Fiala: Apám és anyám urnája az ágyam alatt van

„Szerelmi bánatban szenvedtem 17 évesen, az Apáczai Csere János Gimnáziumban. Botránnyal végződött, ennek következtében rólam cikkeztek a faliújságon keresztül. A szüleim még az érettségi előtt átvittek a Radnótiba, viszont én teljesen magamra maradtam. Eszköztelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.  Éreztem, hogy professzionális segítségre van szükségem, ezért elmentem a Családi Körből megismert Ranschburg Jenőhöz, aki Varga Zoltán pszichiáterhez küldött tovább. Közel tíz évig jártam hozzá, s mivel unortodox terapeutáról van szó, elévülhetetlen érdemei és elévülhetetlen bűnei vannak velem szemben.”

Fiala János azt is elárulja, évtizedekre volt ahhoz szüksége, hogy alkalmazni tudja a hétköznapok során a terápiában megtanult magatartásformákat.

„Nagyon nagy érdemnek tartom, hogy rólam, akiről azt állították, hogy szeret szenvedni, már nem kell annyit szenvednem. Nekem ez 40 évembe került. A magam módján már megszerettem az életem, a világfájdalmam a tízes skálán már csak négyes.”

A riporter azt se titkolja, hogy nagyon viharos kapcsolatban állt a szüleivel. Sem édesapja, aki neves orvos volt, sem a tipikus „jiddische Máme” édesanyja nem tudta kimutatni a szeretetét, soha nem ölelték meg, és ritkán hallott dicsérő szavakat is. „Ha pedig megdicsértek, akkor mindig ott volt a de. Hogy mások mennyivel jobbak vagy szebbek, mindig összehasonlítottak valakivel.” Fiala János azt is megosztotta Csernus doktorral, hogy szerinte a szülei nem voltak szülőnek valók, sem édesapja, sem édesanyja nem mutatták ki, hogy elégedettek a fiúk pályafutásával. A riporter szerint ő maga sem a legjobb apja a lányának, viszont ő teljesen más dolgokkal nyomasztja a gyermekét, mint annak idején a szülei őt.

„Életem végéig bántani fog, hogy sem életükben, sem holtukban nem voltam igazán jó gyerekük. Bűntudatom van amiatt, hogy nem én gondoskodtam az édesanyámról az utolsó éveiben” – osztotta meg érzéseit a magyar média megkerülhetetlen alakja. A riporter azt is elmeséli, újra kellett definiálnia az édesapjáról gondolt képet akkor, amikor kiderült, apjának hosszú évtizedek óta szeretője volt. „Apám nem élt már, amikor ezt megtudtam. Anyám pedig kizárólag arra volt hajlandó, hogy nem tagadta le Valika létét. Annyira emlékszem csak, hogy még kisgyerekkoromban eldöntöttem, hogy apámnak el kell válnia. Ki is néztem neki egy nőt, a főgyógyszerésznőjét.”

Fiala János szerint a szülei képtelenek voltak felmérni a gyermekük lelki szükségleteit.

„Engem nagyon szerettek a szüleim, de nagyon rosszul szerettek. Valamivé akartak nevelni, ami én nem akartam lenni, de mindent elkövettem annak érdekében, hogy teljesítsem az elvárásaikat, és mire fellázadtam, addigra már késő volt. Én mindenkit a környezetemben annak megfelelően válogattam, hogy az egyiknek tetszett az orra, a másiknak tetszett a szeme, a harmadiknak a nevetése, a negyediknek az esze, és ezekből egy mozaikot akartam összeállítani, aki én vagyok, mert olyan mértékben voltam elégedetlen magammal, hogy az elmondhatatlan, és ez első sorban abból adódott, hogy a szüleim nagyon szerettek, de ők azt szerették volna, hogy én legyek mindenben a legjobb.”

A riporter Csernus Imrének azt is elárulta, a mai napig képtelen elengedni a szüleit, akiket nem is temetett el.

„Ott van az anyám és az apám urnája az ágyamban urna formájában, és állandóan az van bennem, ha majd megtudom, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, akkor majd meg kell tőlük szabadulnom, mert mégsem hagyhatom a szüleim urnáját a porukkal tele a lányomra. De ha kiönteném az urnákat, a ragaszkodásom akkor is folytatódna.”

A Csernus-Fiala szópárbajt itt visszanézheti:

(Kiemelt  képünk: Lakos Gábor/168)