Kutyasétáltatás csak engedéllyel – Növelhető-e a társadalmi mobilitás?
– A populizmus a fejlett kapitalista országokban is népszerű. Térnyerése kapcsán egyes közgazdászok úgy vélik, a jelenség összefügg a társadalmi egyenlőtlenségek évtizedek óta tartó növekedésével, a szuperjövedelmek koncentrációjával és a középosztály gyengülésével. Ezek lennének a kapitalizmus válságtünetei? Egyáltalán: mennyire szabadultak el az egyenlőtlenségek az utóbbi néhány évtizedben?
– A jövedelmi egyenlőtlenségek a hetvenes évektől kezdve növekednek. A közgazdaságtan egyik népszerű magyarázata erre az, hogy olyan munkák iránt nőtt meg a kereslet, amelyek a technológiával való intenzívebb együttműködést igénylik. Csakhogy a kínálat ezzel nem tudott lépést tartani. Ennek egyik fő oka az oktatási rendszerben keresendő. Ráadásul, ha bizonyos munkák, illetve tudás iránt nő a kereslet, akkor elvárjuk, hogy abban a szektorban a bérek is emelkedjenek, így vonzóbbá váljanak a tömegek számára is. Önmagában tehát azzal nincs probléma, ha nőnek az egyenlőtlenségek, a gond az, ha erre a kínálati oldal rugalmatlanul reagál. A kereslet bizonyos fajta tevékenységek iránt sokkal gyorsabban nőtt a kínálatnál, s ez okozta a jövedelmek közötti különbségek emelkedését. De persze az is igaz, leginkább a felső egy százalékra, amit Thomas Piketty mond: kevésbé adóztatjuk a gazdagokat, mint korábban.
– Közgazdászok arra is felhívják a figyelmet, hogy nem csak az adóztatás kapcsán kedveznek a kormányzati politikák a gazdagabbaknak. Ha például egy kormány csökkenti a felsőoktatás állami támogatását, akkor kevesebb ember szerzi meg az egyre dráguló diplomát, ami növeli az egyenlőtlenségeket.
– Ez persze igaz, de a különböző oktatási reformokat sokszor a pedagógusok érdekvédelmi szervezetei szokták megfúrni, mert ellenállnak azoknak a törekvéseknek, hogy a rosszabbnak ítélt tanárokat kirúgják. Pedig ennek bizonyosan kedvező hatása lenne – ezt tanulmányok is alátámasztják –, miközben a jobbaknak növelnék a fizetését. Ez jelentős differenciálást igényelne, ha úgy tetszik, az egyenlőtlenségek növelését hozná az adott szektorban. Ez persze bizonyos érdekcsoportoknak nem tetszik, és nem feltétlenül a felső egy százaléknak. Én vitatom, hogy a kormányok kizárólag a leggazdagabb egy százalék érdekében kormányoznának. Épp ellenkezőleg, bizonyos, az Egyesült Államokban és Európában is zajló folyamatok épp azt bizonyítják, hogy nem kizárólagosan a felső egy százalék érdekei érvényesülnek.
– Az oktatás, ahogy említette, nem követte a technológiai változásokat, és így feszültség alakult ki a kereslet és a munkaerő-kínálat között. Vannak jó példák a világban, ahol az oktatás alkalmazkodóbb volt? Vagy az oktatáson kívül más oka is van az egyenlőtlenségeknek?
– Kétségtelen, hogy növekedtek az adózás előtti egyenlőtlenségek is. De nem csak arról van szó, hogy kevésbé adóztatják a felső egy százalékot, mint az alsó 99-et. Érdekes az is, hogy e 99 százalékon belül milyen folyamatok zajlanak. És ott ennek a bizonyos jártasságot előnyben részesítő technológiai változásnak nagyobb a jelentősége, mint mondjuk az adópolitikának. És hát ki tudja megmondani, milyen a jó oktatási rendszer? Igen, Szingapúrban és Finnországban jónak tűnik, de az korántsem egyértelmű, hogy az ottani jó gyakorlatok mennyire átültethetők.
