Arcok a félmúltból

A SZER magyar műsora hosszú éveken át igencsak hézagosan tájékoztatta hallgatóit arról, hogy Magyarországon is működtek polgárjogi csoportok. Ennek több oka volt. Mindenekelőtt 1956 emléke. No meg a Kádár-propaganda. Leginkább baloldali értelmiségi körökben akkor is volt fenntartás a rádióval szemben, amikor – hivatalos statisztika szerint – a felnőtt lakosság 72 százaléka hallgatta több-kevesebb rendszerességgel a SZER-t.

Aztán 1982-ben az akkor már világhírű Konrád György háromrészes interjút adott a SZER-nek. Ő volt az első itthon élő magyar, aki névvel szerepelt a műsorban. Ezzel megtört a jég. Ettől kezdve különféle utakon és módokon több forrásból kaptam tájékoztatást, felolvasásra szánt anyagot a demokratikus ellenzék és később a Demokrata Fórum tevékenységéről.

Fontos szerepe volt ebben annak a női hangnak, amely időről időre – leginkább éjszaka a lakásomon – jelentkezett telefonon, és rövid, pontos jelentést adott professzionális stílusban arról, hogy éppen mi történt az ellenzékiekkel. Nem tudtam, ki beszél. Nem adtam le a jelentéseit, mert attól tartottam, hogy rendőrségi csapda. Egy német és egy holland újságíró révén konfirmálta külön-külön Haraszti Miklós és az akkor még Budapesten élő Krassó György, hogy a hang tulajdonosa „a Rozi”. Hodosán Róza, Demszky Gábor felesége, akkor már állástalan franciatanárnő, és teljesen megbízható. A lakásán nem volt telefon, a város utcai fülkéit használta.

Hodosán Rózának nagy szerepe volt abban, hogy a nyugati közvélemény értesült az ellenzék tevékenységéről. (A SZER központi hírosztálya feltette híreit a jelentései közé, és angolul továbbította a hírügynökségekhez.) Egy jellemző eset: valamelyik március 15-én hajnali ötkor cseng a telefon a lakásomon. Az ismerős női hang: „Baj van. Elvitték a Gábort. Az Ottiliát is, meg még többeket.” Persze megijedtem. Sopánkodni kezdtem, hogy Jézus, Mária, most mi lesz. Közbevágott: „Mi lenne? Március 15-én mindig begyűjtik azokat, akikről feltételezik, hogy tüntetést szerveznek, beszédet mondanak. Holnap kiengedik őket.” – Na de hát... – kezdtem volna megint, ám megszakított: „Most ne nyekeregj, kapd össze magad, menj, és mondd be a rádióba.” (A történethez tartozik, amit évekkel később tudtam meg tőle. Aznap, valamikor nyolc óra után becsengetett hozzá a házmesternő: „Rozikám, most mondta be a Szabad Európa, hogy elvitték a Gábort. Tudom, hogy itt voltak, én engedtem be őket. Nem hiszed, ezek ott mindent tudnak...”)

Kezdetben senkit sem ismertem személyesen a demokratikus ellenzék tagjai közül. Először 1978-ban Haraszti Miklóssal találkoztam Nyugat-Berlinben. Ismerősöm, a Der Spiegel munkatársa hívott fel, hogy Haraszti Berlinben van. Megadta a telefonszámot, amelyen elérhetem. Felhívtam. Megegyeztünk, hogy együtt ebédelünk a Kurfürstendamm egy kis francia vendéglőjében. Kíváncsi voltam rá. Tudtam, hogy a nyugati újságírók elsősorban tőle tájékozódnak az ellenzék helyzetéről, és ő a szamizdat anyagok külföldre juttatásának fő szervezője. Ez nekem azért volt fontos, mert a Magyarországra utazó amerikai és nyugat-európai kollégák oda-vissza megálltak a SZER-nél Münchenben. Tájékozódtak és tájékoztattak. Elmondták tapasztalataikat, és főleg átadták a hozott szamizdat anyagot, amelyet aztán beolvastunk.

