Keserű csokoládé

A múlt század fordulóján egy francia vándorcirkuszban éppen a megélhetést és a modernséget kereste két ágrólszakadt: egy elkopott bohóc és egy (a közönséget harsányan ijesztgető, fenevadat játszó) hazátlan néger. Amint ez jobb történetekben meg szokott esni: összeakadnak, és a párost utoléri a falusi siker. (Taps, kacagás.)

Ám hírük odacsalja a párizsi új cirkusz igazgatóját, aki szép pénzért szerződteti a tandemet. A siker egy darabig még hű hozzájuk. (Gázsi, divatos ruha, társaság, abszint, automobil.) Ám egyszer csak a sötét bőrű, migráns artist megelégeli, hogy mindig csak az ő fenekét rugdossák. A szomorú bohóc, a kerge clown, a zokogó bajazzo hálás patent az efféle cirkuszos történetekben. Idő kérdése volt csupán, hogy az alkotók is felfedezzék. („Kend be liszttel a képed”, s „kitör a tapsvihar”.)

A duó felbomlik. A fekete bőrű börtönbe kerül és ott öntudatilag megvilágosodik. A fehér bohóc rájön, hogy útjaik szétválnak. A manézson túl, üres óráiban a Csokoládé művésznevet hordozó férfiú Shakespeare-t olvas. Ez amúgy nem is lenne baj, sőt, ám csakhamar rájön: az Othellót a hajdani avoni hattyú egyenest reá írta. Ám egy színes bohóc/bika a teátrumban már nincs sikerre ítélve. (Az ezerfejű cézár pfujol a vaskalap alól!) Jobb menekülni. Jobb lenne. De a vég még hátravan. Csokoládé csakhamar vért köp, s halálos ágyán látja viszont hajdani barátját, a fehér bohócot. Finita la commedia.

A forgatókönyv kevés eredeti fordulatot tudott hozzátenni a már el-elsütött patronokhoz. Nemigen lep meg bennünket semmi a vásznon. A képi világ konvencionális. A dráma nem sűrűsödik robbanékony anyaggá. Közepes film ez – jóindulattal is csak ennyit mondhatunk. Nem botrány, de nem is élmény. Van.

(Rendezte: Roschdy Zem.)

Bölcs István