A süllyedő sziget

„És az országban a törékeny falvak (…)
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek”
(József Attila)

„Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem, nyomorúságomban ínségre jutottam.” Hideg van, a kis gyülekezet türelmesen várakozik a Duna felől fújó szélben. Imre atya kicsit késik, de ő meg a kántor Szántó felől érkezik, a késedelem indokolt. Józsi pedig már életében a jámborság határáig türelmes volt. Tulajdonképpen húsz éve csak ráér, mint aki valamire vár. A homorúdi kis temetőt a hetvenes években nyitották, a kapu felőli front meg is telt. Itt nyugszik teljes szigeti nemzetségünk, az apai, baranyai ág. Papa, mama, Pista batya (errefelé így mondják), Panni ángyi. És ide készül most Józsi is. Az újaknak a ravatalozó mögötti szelvényt most nyitják meg. A hangszóróból Máté Péter szól („Elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom…”), unokabátyám így rendelkezett. Depressziósabb napjain (utóbb csak ilyenek voltak) mondta: a temetésén ezt kell majd játszani. Ezzel tudta az Ancit felcukkolni.

A februári ég is szürke, inkább rideg, mint kegyeletteljes. Várakozás közben készül néhány szelfi. Előhordják a koszorúkat, a szakma rutinos. A temetés Mohács-szigeten manapság vezető iparág. Gondosan bevizsgálják a gödröt, nem jött-e fel a belvíz. A szigeti félmocsárban a Duna a halál felett is úr. Pár lépésnyire nyugszik a tragikus páros, apa és fia. A hatéves gyerek alámerült, és többé nem bukkant fel. Az apa próbálta menteni, az örvény őt is elragadta. A sírkövet meg se nézem. Jobb ebből kimaradni. A másik rémes eset a lengyel házaspáré: nem vették észre a Dunát a ködben, és a révnél a folyóba rohantak.

A falunak, ahogy a honlap írja, tulajdonképpen története sincs. Se jövője, se múltja, csak jelene. A helységnévtárakban hiába keresünk adatot arra, hogy „első birtokosa Perényi Imre nádor” vagy a pécsi káptalan volt. Homorúd nem volt, csak lett. A címer ehhez képest patinás. A két egymást metsző főpapi pásztorbot a kalocsai érsekség és a pécsi püspökség határát jelzi, a korona Albrecht királyi főherceget jelenti. Övé volt ez a pár ezer hold meg a Balázsszállás (tizenöt házból álló tanyasor) melletti kerekerdő. A főherceg a maga korában modern, áramvonalas férfiú lehetett, sportgépen érkezett, hogy „néhány üdítő órát” a vadvízi birtokain töltsön. Ilyenkor a levegőbe is lőtt, megtisztította a puskát. De vadászott erre a családi legendárium szerint Ferenc József is. Kocsihajtója távoli rokonunk, Andris batya volt. Idéztük is a császári és királyi parancsot: „Csak lassan, nagyon lassan.” Ezt a történetet is elnyelte a gőzölgő ősmocsár.

Homorúdot a szó szoros értelmében a jeges ár söpörte össze. 1956-ban amúgy is volt baj (földrengés rázta meg Dunaharasztit), mintha a természet jelezni akarta volna a közeledő októberi vihart. A szigeti katasztrófát a vízügy szervezése és a Mohácsnál feltorlódó jégtáblák hozták össze. A végzetes napon már délelőtt érezni lehetett, hogy gond lesz: a jég megszorult Mohács felett, a gát pedig reped. Délután született a döntés: a város megvédése érdekében a szigetet kell elárasztani. És felrobbantották a gátat. A korabeli filmhíradókban ennek már nyomát sem látni. A tudósítások arról szólnak, hogy a hadsereg egységei segítik a bajbajutottakat. A kompról leterelnek öt rémült malacot. De az igazság az volt, hogy a tanyavilágban rekedt szegénynépet elfelejtették értesíteni. A sziget sövényfalú házait a lezúduló jégtáblák szinte leborotválták. Balázsszálláson, apám szülőhelyén kettőharminc volt a vízmagasság. Pista (apám testvére, Józsi apja) a tetőbe kapaszkodva látta, ahogy Narancs, Szegfű és Zsömle, a három marha lassan megfullad. Őt katonai rocsó hozta ki. Józsi a veszteséget (kilencéves lehetett) sohasem heverte ki. Anci meséli: ősz fejjel is kijárt az erdő mellé törmeléket, cserepet gyűjteni. Tavaly még állt az út melletti fa, amelyhez annak idején a tehenet kötötték ki.