– A gazdaság fejlődése szempontjából nem kontraproduktív, ha kialakulnak tartós egyenlőtlenségek? Pontosabban: van-e az egyenlőtlenségeknek még olyan szintje, ami inkább ösztönzően, inspirálóan hat, illetve amikor már kontraproduktív?
– Szerintem a fő probléma nem az egyenlőtlenség, hanem a mobilitás, de ez értékválasztás kérdése: van, akiket önmagában már az egyenlőtlenség is bánt. Engem jobban zavarnak a mobilitás útjában álló akadályok. Ha a mobilitással nem lenne probléma, akkor a növekvő egyenlőtlenség, vagyis bizonyos szektorokban a bérek növekedése arra ösztönözné az embereket, hogy képezzék magukat. Ezzel mindenki nyerne.
– De olyannyira befagytak a mobilitási csatornák, hogy az Egyesült Államokban lassan kiürül a prosperálás egyik hajtóerejének számító „amerikai álom”. Már nem kitartással, erőfeszítéssel, szorgalommal és kreativitással juthat előre az ember, mint az amerikai álomban, hanem az örökléssel és a kapcsolataival.
– Kétségtelen, hogy az eleve jó családból induló gyerekek nagyobb humántőkét halmozhatnak föl, mint a szegényebb családokból érkezők. De vannak szakpolitikai döntések, amelyek ezt képesek befolyásolni. De mondok egy másik példát, amiről most az USA-ban igen sok szó esik: ezek a területhasználati szabályozások. Meglepő, de ennek nagy jelentősége van. Ha valaki például San Franciscóba akar költözni, akkor brutális bérleti díjakat kell kifizetnie egy lakásért, holott a Szilícium-völgy hatalmas ipari klaszter, ami sokkal több embert tudna befogadni, csak épp nincs hová, mert nincs hely. A város ugyanis zónaszabályozásokkal írja elő, hogy bizonyos területeken csak családi házakat lehet építeni. Ez megakadályozza, hogy az ingatlanok iránti megnövekvő kereslet találkozzon a kínálattal. Vagy mondok egy másik példát: már Milton Friedman is kardoskodott ellene, s ma már ez egy, a pártokon átívelő ügy, de az elmúlt ötven évben elképesztő módon megnövekedett az engedélyhez kötött tevékenységek száma. Egyes helyeken már az is engedélyhez kötött, hogy sétáltathatjuk-e valakinek a kutyáját. Ez is nagyon komolyan korlátozza a mobilitást. A piacon lévők kilobbizzák, hogy a tevékenységük legyen engedélyhez kötött, ami mellett szól ugyan érv, például a minőségbiztosítás, de azért ennek vannak észszerű korlátai is. Nyilván nem feltétlenül lenne jó, ha bárki szabadon végezhetne szívműtétet. De az, hogy mondjuk lehet-e valaki műkörmös az adott városban, nem észszerűségi kérdés. Nagyon sok ilyen szabályozás van, amelyek koncentrálódva a társadalmi mobilitást korlátozzák, és a gazdasági növekedésre is kedvezőtlenül hatnak. Holott ezeket viszonylag egyszerű lenne eltüntetni.
– Mi az oka annak, hogy az egyenlőtlenségek növekedése nem váltott ki olyan válaszreakciót a kormányokból, amellyel – a nagyobb gazdasági hatékonyságra törekedve – csökkentik a tanulói hátrányokat?
