Édes görög álom

Camp Davidben Obama és a többi állam-, illetve kormányfő elkötelezte magát egy növekedés- és munkahelyteremtő politika mellett, és ha nagyon óvatosan is, de elhatárolódott az Angela Merkel, illetve a német elit által konokul szorgalmazott takarékoskodástól. Az új jelszó az adósságleépítés és gazdaságélénkítés lett, bármennyi önellentmondást hordozzon is egy ilyen paradigma.

Ám a diplomácia azért diplomácia, hogy egy közös közlemény – ugyancsak egyidejűleg – mindenkinek a kedvére tegyen, még akkor is, ha az aláírók tudják, hogy holnap már nem lesz igaz az, amire tegnap esküt tettek. Esetünkben idézhetjük a német kancellár asszonyt: igen, mondta elégedetten, a költségvetési fegyelem és a növekedés egyazon éremnek a két oldala.

„So far, so good” – azaz, ahogyan az angolok mondják, idáig rendben is lenne a dolog, csakhogy kicsit sokan vannak a jelentős véleményformálók között, akik a Camp David-i kompromisszum hamisságán átlátnak. Németország legnagyobb befolyású hírmagazinja, a Der Spiegel például ezt írta: „A növekedésösztönző programokra a kormányoknak nincs pénzük. Arról pedig, hogy ettől eltérő módon (értsd: pénzforrások nélkül) teremtsenek konjunktúrát, Obamának, Merkelnek és társaiknak elképzelésük sincsen.”

Ez így persze kicsit sarkos. Van pénz, hatalmas, euró-ezermilliárdos „tűzfalak” épülnek (Obamától teljesen függetlenül egyébként) az euróövezetben, csak épp nem abból a célból, hogy különféle növekedésösztönző projektekhez (mindenekelőtt infrastrukturális beruházásokhoz) nyújtsanak fedezetet, hanem avégett, hogy ha netán igazi bajba kerülnek a legnagyobb eurós gazdaságok – Spanyolországgal és Olaszországgal az élen –, akkor legyen miből megmenteni magát a közös pénzt, alapjában a tőkehiányos bankrendszert.

Németország az az ország, amelynek az euró „minden pénzt megér”. Tudniillik a közös valuta – mára ez kiderült – gyakorlatilag bebetonozta a németek (és általában az északi fekvésű országok) versenyelőnyét, illetve a németeknél jóval kevésbé versenyképes déliek, közülük is a kicsik eleve adott versenyhátrányát. A németek kezén egyre nagyobb többletek halmozódnak fel, mert nekik az euró eleve alul-, míg a délieknek és főként a perifériáknak eleve súlyosan felülértékelt valutának született, és ennek termését aratják le Merkelék évről évre százmilliárdos nagyságrendben. Minthogy az euróövezeti országoknak semmilyen monetáris önállóságuk nincs, a gyöngébbek egyszerűen nem nyúlhatnak ahhoz az eszközhöz, amelyhez a versenyképességi hátránytól szenvedők emberemlékezet óta: valutájuk leértékeléséhez. A közös valuta egyénileg nem leértékelhető.

Ebből adódóan semmi kétség nem lehet afelől, hogy Németország érintetlen formában kívánja megőrizni az euróövezetet, benne Görögországgal. Nem biztos, hogy a görög politikusok rosszul kalkulálnak, amikor azt mondják, hogy európai partnereik nagyobbik része blöfföl, amikor egy egészségesebb, Görögország nélküli euróövezetet vizionálnak, és Athént „kizárással” fenyegetik. Túl azon, hogy egy ilyen kizárásnak nincs rögzített procedúrája, történt valami, ami az ő pozíciójukat erősíti. Ez pedig François Hollande elnökké választása Franciaországban.

Hollande nekik kedves nyelven beszél. Az unió hajóját a növekedésösztönzés irányába kívánja fordítani, a fiskális paktumot kiegészíteni egy növekedésösztönző paktummal. Amely persze Görögországnak is több pénzt, vagy ha azt nem, legalább a márciusban kialkudott megszorítási program enyhítését jelenthetné. Abban persze tökéletesen igazuk van a görögöknek, hogy ha csak takarékoskodniuk kell, abból növekedés nem lesz, következésképp nem teremtődnek meg azok a források, amelyekből az adósságaikat képesek volnának leépíteni. Ellenkezőleg: semmi nem fogná vissza adósságpozícióik romlását.