Az ár után központi tereprendezés keretében felszámolták a tanyákat, a mocsári szegénynépet Homorúdra zsuppolták. Egyenes utcáival, legyező alakú alaprajzával Homorúd a központi tervezés gyümölcse. Mária Terézia mérnökei építettek a délvidéken a beköltöző bajoroknak ilyen szabályos, zárt rendszerű falvakat. És mivel föld volt bőven, az építők mindent tágasan mértek. A kertek hatalmasak, a házak szabályosak. Van bennük konyha, két szoba, téglapadló, kamra, istálló, fészer, az udvaron góré, alatta sertésól. Mégsem hozott sok örömöt. Aki az erdő mellett szeret lakni, annak a falu is szűk. Nagyapának volt egy szokása. Ebéd után ledőlt húsz percre, és bekapcsolta a rádiót. Egyhangú álmossággal hömpölygött belőle a vízállásjelentés. Ez volt az egyetlen műsor, amit életében hallgatott.

Elrendezik a koszorúkat, lassan oszlik a gyásznép. A szertartást újra zenei betét zárja. Váradi Jenő Apám emlékére című művét a szakma ajánlotta. A szigeti ember életének két pillére, két központi eseménye a lakodalom és a temetés. Józsi és Anci lakodalmát a homorúdi kultúrban tartották. Három birkát vágtak, négy disznót, tíz tyúkot, huszonöt csirkét. Húsz kiló rizs, két zsák krumpli, bor és persze zenekar. Egy héten át ment a sütés-főzés. Életre szóló harag lett belőle, mivel tőlünk csak az apám ment el. Később – mikor Józsi már nyugdíjas volt – enyhült a dolog lebegő, kimondatlan nehezteléssé köztünk.

Teszünk egy kört a faluban. Van fodrász, pedikűr, takarék, kisbolt, kocsma – olajos padlós, a pult fölött kármentővel. A farácsot akkor szokták lehúzni, ha a teremben „történik valami”. De Homorúd nem ilyen. A szigeti emberben mindig volt valami jámbor, derűs nyersesség. A kultúr megvan, a posta is. Régen hetente mozi is volt. Negyedóráig tartott, míg a film legközepén az új tekercset befűzte a gépész. A kultúrban a rendvédelem állomásozik. A fenyegető muszlim veszélyt itt is kontrollálni kell, bár menekültet még a környéken sem láttak. De a királyi tévé képei errefelé is pánikot okoztak. Józsiék rohantak is népszavazni, bár Józsi már alig vánszorgott. Szavazni falun „illik”, a kiváló magaviselet része. Ráadásul hajtják is az embert. 2014-ben a vonalason Anciékat többen is megkeresték. Először Orbán Viktor hívta, aztán Szél Bernadett. Anci az ilyesmit nem szokta elfelejteni. Tán ha a szocik is méltóztattak volna. De ki törődik Ancival és Homorúddal?

– Tudod, hogy mi van ilyenkor – mondja. – Ha menni kell, hát menni kell.

Sötétedik. A házak negyede üres. Az utcában három helyen ég a lámpa, kékesen villog az LCD tévé. Homorúd lakosságát a jeges ár duzzasztotta fel. A hatvanas években 1400 lélek lakta. De már a régi világban elkezdődött a riasztó fogyás. 1990-ben 870-en éltek itt, tavaly 599-en. És most már eggyel kevesebben. Homorúd nyugdíjas falu. A fogyás oka nem csak gazdasági. Az egykézés lassan letarolja Baranyát.

