Jobbik és az ellenzék - Az összefogás árnyékos oldalán
Méltán kavartak port Karácsony Gergely szavai; a visszafideszesített Hír TV-ben azt mondta a zsidó képviselők listázására: „Ez egy nagyon rossz hagyomány, egyébként nem gondolom, hogy ez önmagában nácizmus.”
Az antiszemitizmust elutasító hazai baloldal tavalyi miniszterelnök- és jelenlegi főpolgármester-jelöltje arra volt kénytelen reagálni a több mint negyedórán át kizárólag a Jobbikhoz való viszonyát feszegető interjúban, miként értékeli Gyöngyösi Márton 2012-es szavait. A Jobbik jelenlegi elnökhelyettese és frakcióvezetője akkor a következőket mondta: „Úgy gondolom, pont itt lenne az ideje (…) hogy felmérjük azt, hogy az itt élő és különösen a Magyar Országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára.” A kormány nevében felszólaló fideszes külügyi államtitkár azonnal elutasította a listázást, az ellenzék Jobbikon kívüli része pedig mélységesen felháborodott. Néhány nappal később többezres demonstrációt tartottak a nácizmus elleni tiltakozásként a Kossuth téren, ahol felszólalt Rogán Antal, Mesterházy Attila és Bajnai Gordon, egyaránt elítélve az antiszemitizmust.
Karácsony ma is elutasítja a listázást és az antiszemitizmust, ezt egy hétfő esti Facebook-posztban világossá tette, egyúttal elismerte, kijelentésével súlyos hibát követett el, amiért bocsánatot kért.
Ugyanakkor a Jobbikkal való együttműködés kérdésében továbbra is nehéz helyzetben van az egész ellenzék. Ezt a nehézséget tudatosan igyekszik fokozni, illetve a kirakatba tenni a kormányoldal, amely most a szkinhedmúltú, rasszista indítékú köztörvényes bűncselekményért elítélt jobbikos pártelnököt támadja egyebek mellett azzal az esküvői videóval, amelyen számos rasszista és antiszemita mozzanatot rögzítettek. A Jobbik kapcsán egy évvel ezelőtt az egyéni választókerületi taktikai szavazás foglalkoztatta az ellenzéki közvéleményt. Az ellenzéki politikusok és a szavazói bázisok közötti közeledés azóta felgyorsult, amit a pártvezetők úgy értelmeznek: a probléma megoldja önmagát.
Csakhogy a kérdés ennél sokkal bonyolultabb. A Jobbik úgynevezett néppártosodása, amit Vona Gábor indított el, abba a trendbe illeszkedett, hogy a szélsőjobboldali pártok a kormányzásra való alkalmasságuk bizonyítása céljából általában elkezdenek beljebb araszolni a politikai térkép széléről. Ám ennek a mozgásnak a másik oka 2015–2016 táján az volt, hogy a menekültválság örve alatt a Fidesz a közbeszéd főáramába emelte azt a kirekesztő közbeszédet, ami korábban csak a szélsőségesekre volt jellemző. Minden kutatás szerint felerősítette az idegengyűlöletet, és ugyancsak számokkal bizonyíthatóan nyitottabbá tette az állampolgárokat az összeesküvés-elméletekre. Ennek központi ellenségképe ma a „migráns”, de lényegében bármikor bárkivel behelyettesíthető. Miután a politika nagyrészt kölcsönhatások és viszonyrendszerek játszmája, a Jobbik a szélsőjobboldalon feltűnő kormánypárti konkurencia hatására is tájékozódott a közép felé.
A vita azonban éppen arról szól, hogy az így előálló kommunikációs irányváltás őszintének értékelhető-e. Úgy tűnik, a demokratikus ellenzék – nagyrészt pragmatikus okokból – elfogadta a Jobbik színeváltozását, amit azonban a politikai térben morálisan is meg kell indokolnia. Ebből adódik, hogy baloldali politikusok a téma kapcsán olykor-olykor már szinte kampánybeszédet tartanak a Jobbik megigazulása mellett.
