Taps. Lázárnak mintha fáznának az ujjai, csak összedörzsöli a tenyerét. Rogán a feleségére néz, de igyekszik tapsolni. Pokorni lép először Orbánhoz. Suta, kényszeredett a gesztus:
– Hát, akkor gratulálok – mondja.

Szívből, ha muszáj

Orbán nem is néz rá, várja, hogy mellé álljanak a többiek, mert azok szívből tapsolnak, örülnek, ha muszáj. Kövér büszkén mosolyog, Hende boldog, Pelczné ragyog. Önfeledten, ahogy kell.

Megvan a harchoz az erős csapat.