Behívjuk a rosszat

A 41 éves Gábor szavajárása, hogy ő gyárilag taszítja a vírusokat: soha nem hiányzott betegség miatt az iskolából, és amióta dolgozik, egyszer sem volt táppénzen. Egészen a COVID-oltásig. Az első után még nem volt semmi baja, de amióta megkapta a második Pfizert, valahogy nem érzi magát topon. „Már a kocsiban is tartok fejfájás elleni gyógyszert. Gyakran vagyok kimerült, a szobabiciklire sem ültem fel hetek óta.” Szerinte az oltás „csinálhatott benne valamit”, ami ezeket a mellékhatásokat okozza. Nem is jelentkezett még a harmadik oltásért, először szeretne rendbe jönni. Meglehet, tüneteiért mégsem az oltás felelős: megjelent egy amerikai kutatás, amely azt állítja, hogy a COVID-oltás utáni mellékhatások kétharmada a nocebo-hatás számlájára írható.

„Míg a placebo régóta jól ismert jelenség és kifejezés is, a nocebo az utóbbi 5-10 évben kezd átmenni a köztudatba. Mindkettő lényege, hogy olyan elváltozást érzünk magunkon, aminek pszichológiai háttere van. A placebo esetében pozitív hatást észlelünk, tehát elvárások által indukált javulást, a nocebo esetében negatívat, azaz elvárások által indukált romlást”, mondja Dr. Köteles Ferenc Gábor pszichológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének oktatója. Akárcsak a placebo, a nocebo is nagyon gyakori az élet minden területén, nem csak az egészséggel kapcsolatosan. „Ha bemegyek egy hivatalba, és arra számítok, hogy ott barátságtalanul fognak bánni velem, majd ez beigazolódik, akkor tág definíció szerint ezt is tekinthetem nocebo jelenségnek. Folyamatosan elvárásokat támasztunk a különféle élethelyzetekkel kapcsolatban. Alapbeállításunk annak feltételezése, hogy mi fog történni. Bár nem tudatosan, de sokszor abba az irányba tereljük a viselkedésünket – a érzékelésünket mindenképpen.”

Ilyenek vagyunk, mi emberek: a múltbeli eseményeket történetek sorozataként meséljük el, idézzük fel magunknak és másoknak, a jövőről pedig forgatókönyveket írunk a fejünkben. E narratíva jellegű megértés rokona a placebo-nocebo jelenség. Valójában az agyunk is ilyen „prediktív” módon üzemel: úgy dolgozza fel az összes beérkező információt (látvány, hang stb.), hogy már vannak mögöttes elméleteink, és ezek keretében próbálja agyunk előre jelezni a várható eseményeket. Minél hatékonyabb az előrejelzés, annál gyorsabb lehet a reakció. Az evolúciós során ez jól működött, ezért ez lett az információfeldolgozási módunk. Lehetnek azonban időnként mellékhatásai. Ha nem pont az következik be, vagy nem úgy, ahogy várjuk, akkor (szakszóval) meglepetés történik agyi szinten is.

Azt gondolnánk, csak a megélt, személyes tapasztalat befolyásolja a gondolkodásunkat. Ám arra éppoly erősen hat a másokon keresztül átélt (hallott), sőt, az olvasott tapasztalat is: az 1950-es évek óta ismert, hogy a gyógyszervizsgálatok placebo-csoportjai sokszor összemérhető számú mellékhatásról számolnak be, mint a valós hatóanyagot kapott csoportok. Sőt, volt olyan, hogy még a mellékhatások spektruma is hasonlított. Ennek legvalószínűbb oka a betegtájékoztató leírás. Az etikai irányelvek kimondják, hogy a jelentkezőket tájékoztatni kell a lehetséges mellékhatásokról a beleegyezésük előtt. „Csakhogy amennyiben tudom, mit várhatok, akkor ezekre jobban odafigyelek. Vagy ha egy bizonytalan testérzet jelentkezik, akkor az elvárás hatására dönthet úgy a belső rendszerem, hogy ez az a kellemetlen érzet, amiről a tájékoztatóban olvastam”, mondja Köteles Ferenc.