A mohácsiak élete sem könnyű. Ami egykor nem jött be Aczél György baranyai párttikárnak, az még sikerülhet Csányi Sándornak. A Dunai Vasmű megfúrása a térség (és Homorúd) évtizedekre szóló bukása volt. Pentele (és Dunaújváros) szerepét ugyanis eredetileg Mohács játszotta volna el. A Duna-parton készen állt az iparvágány nyomvonala, a komp helyén híd épült volna. Ha ez bejön, nem csak Mohácsot, a szigetet is átrajzolja. Ehelyett jött a jugoszláv válság, a láncoskutya-ügy, a Rajk-per, és a projektet le is fújták. Mikor 1949-ben Aczélt is letartóztatták, Farkas Mihály azt mondta: „Róla pedig már azt is tudjuk, miért akarta a vasművet a déli határ mellé vinni.”

De vasmű helyett most jöhet a húsmű. Csányi Sándor a környékre tervezi Közép-Európa legnagyobb vágóhídját.

– Összevonják a Bácshúst, a Délhúst, Szegedről jön a Pick – lelkendezik Anci. – Vajon lesz-e munkájuk a szigetieknek is?

Abban ugyanis nem dúskálnak. Létezik ugyan téesz – ahogy az itteniek még ma is mondják – „a főnököknek”. A maradék, kisszámú magyar téesz a legkevésbé sem emlékeztet a hagyományos kolhozokra, de a dán termelési-értékesítési modelltől is távol áll. A konstrukció a jogi slamposság és a rideg mohóság elegye. A birtokok zöme pedig tőkés vállalkozásként működik. Józsi munkája – és a gépállomás – megszűnt. Józsit hátralevő életére „ötvenszázalékos állományba” helyezték. A munkátlanság több mint pénzhiány. A lelket öli meg. Marad a vánszorgó idő.

Homorúdról eltűnt az iskola, ennek már jó tíz éve. A gyerekek Újmohácsra járnak. Homorúd az árvíz után csupasz, kopár falucska volt. Mire megnőttek a fák, be is zárták az iskolát.

MTI Fotó: Sóki Tamás

Fél órába is beletelik, míg rájövök, mi itt a furcsa. A csönd, a téli ködben lebegő halotti némaság. Se kakasszó, se kutyaugatás, se diadalmas tyúkkajdácsolás. Nyaranta fél négykor mindig arra riad­­tam. Az udvarok is üresek. A hidas és az istálló néma. A nyári konyha lomtár, a tyúkketrecben a tűzifát tartják. A legtöbben nem is nevelnek csirkét, nem éri meg. A téeszvilág arany napjaiban számos portán tartottak két bikát. Negyvenezer forintra szerződött leadásra a kolhoz. Ez elég tisztes pénz volt. Józsiék 2001-ben vágtak utoljára disznót. De hát minek is? Hús van a boltban is.

Amíg Panni, Józsi anyja élt, ebben is szoros volt a rend. A családban apám szavajárása szerint „a Panni volt a Plútó”. A két lábon járó örök pörölés, aki a népet hajtotta, igazgatta és a családot összerakta. Ha valaki, ő mindent látott.
– Iszonyú pízhiány lesz, gyerekek – mondta Panni ángyi látnoki erővel még ’90-ben a szódásüveg-szemüveg mögül. Mikor először lebetegedett, s három hét után mégis felkelt, feltette a szemüvegét, megcsomózta álla alatt kendőjét, és kapa után nyúlt.
– Mit akar, mama? Hova megy? – riadoztak a többiek.
– Hova hát. Hagymát ültetek.
– Azt meg minek?
– Főzni.
– Ugyan, hagyja már. Kihozza az ebédet a „gasztrojál”.

