Köd előttük, köd utánuk

A kiképzési program keretében folyó gyakorlórepülés céljából gépével felszállt huszonhat esztendős Zobori Sándor főhadnagy 9.15-kor még jelentette, hogy „a futó bent”, majd megszűnt az összeköttetés.

Kétszer kitüntetve

Mivel az „elkóborolt” gép és pilótája hollétéről órákig nem volt semmi hír, értesítették a határőrséget és a belügyi szerveket, hogy netalán észleltek-e „kifelé zajló légi határsértést”. Stock vezérőrnagy elvtárs pedig 13.00-kor egy bizottsággal Taszárra sietett az esemény szakszerű kivizsgálása végett. Persze beindult a teljes gépezet is: rátapadtak a nagyobb rádióállomások híreire, és fokozott ellenőrzés alá vonták a külföldi hírügynökségek jelentéseit.

Közben elkészült a munkáscsaládból származó, a megtett 200 és 350 óra után kétszer is kitüntetett pilóta „személyleírása”. A Taszári 4. század II. osztályú kinevezett repülőgép-vezetője a SZU-ban tanult, majd Szolnokon szolgált; KISZ-tag, nős, egy gyermeke van, felesége háztartásbeli; 1968-ban két dicséretet, 1969-ben két fenyítést kapott (késésért, illetve fegyelmezetlenségért), amelyet töröltek az amnesztia során.

A „szigorúan titkos” minősítésétől két esztendővel ezelőtt megfosztott, a Hadtörténeti Intézet levéltárában már bogarászható iratok (Jelentés Z. S. fhdgy. repülőgéppel történő külföldre szökéséről) tanúsága szerint „a Sormási Rt. állomás 9.28-kor mért egy gépet Kőszeg Észak-körzetében, kb. 1000 m-es magasságban”. De ott áll a szörnyű bizonyosság is: 13.14-kor sikerült fogni a UP és ANSA hírügynökségek adását, miszerint egy magyar vadászpilóta az Udine körzetében lévő szükségrepülőtérre szállt le. A Reuter hírügynökség 15.15-kor kiadott jelentése szerint Zobori politikai menedékjogot kért (és kapott).

Ezek után már nem kímélték a főhadnagyot; hozzáfűzik, hogy vele kapcsolatban állambiztonsági jellegű adat ugyan ezt megelőzően nem merült fel, de „pártonkívüli!”, sőt, Szolnokon Bíró volt rep. őrnagy rajába volt beosztva. Bíró noteszében Z. neve többször is szerepelt...

Bíró József százados 1969. augusztus 14-én Dombóvárnál – azzal az ürüggyel, hogy alakzatot ellenőriz – kivált az augusztus 20-ára gyakorlatozó kötelékből, és eltűnt a MiG–15-össel. Négy és fél órán át keresték, mígnem az MTI nyugati források alapján jelentette: Olaszországba szökött. Az Udinéhez közeli Osoppóban landolt nagyon rövid betonon, s csak hasra téve tudta megállítani a gépet, amely kigyulladt, ő meg kis híján bennégett. Külön kalamajka volt, amíg kórházba került, ott összevarrták, aztán felpakolták a carabinierik.

Bírót – saját elmondása szerint – orosz kémek próbálták meg eltenni láb alól a trieszti lágerben, ezért Rómában vigyáztak rá, majd Németországban rejtegették. Mindenáron távozni akart Európából. Ám kihallgatói hirtelen bizalmatlanokká váltak vele szemben, miután hírét vették, hogy ugyanazon a napon, ugyanolyan MiG–15-össel egy kubai pilóta szintén megszökött, Floridába. Bírót állítólag még frankfurti tartózkodása alatt az izraeli légierő is megpróbálta beszervezni (hátha jól jön az arabok elleni küzdelemben a szovjet gépek ismerete), az amerikaiak pedig szaktanácsadóként láttak (volna) benne fantáziát, hiszen még tartott a vietnami csetepaté, amelyben az ellenfél MiG-eket is bevetett. De az őrnagy úgy vélte, számára befejeződött a szolgálat. Az osoppói landoláskor megsemmisítette gépén azt a jeladót, amely a Varsói Szerződés lokátorainál volt hivatott azonosítani jelentkezését, mert nem akart titkokat átadni, csak a múltját lezárni – állította.