Nehéz eldönteni, a politikusok húzzák-e magukkal a szavazókat, vagy csak utolérni szeretnék a választóikat, akik már a tavalyi választáson is minden korábbinál nagyobb átszavazási hajlandóságot mutattak. Bár a taktikai szavazás 2018-as kísérletét általában kudarcként szokás értelmezni, Kmetty Zoltán szociológus tavalyi elemzése szerint a többi ellenzéki pártra átszavazni legkevésbé hajlandó jobbikosoknak is átlagosan több mint a negyede támogatta a saját választókerületében az esélyesebbnek ítélt baloldali jelöltet. A baloldali pártok híveinek átszavazási hajlandósága ennél nagyobb volt. Valószínűleg ennek is betudható, hogy számos vidéki körzetben az MSZP-s jelöltekre adott szavazatarány egy számjegyűvé zsugorodott. Újabb taktikai szavazások levezénylésével a baloldal tartósíthatja ezt az állapotot, és részben önként radírozhatja ki magát komplett régiók politikai életéből, miközben a Jobbiknak számolnia kell azzal, hogy a táborához legalább alkalmanként nem szélsőséges szavazók csatlakoznak.
Ugyanakkor az, hogy a 2018 áprilisában még 20 százalékos Jobbik visszaesett 12-13 százalékra, lehetőséget kínálhatna a baloldalnak, hogy végre a saját bázisát bővítse. Ennek megítéléséhez persze tudni kellene, kik hagyták el a Jobbikot. Azok, akik a változás erejét látták benne, és elegük lett a kudarcból, vagy azok, akik a néppártosodó „puhasággal” nem értettek egyet? Ha az előbbiek, akkor ők feltehetően apátiába zuhantak, de az ellenzéki pártok talán mozgósíthatják őket. Ehhez nem elsősorban udvarolni kell a Jobbiknak, hanem a változtatáshoz szükséges erőt felmutatni. Ha viszont az utóbbiak, akkor ezek a szavazók főként a Fideszhez távoztak, amely bőségesen ellátja őket azzal a kirekesztő politikával, amire vágynak. A Jobbikból kiszakadó Mi Hazánk mindenesetre csak egyszázalékos párt, oda biztosan nem mentek át tömegesen szavazók.
A demokratikus ellenzéki pártok a maguk részéről arra jutottak, támogatóikat egyedül a teljes összefogás győzi meg annyira, hogy visszatérjen a szavazási kedvük. Két évvel ezelőtt Botka László kísérletezett azzal, hogy a Jobbik bevonása nélkül, a szociális frusztráció miatt elvándorolt szavazók visszaszerzésével építse újjá a baloldalt. Kísérletének és miniszterelnök-jelöltségének vereségével ez a megközelítés lekerült a napirendről. Az ellenzék mai vezetői a Jobbikot is soraikban tudó valamilyen együttműködéssel látják felmutathatónak a meggyőző erőt. Az LMP kongresszusa egyenesen arról hoz majd döntést, hogy közös európai választási listát állítson-e a Jobbikkal.
Az elmúlt hónapok parlamenti tiltakozásai és tüntetései során közelebb kerültek egymáshoz az ellenzéki pártok politikusai, ami könnyebbé teszi számukra a tárgyalásokat az önkormányzati együttműködésről. Ennek hüvelykujjszabálya, hogy a Jobbik a fővárosban nem támaszt konkurenciát, amivel lemond régi tervéről, a budapesti megerősödésről, cserébe a többi ellenzéki párt egyes vidéki városokban átengedi az ellenzéki polgármesterjelöltséget a Jobbiknak. Egyébként már csak ezért is kérdés, miért exponálják magukat ebben az ügyben az ellenzék fővárosi kampányára készülő politikusok, hiszen nekik a nyilvánosság előtt csupán annyi dolguk lesz ennek kapcsán, hogy begyűjtsék a Jobbiktól érkező átszavazói voksokat.