Megpróbálkoztak az ételküldő szolgálattal, de nem ízlett. Anci inkább egyszerűsített. Három napra előre megfőz, hűtőládába rakja a kaját. A feltorlódó szabadidőben mi marad? A tévé. A sziget népe már egyáltalán nem olvas. Panniékhoz még két újság járt, a Dunántúli Napló meg a Szabad Föld. Ancinak maradt a tévéújság. Józsi, ha tehette, meccset nézett.

Nagygazda persze Homorúdon is akad. Pár embernek bejött az új rendszer. Valaha aranyparasztnak, rosszabb korokban kuláknak mondták ezt a fajtát. Ma vállalkozók. Anci három fajsúlyos nevet említ, az egyik disznóval, marhával üzletelt, a másik földdel, a harmadik szárítóval. De ki lát bele ebbe? Nem mondhatni, hogy a falunépből kiszakadtak volna a mágnásaik. Még segítenek is, ha tudnak. Kibérelik, bepucolják a kertet, húst is adnak. Fel-alá rohangálnak, pörögnek, mobiloznak – és csendesen gazdagodnak. Jó, a Tibi a múltkor vett egy hajó nagyságú terepjárót. De a szigeti óriásgazdák közel sem olyanok, mint Orbán földlovagjai, akik Rióba járnak karneválra, bérletet váltanak a Videoton VIP-páholyába vagy nekiállnak stadiont bővíteni.

A politika mégis a nagygazdák reszortja. Reggelente autók állnak a kocsma előtt, betérnek egy kávéra és átbeszélik a dolgokat. Mit mondott Orbán, ármánykodik-e Brüsszel. Most, hogy Trump lett az elnök, jobban nő-e majd a kukorica. A faluban van MSZP-bázis (egyre szűkebb), felütötte fejét a Jobbik, de ha a rögvalót – és a választási jegyzőkönyvet – nézzük, a busók földjén 173 vokssal 57 Jobbik-szavazat ellenében 2014-ben tarolt a Fidesz.

„Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem.” A kis templomban jó meleg van, a gáz-fűtőtest a tarkónkra sugároz. Jóska elment. Az atya kérésére köszöntjük egymást a megbékélés jelével. Ez csók, de minimum puszi, s nekem húszéves leány­­testvér jut, nem a mögöttem ülő Rozi néni. Ez Józsi búcsúajándéka. Horgászni végül is ő tanított. Kapust akart faragni belőlem. Amikor biciklizni kezdtem, mellettem futva vigyázott rám. Aztán egyszer csak hátranéztem, láttam, hogy egyedül vagyok. Azonnal elvágódtam.

Józsival sírba szállt a sportélet is Homorúdon. Ő volt az utolsó sportköri elnök a „nagy elnökök” sorából. Téeszelnökök jöttek-mentek, ő húsz éven át igazgatott. Míg meg nem szűnt a csapat. Ő szervezte a meccseket, ő fizette a bíró díját, ő rendelte meg „vidéki turnékra” a nyitott platós teherautót. Ő rohangált a kukoricásba, ha elrúgták a labdát. A Homorúd a járás egyben, majd a kettőben vitézkedett. Csak aki járt már a szigetben, azt tudja, mit jelentett egy Homorúd–Újmohács. Pláne a derbi, a Homorúd–Sárhát. A régi sztárok sírba szálltak. Pipóc, Józsi korosztályos társa, akit leigazolt egyszer a Mohács is, állítólag kórházban fekszik. Felejthetetlen nap volt, amikor töttösi vendégjátékra utaztunk és kikaptunk. Tizenhárom-nullra. „Lehet, még szépít”, mondta vigasztalón a vége felé egy jószívű helyi sváb. „De nincsen erő. Nincsen kraft”, magyarázta. Hát kraft, az tényleg egyre kevesebb volt. Józsi a végén a kocsmáig sem jutott el. Megállt, leült és visszafordult. Anci szódázta fel a fröccsöt, és azt otthon megitta. De az utolsó demizson megmaradt. A krízis akkor jött el, mikor nem tudta már megtartani a szájában a cigarettát. Jégzajlás volt, mint hatvan éve. Leállt a komp, nem lehetett átjutni a kórházba. Másnap pedig az ágy üres volt.