Húsz év után

Hamarosan hozzájutott a kanadai beutazási engedélyhez. Volt autómosó, majd permetezett magasfeszültségű vezetékek alatt röpködve, oktatott eszkimókat a sítalpas gépek alkalmazására, dolgozott elektrotechnikusként is. Először 1988-ban próbálkozott hazatéréssel, a katonai bíróságnak címzett levelében bűnbánatot tanúsított, hangoztatván: nem árulta el hazáját, nem adott ki titkos adatokat, hiszen megsemmisítette műszerét a leszállást követően.

Végül Bíró a rendszerváltás után részesült kegyelemben, mivel húsz esztendő elteltével elévült a halálbüntetés végrehajthatósága. Budapestre költözött, repülős rendezvények, fórumok szorgos látogatója volt, de a veterán repülős szövetségben nem vették szívesen váratlan felbukkanását, pláne nem borultak a nyakába. (Mostanra megszüntette e-mail címét, telefonszámai – átmenetileg? – nem kapcsolhatóak.)

Se kép, se hang

Zobokiról azonban – ahogy a veteránszövetségben mondják – „se kép, se hang”.

Ő ügyesebben tette le gépét, csak az egyik futóműről égett le a gumi a fékezés során, amikor Risanóban landolt. A pilótafülkében cigarettázva várta meg, hogy észbe kapjanak az olasz hatóságok.

Idehaza természetszerűleg vizsgálták Zobokinak Bíró őrnaggyal, a távollétében halálra ítélt hazaárulóval való esetleges kapcsolatát is, de „megállapítást nyert”, hogy Bíró kedvezőtlen véleménnyel volt róla, nem javasolta MiG–21-esre való átképzését, többször bírálta fegyelmezetlen magatartása miatt, házasságkötését is (sic!) ellenezte. A belső vizsgálódás során leszögezték: „Egyenes, közvetlen, szervezeti összefüggés Bíró és Z. hazaárulása között nem valószínűsíthető. Bíró »sikeres szökése« ugyanakkor, mint a problémák elől való menekülés módjának példája, szerepet játszhatott Z. hazaárulásában” – fogalmazódott meg végkövetkeztetésként.

Az iratok szerint a tárgyaláson anyja amellett kardoskodott: nem hiszi, hogy fia elárulta volna a hazáját. Inkább azt, hogy mindenkiben csalódott. Felesége szerint ugyanis a szökés előtti napokban épp ezredparancsnoki dicséret lehetőségében ringatta magát, de ez hiú remény maradt. Bíró őrnagyot pedig – állítólag – nem szerette, sőt megvetette, mert hátrahagyott egy csemetét. (Vele ugyanez ismétlődött meg fél évvel később – A szerk.)

Az okokat keresve – a vizsgálóbizottság szerint – „a legvalószínűbbnek látszik, hogy az egyéni életében elszenvedett sorozatos kudarcok után – nem rendelkezve kellő eszmei, politikai felkészültséggel –, amikor veszélyeztetve érezte életének az úgyszólván egyetlen, számára még örömet, értelmet jelentő repülési lehetőséget, személyiségére jellemző hirtelen, illogikus elhatározás alapján a problémáitól, gondjaitól való menekülés módjaként választotta a hazaárulást”.

Súlyosbító körülményként említették, hogy ismerte a Magyar Népköztársaság és a szomszédok együttműködő repülőtereit, azok rádió- és rádiótechnikai adatait, a vadászirányítás rendszerét és irányító szavait. Általában ismerte a honi légvédelmi hadosztály erőinek és eszközeinek diszlokációját. „Hazaárulása során két db. 1:500 000 és 1 db 1:1.000 000 repülési térképet, a földi repülés irányító szolgálat adatait és szolgálati pisztolyát vitte magával.” (Azonmód megváltoztatták a hívójeleket, a vadászirányító szavakat, a repülőgép-vezetők indexeit, a felismerőjel adását és kérését.)

A MiG-et néhány nap múlva szétszedett állapotban az olasz légierő kamionján a tarvisiói állomásra szállították, ahol vonatra rakták, s útba indították a kaposvári légi támaszpontra. A pilóta a Trieszt melletti menekülttáborba került, ahol az USA-ba való utazás lehetőségére várt; képeslapot is küldött feleségének, jelezvén, mindene megvan, amit szeme-szája kíván, írja csak meg, mire van szüksége.

Akárcsak Bírót, Zobokit is – távollétében – halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, „mert csak ilyen büntetés áll arányban azzal a felmérhetetlen kárral, amit a vádlott a Magyar Népköztársaságnak okozott”.

Zoboki nemcsak az itthoniak „radarképernyőjéről” tűnt el: a volt pilóták, bajtársak látóköréből is. A Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatának számítógépes nyilvántartása szerint 1992 óta bizonyosan a kutya sem érdeklődött utána.