Különleges katonai műveletek

A Májkároly büfében már senki sem emlegeti a deltát, az omikront, egyéb COVID-nyavalyákat, amióta kitört a szomszédban a háború.

De az orosz KGB-s cár különleges ukrán katonai műveleteinek megkezdtével annyi volt a kocsmai vendégkör stratégiai nyugalmának is, amit a járvány bejelentett eljelentéktelenedése hozott az elmúlt napokban.

– Ha, mint ’56-ban, átlépik a határt az orosz tankok, ti lesztek majd a járulékos veszteség – magyarázza Sóvári nyugalmazott harckocsizó őrnagy a második üveg sör után a népnek, majd vigyorogva teszi hozzá: – Másra úgyse vagytok jók. A Gyuri kivétel, őt postásként úgyis beosztják hadi szolgálatra. Persze csak a panaszmentes leveleket viheti ki, a halotti értesítőket nem.

Az éppen belépő Gyuri postáson kívül öten vagyunk vendégek a büfének álcázott helyi harcállásponton. Sanyi és Csámpás a két „közmuki” (közhasznú munkás), akik a templom mögötti dzsindzsásból léptek le, ahol falevelet gereblyéztek, raktak egy drótos konténerbe, a nagyfröccsüket szopogatják. Gyuszi, a csapos egy üveges sört bont ki éppen, és adja oda pultot támasztó Gézának, aki a sarokban üldögélő Sóvári őrnagynak nyújtja át. Én Sacira, a tulaj feleségére várok, hogy az illegális házi pálesz végre megérkezzen a pincéből.

Géza, a jelenleg hajléktalan nyugalmazott kárszakértő másfél órán át türelmesen várta a postást, aki a rokkantnyugdíját hozta neki. A jelenleg éppen két éve tart Géza életében, a nyugalmazottság pedig diszkrét körülírása annak, hogy pont három éve rúgták ki a multinacionális biztosítótól, ahol melózott. Tizennyolc év, rengeteg összetört, behorpadt, meghúzott autó, agresszív, rinyáló vagy éppen szemtelen ügyfél, és persze a gyakorta a fizetés sokszorosát meghaladó jatt. Merthogy nem volt mindegy, mekkora kárértéket mér be Géza sólyomszeme, szakmai profizmusnak beállított alattomos pofátlansága. „Nagy sumák voltál mindig, akit lehetett, mindig lehúztál”, szokta volt mondani neki Gyuszi, aki csak tudja, hiszen illegálisan behozott kocsikkal seftel. No meg volt jó néhány közös karambolt imitáló roncsderbijük is, amit hivatalosan biztosítási csalásként nevesít a szakma és a Btk.

– Ezt pont te mondod, nekem, na bazmeg, pont te, aki anyád szájából is kiénekelnéd a rántott sajtot? – vág vissza Géza. Attól ilyen bátor, hogy az előbb már rendezte az elmúlt havi sarát.

A háborúval, hála a nemzetállamunk zseniális operatív COVID-törzsét is vezérlő felcsúti Clausewitznek, lekerülhettek az arcot elfedő maszkok. Oltási igazolvány sem kell már, ha be akarsz térni egy egészségrombolóba, igaz, itt korábban sem kért a kutya sem senkitől ilyesmit. Beléphetnek már a Májkárolyba a saját maguk által bevallottan omikronosok is, akiket eddig Gyuszi, a tulaj csak a kis kertben engedett szivornyázni a két rozsdás, mostanság már székek nélküli bádogasztalnál.

– Ezek a kibaszott ruszkik nem nyugszanak most se, a kurva anyjukat – jegyzi meg Géza, miután nyugdíját átvéve, tartozását Gyuszinak kifizetve, lehajtja az első deci Unicumot, amit szokásának megfelelően egy üveges Arany Fácánnal kísér el. Őt tavaly áprilisban láttam utoljára, a muslinca kollégák mesélték, hogy előzetes letartóztatásban üdült a rákoskeresztúri fegyházzal egy épületben üzemelő Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben, ahol a bolond bűnözőket kezelik. Azért kapták el a rendőrök, mert följelentette a sógora, hogy majdnem megölte.

– Tényleg meg akartam fojtani azt a szemetet, mert megtiltotta a húgomnak, hogy befogadjon. A közösen örökölt szülői házba! – hadarja idegesen, amikor kimegyek vele cigizni az udvarra, és kérdezem tőle, mi történt vele.