A testi működés jeleivel kapcsolatban használják a hiperéberség kifejezést: olyan személyeknél kezdték alkalmazni, akik poszttraumás stressz-szindrómától (PTSD) szenvednek, bántalmazás érte őket vagy háborús összecsapás résztvevőivé váltak. A hiperéberek az átlagnál gyakrabban és alaposabban „monitorozzák” a testüket, figyelik, mi történik vele. „Bárkivel előfordulhat, hogy megfájdul a feje vagy hasa. Normális esetben legyintünk, hogy majd elmúlik. Viszont ha van egy nocebóra hajlamosító plusz információnk, például mert új gyógyszert kezdtünk el szedni, vagy a csapból-Facebookból is a vakcina mellékhatásaival való riogatás árad – és itt visszatérek a prediktív működésre –, akkor ez a mindennapos testi tünet hirtelen a gyógyszer vagy az oltás által kiváltott, tehát speciális mellékhatássá válik. Ezt attribúciónak, oktulajdonításnak hívjuk.”

Etikai kérdés, ami nem feloldott a mai napig: mi lehet a jó megoldás? „Ha nem mondom el a jelentkezőknek, betegeknek, hogy milyen mellékhatásokra lehet számítani, akkor megtévesztem őket, nem úgy hoznak döntést egy gyógyszerezésről, hogy birtokában lettek volna minden információnak – ebből komoly perek voltak már Amerikában. Ám minél részletesebben tájékoztatom őket a lehetséges mellékhatásokról, annál inkább generálok nocebo-mellékhatásokat is”, mondja a pszichológus.

Pusztán az, hogy valakinek beadtak egy oltást és utána vannak tünetei, még nem jelent ok-okozati kapcsolatot. „Ha elmegy mellettem az utcán egy autó, és én pont megbotlottam, akkor ez az autó miatt volt? Eljutottunk egy olyan problémához, amivel ritkán foglalkozik a szakirodalom: egyedi esetben nem lehet sem megerősíteni, sem kizárni, hogy egy tünetet mi okozott.” A háziorvosok is jól ismerik ezt: felírnak egy bizonyos gyógyszert a betegnek a magas vérnyomására. Egy hét múlva visszajön a beteg, hogy nagyon rosszul volt. Az orvos nem fogja tudni eldönteni, hogy a beteg panasza a hatóanyag által okozott mellékhatás vagy pedig nocebo-hatás, mivel ez egyedi eset. „Az az orvosi tapasztalat és irányelv, hogy ha gyanítható a nocebo-hajlam, akkor érdemes másik gyógyszert felírni, akár azokra a tünetekre is, amit a beteg említ. Máskülönben a beteg otthagyhatja az orvost és vele a terápiát is, aminek valóban végzetes következménye lehet.”

Az a nagy szerencse az egész nocebo-jelenségben Köteles Ferenc szerint, hogy egyrészt általában múlandó a nocebo-reakció, másrészt a nocebo-információ csak mérsékelt panaszokat generál (fejfájást, hasfájást, koncentrációs zavart). Tehát a nocebo-hatás mértékének van határa. „És mindaz, amit így érzek, az az én észlelt testi állapotom. Vegyünk egy olyan embert, aki erős és rendszertelen szívdobogással, palpitációs zavarral fordul az orvoshoz. Kap huszonnégy órára egy szívritmust figyelő, holter nevű műszert, közben naplóznia kell, mikor érezte a szívritmuszavart. Az esetek túlnyomó többségében ilyenkor a műszer nem mutat semmit. Más időpontban meg bizonyíthatóan volt szívritmuszavara az illetőnek, de nem észlelte. Nagyon rosszul érezzük, ami a testünkben zajlik – hála Istennek. Mert ha mindent éreznénk, akkor állandóan azzal lennénk elfoglalva, és nem tudnánk végezni a dolgunkat a világban.”