De az élet a szigetben nem áll meg. Robi, az unoka hamarosan indul Auszt­­riá­­ba, belevág a hússzakmába. A szomszéd kislány fejőnő ugyanott. Egy dávodi srác londiner Skóciában. És van szigeti, aki Nápolyig jutott el, mint hajdanán a kalandozó magyarok.

Éjjel álmot láttam. Panni régi biciklijén ültem, Józsi futott mellettem. Hátranéztem, mert lemaradt. Ő már a híd túloldalán állt, még közel, de már egyre távolabb.

Egy év és egy nap

Stadtluft macht frei, hangzik a régi német mondás a 13. századból, vagyis a városi levegő szabaddá tesz. Méghozzá nach Jahr und Tag, azaz egy év és egy nap után. E mondat II. Frigyeshez kötődik, aki 1218-ban privilégiumot adott Bern váro­­sá­­nak: ha a jobbágyok egy évig és további egy napig a városban maradtak, és uruk nem tudta ennyi időn belül hét közeli vérrokon segítségével bebizonyítani, hogy eddig a szolgálói voltak, felszabadultak. Így a jobbágy polgárjogot élvezhetett a városban, és halála után is ekként bántak vagyonával. Vagyis: a város nyolc évszázada maga volt a szabadság.

Nincs ez ma másképp sem. A vidéki életet élőket vizsgáló szociológusok megállapították: azok, akiket a közösség kiközösít, mert az életformájuk vagy értékválasztásuk eltér a vidéken megszokottól, jellemzően a városokat választják otthonuknak.

Egy 2012-es tanulmányban három japán és egy amerikai kutató azt vizsgálta, van-e pszichológiai következménye a vidéki és a városi életnek. Arra jutottak, hogy mivel a városokban sokkal több a munkalehetőség és az emberi kapcsolatok is szélesebb spektrumban vannak jelen, az ott élők kevésbé aggódnak tetteik szociális következményei miatt. Korábban, 2004-ben Melbourne-ben mások már igazolták: a városlakók sokkal kevésbé gondolkodnak kollektív módon, amikor az önmagukról alkotott képről van szó. Sőt az is tudható, hogy a kevésbé urbanizált országokban élők sokkal inkább elrejtik érzéseiket a többi ember elől. Vagyis kutatások is alátámasztják: a városi ember szabadabban gondolkodik és viselkedik, önképe sokkal inkább belülről megfogalmazott, kevésbé avatkozik bele mások életébe.

Viszont: a levegő vidéken tiszta. És más az élet ritmusa.

Ráadásul a hetvenes évek óta tudott, hogy a vidéki ember inkább proszociális, míg a városi antiszociális. Vidéken magától értetődőbb egy ismeretlen számára segítséget nyújtani, mint a városban. Csakhogy a kisebb településeken meghatározóbb a mások feletti informális szociális kontroll, ami leginkább pletyka formájában ölt testet. Ráadásul a falvakban szegényesebb és felületesebb az intézményi védelem: ha nem segítenek egymáson az emberek, akkor más sem fog. Kevesebb a rendőr, a szociális munkás, az ápoló. És más formát ölt a magány.

Pszichológusok ugyanakkor előszeretettel hozzák kapcsolatba a városi életformát a depresszióval, a szorongással, a folyamatos stresszel, az állandó nyugtalansággal. Merthogy amit a szabadság és az önállóság, a függetlenség és az önmegvalósítás igénye estig felépít, a biztonság és a törődő közösség hiánya, a közöny reggelre lerombolja. Mégis, évszázadok óta az újítás, a tehetség kibontakoztatásának igénye viszi a városokba az embereket – s ma sincs ez másképp.

Braun Anna