Dalol az osztály

Mint háborgó tenger hullámzik a három padsor. Hol itt, hol ott egy-egy foghíj, üres padfél. De egy szempillantás múlva már változik is a kép. Elvileg harmincketten lennénk a teremben, de most ki tudja. Összevissza rohangálunk, hátul verekednek is. Ebben a dinamikus őrületben csak a házi feladatot bőszen másolók apró szigetei jelentenek némi stabilitást.

S aztán... Mint egy óriási diaporáma, mozdulatlanná merevedünk, belép Sára néni, a matektanárnő. Kényszeredetten feltápászkodva állunk, de ez távolról sem hasonlít a házirendben előírt vigyázzra. Hetesünk magában oszt-szoroz, s kinyög egy számot a hiányzókról. Már leülnénk, de megvillan Sára néni aranykeretes szemüvege egy rekedt rikács közben: „Állva marad! Énekelni fogunk.” Bambán vigyorgunk. A stréberek már a hangjegyfüzetük után nyúlnának, mások becsapják a matekcuccot a padba. Döbbenetes élmény következik. „Itt az idő, pajtás...” – indít rettenetes, fals hangon korábbi gúnyolódásaink céltáblája, a matematika tudományának elcsigázott, reménytelen oktatója, aki az osztályozás öt számjegyéből csak az első hármat ismeri.

Előénekel.

Senki nem zavarja meg ebben, hagyjuk őt szólózni. Szórakoztató. A mi torkunkon amúgy se jön ki hang, pedig az osztály primadonnája már vezényel is nekünk. Háttal az átszellemült tanerőnek. Némán pukkadozunk a visszafojtott röhögéstől. Sára néni a mindig félregombolt kardigánjában a távolba néz. Rendíthetetlen. Már ott tart, hogy „...munkához kell látni...” Ezt már nehezen bírjuk. A bátrabbak hangosan belenyerítenek a katedra pacsirtájának énekre nem, inkább kántálásra emlékeztető szólójába.

Egy pillanatra az az érzésem, mintha a tábla fölött lógó, beüvegezett képek – két bozontos-bajszos-szakállas meg egy bajszos-szakállas, ámde kopasz figura – valamit odasúgnának a hangját még mindig nem találó szerencsétlen előadónknak. Ő hirtelen észbe kap, s az asztalra csap. „Mindenki velem énekel!” S kezdődik a cirkuszi mutatvány elölről: „Itt az idő, pajtás, munkához kell látni, jó tanulásunkkal a békét szolgálni!” És ekkor – ahogy mondani szokás – elszabadul a pokol. Mintha arra kaptunk volna utasítást, hogy kánont énekeljünk. Többen teli torokkal csak egy-egy sort óbégatnak, s vannak, akik közben az előttük állók fejét csapkodják ütemesen a vonalzójukkal. Ki gondol most itt matekórára, házi feladatra, felelésre s legfőképpen az osztály előtt szerencsétlenkedő tanárnőre? Arra meg aztán végképp nem, hogy a nemrég odahelyezett „ejtőernyős”, a tantestület párttitkára az ajtó mögött, a folyosón hallgatózik, hogy jelenthessen...

Nincs megállás, sulykolódik tovább a dallamtalanul, ám annál fülsértőbben zengő eszmei mondanivaló: „Jó tanulás, ez a munkánk, áll a nemes verseny...” Hát! Nem csak a verseny áll, még mi is, az egész osztály. Vagy mégse? Páran a hátsó sorokban lerogynak, hogy azután hangos csörömpöléssel „véletlenül” bezuhanjanak a padok közé. Copfos osztályprimadonnánk már nem csupán a kezével, de két grafitceruzával is vezényel euforikusan, nagyokat sikkantva hozzá.

Isteni szerencsénk, hogy már legalább tíz perc eltelt a matekórából, de még egyáltalán nincs vége az órát nyitó éneklésnek, ennek a nevelő célzatú és kedélyfokozó pártutasításnak. Meg kell hagyni, Sára néni állja a sarat. A hangja ugyan már el-elhagyja, de hősies önfegyelemmel a huszonvalahány vihogó, röhögő, idétlen kamasszal szemközt kitart. S kidagadó nyaki erekkel, utolsó szusszal abszolválja nekünk a felemelő slusszpoént. Hogy aszongya: „Minden gyerek jobban tanul, nem marad el egy sem.”

Ez az újonnan bevezetett produkció: a központilag elrendelt közös éneklés azután a hét minden tanítási napján megismétlődött reggelente. Csupán az első órát tartó pedagógusok személye változott. Nem is tudom, miről jutott eszembe mostanában ez az ötvenes évekből való iskolai emlékem.

Ilosvai Ferenc,
gyógypedagógus