– Elkaptam a torkát, de harminc kilóval nehezebb nálam, egy kövér, kigyúrt fasz, lecsapott, bevérzett a szemem. Utána meg följelentett magánlaksértésért, garázdaságért. Rögtön látleletet is vetetett, a rendőrök mondták neki, mert elkaptam, megszorongattam a gigáját, két hétig nem tudott rendesen nyelni. Én nem mentem az ügyeletre, mert berúgtunk a Cigánnyal, akit te is ismersz. A tópartról vittek el a kiberek, ahol egy elhagyott telken hédereltünk tavalyelőtt, szezon után egy lepusztult villaépületben.

Gézának ötvenkét éves korától flepnije van, vagyis cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt áll, mert borfesztiválkor a faluból az autópályára kivezető úton elütötte részegen egy autós. Nem a sofőr volt részeg, hanem a kárbecslő. Betört a koponyája, megsérült az agya, jobb füle félig leszakadt, de a siófoki kórházban visszavarrták. Nem hall rá, de leszámítva a cimpa hiányát, a többi megvan. Két évre rá a felesége elvált tőle, kifizette, hogy költözzön el. A táppénz után végkielégítéssel jött el a biztosítótól, ahol dolgozott. Volt pénz dögivel. Albérletet vett ki, mindenféle nők jöttek-mentek nála, majd két, a Májkárolyban megismert csöves is beköltözött hozzá. Seperc alatt elfolyt a tízegynéhány milla. „Most permanens córesz van” – jellemezte mindannyiszor a helyzetét az érdeklődőknek. Ő az egyetlen, akinek Gyuszi ad hitelbe piát, mert a rokinyugger minden hónapban egyszer pontosan fizet. Vagyis nem ő, hanem a postás Gyuri, aki a kocsmába hozza Géza nyugdíját.

Ő hordja a mi utcánkba is a levelet, nyugdíjat, reklámszemetet évek óta. Néha föltűnt helyette egy-egy fiatalabb kézbesítő, Gyuri meg olyankor másik járásokban (így nevezik a postáskörzeteket) nyomta a pedált, de Géza rokijáradékát akkor is ő kézbesítette mindig a Májkárolyba. Az új arcok gyorsan letipliztek, mert valamennyi általam ismert kézbesítő szerint köztudomásúlag a Magyar Posta a legszarabb állami cég Magyarországon. A fiatalokat, már akiknek volt jogosítványuk, rendre elszipkázta valamelyik csomagszállító cég. Gyuri a helyi posta legöregebb „bringabohóca”, ahogy az obsitos harckocsizó honvéd őrnagy hívja.

Gyuri postás egyszer, amikor éppen valamelyik bíróságról vagy a rendőrségről hozott nekem ajánlott levelet, és hideg sörrel kínáltam a rekkenő hőségben, elmesélte, hogy neki is volt már baja a törvénnyel. De nem holmi becsületsértési-rágalmazási sajtóperekből adódó, majd mindig rabosítást is eredményező piszlicsáré balhék miatt. Postásom egy bér- és beosztási vitából kifolyólag a hivatalvezetőt küldte meg „egy jobb maflással” nyolc napon túl gyógyulóan. Eltört a postafőnök állcsontja, agyrázkódást is kapott.

Ez még az átkosban történt, a nyolcvanas évek közepén. – Nemcsak az anyját szidtam, hanem az egész szemét Kádár-rendszert, mivel a fószer párttag is volt természetesen. Azt is rám verték. A kollégák szedtek le róla…

Másfél évig Márianosztrán hordta a „leveleket”, merthogy a börtönben a nevelőtiszt írnoka volt, és ő vitte a rabok úgynevezett kérelmi lapjait a börtönigazgatósági irodákba.

– A zsiványoknak, bármit is szeretnének intézni, orvoshoz, ügyészi kihallgatásra vagy éppen hazamenni, mert meghalt valakijük, beteg a feleségük, írásban kell kérniük – okított ki a postás.

Persze kirúgták, de amikor a hivatalvezető nyugdíjba ment, az új főnök, aki hétvégeken Gyuri apjával lakodalmakban zenélt, visszavette. A postás apja dobolt, a hivatalvezető énekelt és szintetizátoron tolta a talpalávalót. – Aztán a fater már nem bírta, én vettem át tőle a dobverőket. A főnökkel, aki a módszerváltás után a megyei főpostán lett osztályvezető, ma is együtt játszunk lagzikon, falunapi bulikon.

