Orbán első látványos kudarca: a népharaggal is számolni kell

A pénz pedig továbbra is csak csordogál a focinkba – bizony, bármelyik környező országban több pénz forog a labdarúgásban! Pénz nélkül pedig nem megy.

A két reménysugár

Csodálkoztam, hogy Csányi Sándor, a sikeres üzletember miért megy bele abba a mocsárba, amelybe eddig még mindenki beleragadt. Ezen ő kizárólag akkor nyerhet, ha a magyar foci rövid időn belül látványos sikereket ér el. De a fentiek miatt erre csekély az esély. Hosszú távon egy futballőrült miniszterelnökkel karöltve azonban érhet el eredményeket, ha addig nem söpri el a népharag. Mert az emberek bizony hamar szeretnének eredményt látni, köszönhetően a felfokozott hangulatnak – de erről majd később.

Nem feltétlenül a több tornaóra fial új Aranycsapatot, de sok-sok minőségi (!!!) focipálya szerte az országban, lakótelepeken, falvakban lecsalogathatja a srácokat a számítógép mellől a „térre”. Nem a betondühöngőbe, vagy a város szélén lévő gazos pályára. Lehet, hogy nagyapáink még ott rúgták a bőrt, de mára változott a helyzet, a fiatalok ezer és egy módon leköthetik magukat. Tehát lakóhelyükhöz közeli, minden igényt kielégítő pályák kellenek, és nem a nosztalgia a klott gatyáról és a salakpályákon játszott úttörő-mérkőzésekről.

Az infrastruktúra megteremtése pedig már nem az MLSZ, hanem az állam dolga. Több amatőr sportoló, nagyobb merítési lehetőség. Jobb közérzet, egészség, a kölykök végre nem a tévé előtt tespednének, kitörési lehetőség a szegényebb srácok számára, dagadó nemzeti büszkeség a győzelmeinknél, stb, stb. Tehát még ideológiai alapon is nehéz lenne megtámadni az épülő csillogó-villogó grundokat. Persze mindig lesznek demagógok, de új pályák kellenek és punktum!
Tehát emberanyag és pénz. Találnánk széles-e hazában alkalmasabb személyt Orbán Viktornál és Csányi Sándornál ennek a problémának a kiküszöbölésére? Kizárt. Ez nem vicc, vagy irónia, hanem tény! Szomorú tény, vagy sem, de kár lenne vele vitatkozni.

Ám ahogy Csányi Sándor is olyan vizekre evezett, amelyhez képest az üzleti világ cserkésztalálkozónak tűnik, úgy tartja oda orczáját Orbán Viktor is a pofonokért – önként! Ugyanis azt ő is tudja, hogy a válogatott kudarca az ő személyes kudarca lesz – mint ahogy máris összeforrt nevével a Videoton csapata, pedig ott tényleg csak szurkolói minőségben van jelen. De a svédországi, felettébb mókás baki is rávilágít arra, hogy esze ágában sincs eltűnni a stadionok körüli rivaldafényből. Épp ellenkezőleg, demonstrálva a magyar foci jövőjébe vetett hitét, minden héten kilátogat egy Vidi, vagy válogatott meccsre. A kameráknak hála pedig negyed óránként nyugtázhatjuk, hogy még mindig ott ül a helyén.

Tehát van két, minden eszközzel megáldott férfiú, akiknek nem csak a pénzük és a hatalmuk van meg ahhoz, hogy mélyreható változásokat indítsanak el, de alapvetően nem ismeretlen számukra a sokszor alattomos közeg sem. Sőt, Csányi Sándor csakis azzal a feltétellel vállalta el az MLSZ elnöki posztját, ha a saját szája íze szerint alakíthatja annak politikáját. Belső ellenzék nuku, vagy ha van is, akkor nagyon csendes. Minden adott tehát a munka megkezdéséhez. Egyedül az idő az egyetlen tényező, amelynek nem parancsolhatnak, így hamar meg is érkeztünk az EB selejtezőkhöz.

Edző kerestetik

A pályák állapotánál és a kevés futballozó gyereknél is égetőbb gond az, hogy ki tanítsa meg focizni a lurkókat? Nem csak arról van szó, hogy a labdarúgó-palánta mekkorát rúgjon a labdába, hanem a pszichikai és fizikális felkészítés is ugyanekkora jelentőséggel bír, akárcsak a kiválasztás folyamata.

Na itt van a legnagyobb probléma. Más csapatsportágaknál, úgymint a vízilabdánál, kézilabdánál rendelkezünk világhírű edzőkkel – felnőtt és utánpótlás szinten egyaránt – akikért kapkodnak külföldön.

Jégkorongban pedig külföldi, többnyire szlovák edzők rakták le azokat az alapokat, amelyre építkezni lehetett. Ez akkor is így van, ha volt egy (amúgy erdélyi) Kercsó Árpádunk. Tiszta sor: ha hiányzik az a szakember gárda, amely szükséges ahhoz, hogy ötről a hatra lépjünk, akkor olyan hoki-kultúrából kell szakembereket importálni, ahol ezek az edzők már rendelkeznek azzal a tudással, amelyből mi csak profitálhatunk. Ki ne emlékezne? Egy kanadai-olasz-portugál nászból született szövetségi kapitány morzsolt el egy könnycseppet, amikor nyolcvan év után a magyar válogatott kiharcolta az A csoportos részvételt. Elvégre a magyar himnusz szólt, nem a kanadai.