Hacsak azt a hatalmas maradékot (eddig is iszonyúan sokat engedtek el nekik) át nem ütemezik a hitelezők úgy, hogy a törlesztés és a kamatfizetés gyakorlatilag fájdalommentes legyen. De erre menetrend sincsen. Meg nem tudom mondani, hogy az a „másfajta gondolkodás”, amely a növekedés javára és az uniformizált takarékoskodás kárára Franciaországban és bizonyos fokig Camp Davidben teret nyert, enyhített-e a legfőbb donor (Németország) abbéli álláspontján, hogy a mentőcsomagok feltételeit nem lehet pár hónapos rendszerességgel átírni – az adós javára.

E sorok írásakor patthelyzet van. És amíg Hellász fölött ki nem tisztul az ég, az úgy marad. Egyfelől a hagyományos nagy bal- és jobboldali pártok (a Paszok és az Új Demokrácia) amellett vannak, hogy az említett feltételeket takarékosságban és reformban, ami javarészt privatizációt jelent Görögországnak, teljesítenie kell, viszont a görög politika új csillaga, a német Balpárttal azonos filozófiát valló, a választásokon szoros második Syriza (a Radikális Baloldal Koalíciója) az újratárgyalást követeli, igaz, nem azzal a jelszóval, hogy szűnjék meg az euró.

Sokan a Syrizában látják a június 17-i győztest, s ennek Görögország számára katasztrofális következményei lehetnek. Egyrészt úgy, hogy nem alakul az országban kormányzóképes koalíció. A nagy pártok egymástól, a Syrizától pedig (talán a kommunistákat leszámítva) mindenki más idegenkedik. A májusi kormányalakítási kísérletek bohózattá váltak egy ponton. Ahelyett, hogy fölismerve a „sorsot”, a görög pártok megállapodtak volna valamiféle nemzeti egységkormányban, politikusaik sértések tömegét vagdosták egymás fejéhez, és Papuliasz államfő hosszú napokon át hiába kísérletezett bármelyikükkel is, hogy a kompromisszum felé hajlítsa őket.

Ugyanez ismétlődhet meg június 17. után. Most, amikor az unió pénzügyminiszterei „minden eshetőségre szóló” terveken dolgoznak Görögország euróövezeti tagságának megszűnését, azaz a görög államcsődöt illetően, alighanem nyomást akarnak gyakorolni a görög közvéleményre annak érdekében, hogy voksoljanak a márciusi mentőpaktumot megszavazó nagy pártokra, és utasítsák el a Syrizát.

Igen ám, de a görög társadalomban az, amit mi sérelmi politikának nevezünk, már gyökeret vert. És ennek Alekszisz Ciprasz, a Syriza fiatal vezére ad legmeggyőzőbben hangot. A görögök mintha nem egészen lennének tisztában azzal, hogy bár sértegették és megalázták őket (többségükben vétleneket), ha nem akarják már amúgy is megfelezett jövedelmük újabb megfelezését; ha nem akarják, hogy a gazdagok, az ügyesek, az idejében tevékenyek, az eurókészpénz-tartalékokkal rendelkezők járjanak jól az eurónak mint hivatalos fizetőeszköznek a megszűnésével, akkor vállalniuk kell az áldozatot. Ciprasz győzködheti ugyan nyugat-európai radikálisan baloldali barátait arról, hogy az uniónak minden erejét a globálkapitalizmus és a banktőke ellen kell fordítania, de erősen kétlem, hogy hazai rajongóin túl bármi sikert is elérhetne épphogy elindított Európa-járó körútján. Gyönyörűen hangzik ugyan, hogy a terheket a gazdagokra kell áthárítani, de félek, hogy az ő agyában lakozó „új euró”, amely erre a konstrukcióra épülne, édes álom csupán.