A nocebo kialakulását vetíti előre, ha valakinek jellemzően magasabb a szorongási hajlama vagy valamilyen betegségtől való félelme az átlaghoz képest. Az is hozzájárulhat ehhez, ha volt már személyes rossz tapasztalata valamilyen gyógyszerrel – a személyes tapasztalat mindig befolyásol. A placebo-irodalomban ugyanakkor az is látszik, hogy sokszor nem a(z időben stabilnak tekinthető) személyiségtényezők hatnak, hanem erősebbek lehetnek a (pillanatnyi befolyást mutató) helyzeti tényezők, például hogy milyen információt kap és kitől, hogyan. „Az AstraZeneca vakcinával kapcsolatban felmerült, hogy fokozhatja a vérrögképződést, és egy millióból egy esetben halálozást is okozhat. Természetesen minden halál veszteség, ám a racionális ember mind szakmailag, mind egyénileg súlyoz ilyenkor: kicsit nagyobb a kockázata annak, hogy elkapom a COVID-ot, mint hogy vérrög alakuljon ki bennem.”

Köteles Ferenc szerint azonban az emberiség jelentős része, főleg ebben az oltás miatt kialakult, felfokozott tudatállapotban, nem racionálisan gondolkodik, hanem érzelmi működésmódban. Sok minden kerül a mérleg másik serpenyőjébe: előzetes félelmek az orvostól és az injekciótól; torzított észlelés az illető saját életéről („velem ez nem történhet meg”); torzítás mások életéről („azért került kórházba, mert cukorbeteg, túlsúlyos, gyenge az immunrendszere”); valamint a szűkebb-tágabb közösségtől, családtól, barátoktól érkező társas nyomás. Az is az oltás elfogadása ellen hat, hogy amikor valakit megszúrnak, akkor konkrétan megkapja az oltást, tehát a mellékhatásai is valós és félelmetes veszélynek tűnnek.

„Ennek a kutatási területnek, különösen az oltásellenességnek van még egy rákfenéje, ez pedig az összeesküvés-elmélet. Tudományos érvekkel sehogy nem lehet meggyőzni az oltásellenes embereket. Ennek egyik oka, hogy az összeesküvés-elméletük szerves része a tudományellenesség. Magyarul, ha jön egy tudományos szakember, ő eleve gyanús, és ha a szakember próbálja ezeket az embereket racionális érvekkel meggyőzni, azok éppen az ellenkező hatást fogják kiváltani”, mondja a pszichológus.

A „nocebósság” nem tudatos döntés következménye, hanem automatikusan alakul ki. A Gáborhoz hasonló személyeknek, akiknek elhúzódó panaszokat észlelnek oltás után, Köteles Ferenc általános és alapos kivizsgálást ajánl: ha kiderül, hogy panaszaiknak nincs semmilyen élettani, patológiai háttere, akkor gyanakodhatnak nocebo-hatásra. De még akkor sem biztos, hogy az illető képes lesz tenni ellene, ha megpróbál hallgatni a racionális érvekre. „Sok erőfeszítést igényel, hogy elhiggye a számokat, kezelje a valószínűségeket stb. És akkor is kell egy motivációs háttér, hogy abbahagyja, elengedje a másképp való vélekedést. Ilyen ösztönző erő lehet, hogy belefáradt a hadakozásba vagy látott negatív példákat, például halálesetet. De e mögé is kell érzelmi töltés, mert nem vagyunk robotok. Az érzelmek mindig ott vannak pro és kontra. A nocebo által befolyásolt csoportból nem könnyű kilépni. Amennyiben az illető ellenvéleményt fogalmaz meg, akkor a csoport ellene fordulhat, ami súlyos következményekkel járhat. Az egész nocebós csoportot kellene terápiára küldeni, de ők nem fognak sehová menni, mert meg vannak győződve arról, hogy a másik oldalt kellene oda küldeni.”đĐ