Most is Postás-duó a nevük, pedig azóta a szintis Lacinak fölvitte az isten a dolgát, már a második ciklusban ő a körzet kormánypárti országgyűlési képviselője. – Képzelheted, azóta annyi helyre hívnak bennünket, hogy akár főállásban is bazseválhatnánk – dicsekedett Gyuri.

– Mondd meg a Laci képviselődnek, hogy gyáva féreg ő is meg a főnöke, a putyinpincsi is. Remélem, jövőre már nem lesz pofájuk megünnepelni az ’56-ot, mert azt most kurvára meggyalázták! – fakad ki Géza a postásnak, aki egy neki rendelt konyakkal bélelt kávét kavargat.

– Miért, talán te el akarsz menni Ukrajnába Molotov-koktélokat dobálni az orosz tankokra? Nem hiszem, hogy rád várnának a nemzetközi brigádban. Öreg is vagy, hülye is vagy, ráadásul sokszor már délelőtt olyan részeg, hogy itt alszol el. Ha fegyvert adnának a kezedbe, tuti, hogy magadat lőnéd le! – förmed Bélára Gyula csapos.

Ő, a feleségével és Kisgyuszival, a nagy fiával sokadszorra vett részt idén március idusán a kormánypárti békemeneten.

– Együtt meneteltetek a Pinaszájúval, arra vagy büszke? – vág vissza a nyugalmazott kárszakértő, arra célozva, hogy az üdülővárosi „békákat”, ahogy a kocsmából kitiltott Patya szokta húzni Gyuszit, a „fityiszes el caminóval”, a helyi polgármester szervezi a menetre.

– Miért, ott volt a Győzike is az első sorban – szól közbe az egyik közmuki. – Láttam a tévében, pedig azt hittem, hogy az is jobbikos lett.

– Ja, meg a Fási Ádám, meg az ufóbolond eddás. Ti is fogtátok a No War-os drapériát, Gyuszikám? Vagy nem fértetek oda? – röhög a már félig beállt Géza.

– Húzzál ki innen, bazmeg! – üvölt rá a kocsmáros.

– Mi a bajod, kifizettem már mindent, nem? Azért dobsz ki, mert nem tudod elviselni az igazat!

– Hagyjátok már abba! – horkan föl a sarokból Sóvári harckocsizó tiszt. Aztán az új orosz csodatankról tart előadást, amit lehetetlenség Molotov-koktéllal felgyújtani. Armata a T–14-es neve, olyan ultraibolya rendszerrel van felszerelve, amely bármely irányból kiszúrja a közeledő rakétákat, lövedékeket. De ilyenek nincsenek most Ukrajnában. Lehet, hogy csak a Vörös téri díszszemlére szereltek össze belőlük néhány darabot. Ahogy a tévében, meg az interneten láttam, az ukrán városok ellen főleg olyan T–40-esekkel nyomulnak, amilyenek már nekünk is voltak negyven évvel ezelőtt Tatán.

A második kupica pálesz után már bennem is beindul a Mikszáth Kálmán. Matyiról, orosz-zsidó-magyar barátomról anekdotázok a publikumnak, aki egy harkovi házaspárt fogadott be a pesti, Fiumei úti panelcellájába. Ő egykor Leningrádban járt egyetemre, aztán építészmérnökként jött haza immár családostól a Szovjetunióból a nyolcvanas években. Matyi az elmúlt tíz évben Londonban élt. Ő mesélte, hogy szentpétervári rokonait begyűjtötték a rendőrök, amikor tüntettek a háború ellen. Orvos unokatestvérénél végleg betelt a pohár, családjával Észtországon át Amerikába emigrált.

– A zsidóknak könnyű, mindenhol vannak rokonaik – mondja röhögve Sanyi, az izgágább, narancssárgás mellényes közmuki.

Ne zsidózz itt, baszki! – csattan föl az őrnagy. – Nem az számít, hogy ki mi fia- borja, hanem hogy a saját hazájából kénytelen a megtébolyult Vlagyimir Vlagyimirovics Gitler miatt elmenekülni. Érted, te baromarcú?! A rossebet érted! Én se értem. 

Hasonló tartalmú cikkekért keresse a 168 Óra hetilap legújabb számát.