Legalább másfél órát beszélgettünk. Ezalatt többet tudtam meg az ellenzékről, a felfogásukról, mint előtte évekig. Elmondta, hogy fő védelmük a nyilvánosság. Minél több szó esik róluk a világsajtóban, a helsinki egyezmény aláírása óta a rendszer annál jobban tartózkodik a radikális intézkedésektől velük szemben. Ők tudatosan vállalják, amit tesznek. Ettől függetlenül nekünk a SZER-nél állandó félelmünk volt, hogy veszélyeztetjük szabadságukat, ártunk nekik, ha beszámolunk tevékenységükről. A szerkesztőségben nagy viták voltak erről. Máig az az érzésem, hogy mi jobban féltünk, mint ők.

Harasztitól tudtam meg, hogy Konrád György is Berlinben van. „A legkellemetlenebbek kapnak kiutazási engedélyt, mert remélik, hogy kint maradunk, megszabadulnak tőlünk. Én ezt a szívességet nem teszem meg nekik. Gondolom, Gyuri sem” – mondta.

Másnap a Kempinski Hotel halljában találkoztam Konrád Györggyel. Ő akkor már világhírű író volt. A látogató, A városalapító valamennyi világnyelven megjelent. (Magyarul megkésve, szamizdat kiadásban.) Konrád olyan volt, amilyennek ma is ismerem: szerény, halk szavú, mosolygós. De tudott így, csendesen, halk szavúan, mosolygósan nagyon kemény, határozott is lenni.

(Ehhez egy későbbi történet: Örkény Istvánt Aczél György azzal küldte ki Párizsba, hogy beszélje rá Konrádot a kint maradásra. Ha hazamegy, még a határon letartóztattatja! – üzente. Örkény, akivel Konráddal való találkozója után kávéztam a Champs Élysées-n, kétségbeesve mondta: „Nem értem a Gyurit. Hazajön. Pedig tudja, hogy letartóztatják. Mondom neki: Gyuri, naiv vagy. Te úgy képzeled el az életedet, hogy sétálsz a körúton, és azt mondasz, amit akarsz. Rám nézett azzal a nagy szemével, és azt mondta halkan: Igen, így képzelem az életemet.”)

Javasoltam Konrádnak, menjünk valahova ebédelni. „Akár itt is maradhatunk” – monda az olyan emberek közömbösségével, akiket gyerekkorukban, Berettyóújfalun az asztal körül kergettek, ha nem a Kempinskiben akartak ebédelni. Életem legérdekesebb, legszomorúbb, legmagyarabb beszélgetése következett. Adva van egy világhírű író, aki hazájában publikálási tilalom alatt van. Könyvei külföldön jelennek meg nagy sikerrel. Ahelyett, hogy büszkék lennének rá, arra ösztönzik, hogy hagyja el a hazáját. Ő magyar, magyar zsidó, ez a hazája. Marad.

Mesélte, hogy nem vesz részt aktívan az ellenzék tevékenységében, nem nyomtatja, terjeszti a szamizdatot, de írásokkal, tanácsokkal támogatja őket. Hiteles emberek – mondta. Nem politikusok akarnak lenni, hanem jó orvosok, mérnökök, pedagógusok. Jó szakemberként szeretnék szolgálni a szabad, demokratikus Magyarországot. Legtöbbjük fiatal, a jövőjét, karrierjét kockáztatja az ellenzékiséggel. „Nem demokratikus szocializmust, nem nemzeti kommunizmust akarnak, hanem polgári demokráciát, emberi jogokat, ahogy az le van írva a helsinki egyezményben.”