– A változásnak mindig vannak vesztesei. Az oktatási rendszer reformja azt jelenti, hogy bizonyosan lesznek olyanok, akik elveszítik az állásukat. Ők, látván e folyamatot, hatékonyan lépnek föl a saját érdekükben. Az is érdeksérelmet okoz, hogy ha bizonyos készségeket kiemelten akarunk fejleszteni, akkor az ezeket oktatóknak magasabb fizetést kell adni, és más területekre kevesebb pénz jut. A pénz is mindig probléma: amerikai közgazdászok most is kísérleteznek olyan ösztönzőkkel, amelyek segítségével azt nézik, hogyan bírhatók rá a hátrányos helyzetű gyerekek jobb iskolai eredményekre. Roland Fryer harvardi közgazdász azt az ötletet találta ki, hogy fizetni kéne a gyerekeknek azért, hogy tanuljanak. A helyzet az, hogy a program eredményei igen biztatók, csakhogy ez az egész így nagyon drága.
– Igen, de mindenkinek jó volna, ha több adófizető lenne, akit nem kell eltartani transzferjövedelmeken keresztül.
– Mindannyiunk érdeke, hogy kevesebb funkcionális analfabéta legyen, s a gyerekek ne legyenek arra kárhoztatva, hogy a nyolc osztály után közmunkások legyenek. De a köziskolák reformja nagyon nehéz ügy.
– Gyakran előkerül, hogy a középosztály gyengül, elbizonytalanodik, s ezért fogadja kedvezően az egyszerű válaszokat kínáló politikusokat. Valóban gyengül a középosztály? Vagy inkább úgy kérdezem: globális szinten is gyengül a középosztály?
– Az országok közötti egyenlőtlenségek csökkennek – ez főleg Kína, India és egyes afrikai országok növekedése miatt alakult így, és kedvező folyamat –, miközben az egyes országokon belül növekednek. Pár éve megjelent egy Tyler Cowen-könyv, az Average is Over, vagyis Az átlag vége címmel. (Lásd keretes írásunkat – A szerk.) Ebben az áll, hogy egyre jobban lehet mérni a teljesítményt, és mivel egyre több piacon tapasztalható, hogy kevés ember termel sokak számára, a különbségek növekedni fognak, és ez a jövőben csak fokozódik. Egyre kevésbé működik az az élet, hogy leteszünk egy érettségit, lesz egy közepesen fizetett munkánk, amiből majd eléldegélünk. Van tehát a szűk elit és a nagy, leszakadó tömeg. A kettő között vannak persze rétegek, de a középréteg így felfelé és lefelé is nyitott.
– A középrétegek szűkülését gyorsítja a negyedik ipari forradalom is, amelyre válaszul megérkezett az alapjövedelem gondolata. Az ellátás, amely mérsékelné a veszteségeket a társadalomban.
– Az alapjövedelem szerintem önmagában a munka ellen ható ösztönző lenne. Annak, hogy ki mennyit dolgozik, van keresleti oldala – vagyis hogy mekkora igény van a munkájára – és kínálati oldala: mennyiért hajlandó dolgozni. Ha az illető munka nélkül is meg tud élni, akkor csak magasabb bérért hajlandó elmenni, s ha az nincs, akkor inkább otthon marad, mondjuk videojátékozni. És ez a példa nem vicc: Erik Hurst chichagói kutató nemrégiben azt vizsgálta, miért csökkent Amerikában a fiatal felnőtt férfiak munkakínálata. Kiderült: nagy részben azért, mert megnőtt a szabadidő eltöltésének minősége. A videojátékok például egyre jobbak. Sőt már olyanok, hogy akár karriert is lehet rájuk építeni. Sokak számára egy-egy játékszint legyűrése valamiféle megelégedettséget ad, mert úgy érzi, „ma is elért valamit”. Ez hat valóban a munkaerőpiacra. Emiatt ténylegesen kevesebbet dolgoznak az emberek.
– Baloldali közgazdászok a társadalom egyre rendiesebb jellegét írják le, és e zárt struktúrában már a középosztály felső részébe sem könnyű belépni tiszta versenyben, tehetséggel, tudással. Így van ez?