Éppen ez a lehetőség aggasztja a Fideszt, amelynek centrális erőtere a megosztott és gyenge ellenzékre épül. Bár Orbán tavaly átváltott az „egy az egy ellen” stratégia megfordítására – vagyis arra, hogy az ellenzéki összefogási próbálkozásokkal szemben egyedül a Fidesz képes az országvédő politikára –, és győzött, valójában a kormánypárt minden erőfeszítése arra irányul, hogy az ellenzéki erőkoncentráció ne valósulhasson meg. Emiatt fedezte fel ismét a kormánysajtó, hogy a Jobbik szélsőséges volt, az elnöke meg pláne. Ebbe a sorba tartozik az is, amikor az ellenzéki pártok anyagi alapjainak megrendítésével fenyegetnek a hatóságok. A kormányoldalon is tudnak számolni, ott tudnak csak igazán, nyilván látják, hogy a széttartó szavazótáborok legalább részleges egyesítése az európai és az önkormányzati választásokon is ellenzéki térnyeréshez vezetne.
Amikor ennek kapcsán Sneider Tamást és az általa vezetett Jobbikkal kialakuló demokratikus ellenzéki szövetséget támadja a kormánypropaganda, akkor valós problémát pedzeget. Solt Ottilia 1992-ben írt az egri szkinhedről, Royról, összefüggésbe hozva azokkal a szélsőjobboldali szervezkedésekkel, amelyek Göncz Árpád október 23-i kifütyüléséhez vezettek. A közelmúltbeli kirekesztő megnyilvánulások kiszerkesztése azt a súlyos problémát veti fel, tényleg megváltozott-e a Jobbik, hihető-e, hogy a mai vezetői, Sneider és a zsidólistázó Gyöngyösi ma már mást gondolnak a világról. A demokráciáért folytatott ellenzéki küzdelemben ezekre a kérdésekre tényleg válaszokat kellene adni. Vagy, másként fogalmazva, a kirekesztő politika elutasításával kapcsolatos elvárást kemény feltételként kellene megfogalmazni a Jobbik felé.
Az egy másik, bár nem kevésbé súlyos kérdés, hogy a kormányoldalon a Jobbikot és a baloldal–Jobbik-viszonyt érő kritika kettős természetű. Egyfelől ott van a szélsőséges Jobbikról szóló bírálat, ami a formálódó ellenzéki együttműködés hitelességét ássa alá, egyúttal az erkölcsi fölény talapzatára állítja a szélsőségesek ellen küzdő Fideszt. Másfelől viszont akár ugyanazon a cikken, ugyanazon a műsoron belül a propaganda azt teszi szóvá, hogy a Jobbik már nem az, ami volt, hitehagyottá vált. Az autentikus „nemzeti radikalizmus” képviselőiként pedig felvonultatja a Mi Hazánk politikusait, akiknek még a néppártiság kommunikálása is sok volt a Jobbikban, és éppen ahhoz a szélsőségességhez tértek vissza, amit a kormányoldal Sneider fejére olvas.
Hát, azért ez elég nagy ellentmondás.
Ami arra irányítja a figyelmet, hogy a Fidesz Jobbik-kritikája messze nem elvi alapon áll, kizárólag a politikai célszerűséghez rendelt. Ez nem ad felmentést másoknak az erkölcsi kérdések megválaszolása alól, de ha következetesek vagyunk, a Fidesz magatartását is alá kell vetni ennek a próbának.
Márpedig, a helyzet úgy áll, hogy Sneider Tamás parlamenti alelnökségét a kormányoldal szavazta meg 2014-ben. Az ellenzék elutasította. Kövér László azt mondta ezzel kapcsolatban: „erkölcsi kérdéseket fel lehet ugyan vetni”, de az egyes pártok által jelölt parlamenti tisztségviselőket meg szokták szavazni. A demokratikus ellenzék mutatta meg a Fidesszel szemben, hogy vannak szempontok, amelyek felülírják a szokásjogot.