A kávénál kérdeztem, hogy iszunk-e egy konyakot. „Inkább Armagnacot” – mondta. Meglepett, hogy ismeri a különbséget. Mosolyogva tette hozzá. „Még soha nem ittam, csak olvastam, hogy lágyabb, selymesebb, mint a konyak.” Már csak ezért a mondatáért is örökre szívembe zártam. Szeretem azokat az embereket, akik ételben is, italban is becsülik a minőséget.

Emlékezetes volt első találkozásom Demszky Gáborral is. 1987 nyara, Kádár uralkodásának utolsó előtti éve. Demszky akkor kapott először útlevelet feleségével. Neve persze már évek óta fogalom volt külföldön is. Ő volt a demokratikus ellenzék egyik legismertebb alakja. A Gondolatforgatóban sorra beszámoltam akcióiról, az ellene foganatosított intézkedésekről. Például arról, hogy két rendőr Rajk szamizdatbutikja előtt a földre teperte, gumibottal verte. Az mentette meg a nagyobb sérüléstől, hogy felesége ráfeküdt, a testével védte.

Szóval hírből ismertem Demszkyt, amikor megszólalt a lakásomon a telefon. Meglepett, mert nem szokott telefonálni. „Hol vagy?” – kérdeztem. „Itt, Münchenben, a városháza előtt egy szökőkút mellett állunk a feleségemmel. Találkozhatunk?” „Persze – mondtam. – Mindjárt odamegyek. De miről ismerlek meg?” „Én vagyok a legtopisabb” – válaszolta. Odamentem, megismertem.

„Le akarnak tartóztatni – kezdte. – Visszamenjek vagy itt maradjak a bizonytalanban? Van egy rövid amerikai ösztöndíjam. De aztán?!” Nálam vacsoráztak. Beszélgettünk. Aztán kimentek New Yorkba. Néhány hónap múlva hazamentek. Folytatta az ellenzékiséget ott, ahol abbahagyta.

2012 nyara, 22 évvel a rendszerváltás után. Telefon: „Szia! Demszky. Itt vagyok Münchenben, megint a szökőkútnál.” Odamentem. „Megsúgták, hogy tűnjek el, mert le akarnak tartóztatni.” A két letartóztatási fenyegetés között húsz éven át ő volt Budapest főpolgármestere. Akkor közös ellenségük, a diktátor Kádár akarta bebörtönözni, most hajdani szövetségese, Orbán.

Orbán Viktort 1988 nyarán, néhány hónappal a Fidesz megalakulása után ismertem meg Londonban. Az akkor már ott élő Krassó György és a náluk lakó, angolul tanuló Hodosán Róza hívott fel, hogy Orbán, aki Soros-ösztöndíjjal Oxfordban jár egyetemre, szívesen találkozna velem. Csendes, szerény fiatalembert volt. Nem fogadta el, hogy kifizessem az útiköltségét Oxfordból Londonba. Ez kellemes meglepetés volt, függetlenségét őrző, öntudatos magatartásra vallott. Köszönte, hogy SZER-ben beszámoltam a Fidesz alapító ülésérő, telefonon interjút készítettem két frissen választott vezetőségi taggal, Szelényi Zsuzsával és Fodor Gáborral (azóta mindketten kiléptek). Természetesen kérte a további rádiós támogatást.

A találkozót jó magyarországi kapcsolat követte. Akkor már akkreditációval dolgoztam Budapesten. A választások előtt több interjút készítettem vele, egyet a lakásán. Elkísértem Egerbe, közvetítettem választási beszédét. Deutsch Tamással néhány napig az én autómmal jártak kampányolni, mert a Fidesznek akkor még nem volt semmije.

Legközelebb 2010-ben találkoztam a már miniszterelnök Orbánnal. A Parlament folyosóján jött szembe velem a sleppjével. „Laci, te miért utálsz bennünket?” – kérdezte. Mondtam, hogy az utálat szó hiányzik a szótáramból, de valóban nem szeretem a politikáját. „Beszéljünk – mondta. – Hívd fel a titkárságomat, adass terminust.”

Felhívtam. Azóta várok a válaszra.