– Szerintem bizonyos szempontból ellentétben áll egymással az egyenlőtlenség csökkentésének és a mobilitás növelésének szándéka. Ha megadóztatjuk a felső egy-két százalék jövedelmét, akkor csökken az ösztönző arra, hogy valaki olyan humántőkét halmozzon fel, amely képessé teszi arra, hogy a jövedelme által bekerüljön e körbe. Egy nemrégiben megjelent empirikus tanulmány szerint a magas marginális adókulcsok kedvezőtlenül hatnak a társadalmi mobilitásra. Valószínűleg ennek van némi szerepe abban, hogy Svédországban, Olaszországban, Franciaországban – vagyis ott, ahol nagyon megadóztatják a magas jövedelmeket – többségükben olyan családok vannak a felső rétegekben, amelyek már kétszáz éve is ott voltak. Ez Amerikára kevésbé igaz. Hiába mondják, hogy az amerikai meritokrácia, vagyis az, hogy az előmenetel a tudástól, a tehetségtől függ, hazugság, azért valamennyi igazság mégis csak van benne.
– És mit tud kezdeni a kapitalizmus az olyan globális kihívásokkal, mint a klímaváltozás?
– Szerintem a globális felmelegedésre van megoldás: a szénadó. A környezetszennyezést igenis meg kell adóztatni. A közgazdasági elmélet szerint ha valakinek a tevékenysége másokra terhel költségeket, akkor ezt az árat érdemes kifizettetni vele, mert ez az illetőt a tevékenységének optimalizálására ösztönzi. Ez a szennyezéssel is így van. Vagyis a szennyezést is be kéne árazni. Persze ez nem történt még meg. Nehéz belőni ugyanis, mekkora az optimális szénadó. Az éghajlatváltozási jelentések közt vannak egészen vad és enyhébb szcenáriók is. Lehet azt mondani, hogy vessünk ki magas szénadót, de akkor annak magas a költsége is. Nem biztos, hogy mindent arra akarunk feltenni, hogy pesszimisták vagyunk. Egy másik ok, hogy amint egy ország elkezd úgy küzdeni a globális felmelegedés ellen, ahogy azt a közgazdászok megálmodták, akkor ellenállásba ütközik. Macronék például megemelték az üzemanyagadót, ami azonnal tiltakozásokat váltott ki. És ha az embereket ennyire érzékenyen érinti, hogy a környezetvédelem miatt többet kell fizetni a benzinért, akkor az nem ad okot optimizmusra azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk kezdeni a klímaváltozással. Mindemellett ott van a kvótakereskedelem rendszere is. Szabályozzuk a szennyezés mértékét, kiadunk kvótákat, amelyekkel kereskedni lehet. Itt is arról van szó, hogy ha valaki szennyez, az fizessen. De éles a vita a közgazdászok és a radikális környezetvédők között. Utóbbiak szerint minél drasztikusabb a megoldás, annál jobb. A közgazdászok inkább költség-haszon elemzést készítenek, és próbálják kitalálni, mi az az ár, amit a környezetvédelem érdekében érdemes megfizetni. Sok környezetvédő azért nem kedveli a kapitalizmust, mert ők a legpesszimistább szcenárióból indulnak ki.
– Azért ezt elég látványosan alátámasztják az olvadó jégsapkákról, elsivatagosodó területekről, óceáni szemétszigetekről szóló képek.
– A környezetvédelem és kapitalizmus bizonyosan nem zárja ki egymást. Sokan abból indulnak ki, hogy ha komolyan vesszük a környezeti problémákat, akkor annyira meg kellene növelni a termelési költségeket, hogy azok már lehetetlenné tegyék a növekedést. De nem a termelést és a fogyasztást kéne büntetni, hanem a szennyezést. Ha rendesen be van árazva a levegő, és fizetni kell a szennyezésért, úgyis kevesebbet fogunk fogyasztani, miközben lesz ösztönző a környezetbarát és magasabb fogyasztást lehetővé tévő innovációra.