A recept tehát adott. Eszünkbe jut, sőt, büszkék vagyunk rá, hogy jó pár évtizede a magyar edzők tanították focizni a világot. Most ők járnak előttünk, akár tanulhatnánk tőlük is. Ha Koreának, Oroszországnak és Görögországnak nem derogált egy külhoni szövetségi kapitány, akkor mi se legyünk restek ehhez az eszközhöz nyúlni.

Abban igaza volt a miniszterelnöknek, hogy a külföldi szövetségi kapitány a „hanyatlás kezdete”, csak éppen nem úgy, ahogy ő gondolta.

Gyakorlatilag az összes jelenleg aktív magyar edző megfordult a magyar válogatott kispadján, aki valaha is nyert bajnokságot idehaza. Sőt, Gellei személyében olyan kapitányunk is volt, aki korábban soha nem volt bajnok. Egyikük sem tudott hozni egy 50%-os mutatót a válogatottal tétmeccseken, vagy legyőzni egy jegyzett csapatot. Ők edzették, készítették fel a válogatott játékosait. Még azt sem mondhatták, hogy „így kaptuk őket”. Na ez a hanyatlás! Mikor merjük már kimondani, hogy az infrastruktúra és a pénz hiánya mellett a harmadik oka a hanyatlásnak a magyar edzői kar felkészületlensége? Hagyjuk már a „magyar betegséget” és a többi, megfoghatatlan hátráltató tényezőt!

Nincs magyar betegség. Focista betegség van, ez pedig az edzők hibája, nem a negatív közegé, és a médiáé. Apropó, média!

A részletek és egyéb közhelyek

A közismert sport napilap és a sport televízió nem győz elalélni a gyönyörtől a „forradalmi változások” óta. Hűen beálltak a sorba, elfeledve, mekkora felelősségük van a jelenlegi helyzet konzerválásában. Nekik az tényleg jó, ha minden ugyanígy marad?

A meghívott szaktekintélyek nem győzik felidézni a „pozitív jeleket”, sorra jönnek a közhelyek a „szerethető csapat”-ról, az „út elejéről”, a „csapatnál uralkodó jó hangulat”-ról. A Svédországból kommentáló Faragó Richárd öt percenként mondogatta eufóriában, hogy ilyen tökös csapatot ő még soha nem látott. Főleg nem Koeman alatt! A rossz emlékű hollandus alatt nem mertünk két csatárral játszani! Sem kapura rúgni!

Na most lehet, hogy én öregszem, de nekem az alábbiak rémlenek: akkor az első félidőben gyakorlatilag a félpályán nem jöttek át a svédek, és ott speciel a kaput is eltaláltuk. Ha Babos nem lepkézik...egyébként Rudolf, Torghelle és Huszti személyében a 69. perctől három csatárral támadtunk. Pénteken, ha Zlatan Ibrahimovics nem olyan flegma, akkor már az első játékrészben eldől a három pont sorsa. És azt Isten szerelmére, egy szakíró, vagy egy sportriporter ne egy szurkoló szintjén „szakmázzon” már! Már a tíz éves unokaöcsém is tudja, hogy két csatár nem feltétlenül dupla annyi támadást és gólt jelent. Priskin beállásával például semmivel sem lettünk veszélyesebbek – nem úgy a svédek, akik átrohantak a középpályánkon.

Koemant előszeretettel szurkálta ugyanez a független média, hogy miért nem épített be több fiatalt a csapatába. Nos azért nem, mert egy megállapodás alapján nem hívhatott be fiatalokat, mivel rájuk Egervári Sándornak volt szüksége az olimpiai selejtezőkön. Erre Egervári Mester minden észérvet felrúgva a sorsdöntő, Wales elleni U-21-es meccs előtt kivette a csapat motorját, Koman Vladimirt a középpályáról, valamint Lázárt és Eleket a védelemből, hogy tagjai legyenek a Skandináviában vesztes felnőtt nemzeti tizenegynek. Nélkülük szombaton pedig kikaptak a fiatalok is. Bravó!

De az újságírók és a riporterek továbbra is elégedettek, ahogy a kapitány, és a miniszterelnök is. Egyvalaki nem: a szurkoló. Érdemes fórumokat olvasgatni, meghökkentő apátiába és pesszimizmusba zuhant már a stockholmi kiruccanás előtt a máskor számolgató, tervezgető drukkerhad. Sokáig nem lehet előadni nekik a nem létező sikereket, mert Egervári csapata jóval kisebb türelmi időt kapott tőlük. Ez a csapat rutinos focistákra épül, semmi szükség a „csapatépítés” dumával magyarázni évekig a sikertelenséget.

Addig a politika, a „szakma” és a média-holdudvar összekacsintva, féktelen optimizmust sugallva folytatja a megszokott uram-bátyám stílusú elemzéseit futballunkkal kapcsolatban. Semmi kényes kérdés, semmi kritika, némi hátba veregetés, a vereségekből hasznos tapasztalatok szerzése, tekintsünk előre! Pedig láthatnák, hogy ezzel kizárólag saját magukat lehetetlenítik el. Egervári Sándorról ki merem jelenteni: nem megoldás, hanem kerékkötő a válogatott élén!

Egy kérésem azért nekem is lenne: szépen kérek mindenkit, hiába nem szimpatizál a jelenlegi miniszterelnökkel, ne szurkoljon a válogatott és a magyar foci ellen! Sajnos biztos vagyok benne, hogy amennyiben ez a kísérlet is kudarccal végződik, akkor már senki sem mer többé a labdarúgásunk közelébe menni segítő szándékkal. Akkor tényleg marad a vízilabda, a kajak-kenu, és az öttusa. De nekem a foci kell!

Ha legyőznénk Moldovát, akkor pedig el ne higgyék, hogy ez bármin is változtat. Tudják, az Ördög a részletekben lakozik....