A Policy Solutions 2012-es elemzése tizenhárom témakörben mutatta ki, hogy a második Orbán-kormány átvette a Jobbik választási programjának elemeit. Egy 2018-as szociálpolitikai elemzés, amelyet Szikra Dorottya és Domschitz Mátyás jegyeztek, azt mutatta, hogy programpontátvétel esetén a Fidesz megvalósítási módszere gyakran extrémebbnek bizonyult, mint amilyen a Jobbik eredeti javaslata volt. Lehet azzal érvelni, hogy a centrista kormánypárt így tartja távol a szélsőségeseket a hatalomtól, de az érv megbicsaklik, amikor tartalmilag messzebbre megy náluk.
Figyelemre méltó az is, hogy az új Magyar Nemzet vezércikke egy nyolcvan évvel ezelőtti írásra hivatkozik, nyíltan kifejezve, hogy a lap küldetését illetően párhuzamot lát az akkor leírt gondolatok és a mai helyzet között. „Amikor a magyar miniszterelnök egy új, céljában az egész nemzetet átfogó mozgalmat indít útnak s programul azt tűzi ki, hogy új magyar életet akar teremteni a régi magyar rögökön…” – olvashatjuk az analógiaként citált mondatot 1939 januárjából, amikor is Imrédy Béla volt a miniszterelnök, túl az első zsidótörvényen és a Hitlernél tett látogatáson. Ennek tudatában a párhuzam enyhén szólva nem szerencsés, akkor sem, ha Szálasit éppen Imrédy idején vetették börtönbe, továbbá szociális intézkedésekkel és a választójog szűkítésével igyekeztek megakadályozni a nyilasok megerősödését. Meg persze a Horthy-rendszer politikai alapjainak megrendülését. Ez az a rendszer, amelynek névadóját Orbán Viktor kivételes államférfinak nevezte 2017-ben, igaz, Bethlen István és Klebelsberg Kuno társaságában, megemlítve vele kapcsolatban „Magyarország második világháborús gyászos szerepvállalását” is.
Annak pedig még fél éve sincs, hogy Lezsák Sándor fideszes parlamenti alelnök egy Héjjas Ivánról szóló könyvet méltatott Kecskeméten, Attila király, Bocskai István és Bethlen Gábor fejedelmek mellett emlegetve az antiszemita vezérkülönítményest. Itt is az a kérdés, hogy a szélsőséges szavazók domesztikálásához, amennyiben tényleg ez a cél, vajon milyen mélységig kell kiszolgálni az igényeiket. Ami például abban is kifejeződik, hogy a kormánylap, még Magyar Idők név alatt, többször is helyet adott a nyíltan antiszemita Csurka Istvánt látnokként méltató írásoknak. A kormánymédia rendszeresen teret ad a szélsőjobboldali Vadhajtások portál írásainak, akcióinak és az ellenzéknek szóló fenyegetőzéseinek is. Mindezekért a kormányoldal részéről senki sem kért bocsánatot.
Az antiszemitizmus elleni küzdelem, azt gondolnánk, alapvető demokratikus norma, s megdöbbentő, hogy vitakérdéssé, talán egyenesen politikai vízválasztóvá válhatott. Amitől a Jobbik-problematika kiélesedett, az az Orbán-rendszer megítélése, amiben a Jobbik mozdult el a baloldal felé, amikor rájött: ha nem fogadja el a Fidesztől a házi ellenzék szerepét, és valóban kormányra tör, akkor a NER ugyanúgy elbánik vele, mint a baloldallal.
Alapvető stratégiai probléma – súlyos morális vonatkozásokkal –, hogy a gyorsabban-lassabban felismert rendszerellenzéki sorsközösségen és az ellenállás politikai platformjának megépítésén túl van-e, kell-e, lehet-e közös pont a demokratikus ellenzék és a Jobbik között. Vajon kiszámítható-e egy „technikai koalíció” minden következménye, előrejelezhető-e, hogy ennek esetleges létrejötte milyen maradandó nyomokat hagyna az ellenzék és az ország már amúgy is eltorzult politikai arculatán? Ezek a kérdések úgy válnak majd egyre feszítőbbé, ahogyan az Orbán-rendszer nyomása fokozódik az ellenzéken és az egész társadalmon. / Lakner Zoltán
