A spanyol Budapesten – egy új század lázas nyitánya

Ahhoz képest, hogy milyen zajos sajtója van a napjainkban dúló, egyelőre megjósolhatatlan kimenetelű koronavírus-járványnak, a száz évvel ezelőtti, 1920-ra lefutó spanyolnátha, amely a Föld lakosságának 3-5 százalékát elpusztította, korántsem viselte meg annyira az elmúlt századelő világát. Miért? Miként élték túl spanyoljukat a magyarok?

A címben megidézett történet a mai helyzetben duplán érdekes. A spanyolnátha lázverte bolygón söpört végig egy brutális háború után. A COVID gazdasági világválságot, terjedő inflációt okozott. Az 1918-as járvánnyal párhuzamosan olyan események zajlottak, mint világforradalmak tombolása, dinasztiák pusztulása, birodalmak bomlása, a nemzetközi hatalmi viszonyok átrendezése. És épphogy véget ért a történelem első ipari tömegháborúja ötmillió (Magyarországon 660 ezer) halottal, sok millió hadirokkanttal.

Az akkori világjárvány idején merőben más volt az emberek viszonya a betegségekhez, halálhoz, tbc-hez, csecsemőhalandósághoz. Apró, de súlyos részadat: 1920-ban Magyarországon 1000 élve szülésre 192,5 halálozás jutott, 2020-ban 3,5. A halál a mindennapok része volt. A nehézségeket fokozták az egyenlőtlen szociális viszonyok. Nem volt mentőautó (volt lófogat), társadalmi méreteket lefedő betegbiztosítás, nyugdíjrendszer, tömegeket elérő fűtés- és áramszolgáltatás. Volt viszont jegyrendszer, ínségmunka, a maihoz hasonlítható utcai ingyenkonyha.

A ’18-as világjárvány a nyár közepén, júniusban tört ki. Az első, orvosi szempontból észlelt esetek még márciusban jelentkeztek. (Kansas, Fort Riley, amerikai kiképzőbázis.) Budapestre október végén, novemberben, az olasz front felbomlása után, naponta 10-12 zsúfolt katonavonat futott be. Sok volt a szállástalan, cél nélkül tengő-lengő ember. A Pest környéki településeken a hírek szerint garázda katonák borospincéket törtek fel. 1918-ra, ha nem is omlott össze, megrendült a tömegközlekedés. A háborús években leharcolt villamoskocsikat kivonták a forgalomból, a csökkenő járatszám miatt az utastér szardíniásdobozhoz hasonlított.

Megszülettek az első kényszerrendeletek. Éjszakánként beszüntették a vízszolgáltatást. A köztéri telefonokat selyempapírral vonták be a fertőzésveszély miatt. A járvány hírére az emberek megrohanták a patikákat. Keresett gyógyszernek számított a kámfor, a Lysoform és a jól ismert aszpirin. A hirtelen felszökő lázroham csillapítására a jeges hűtést javasolták, fertőzés ellen a szájüreg konyakkal való öblögetését. Az orvosi állomány java a járvány kezdetén frontszolgálatot teljesített. Százával rendelték haza a katonaorvosokat. A járvány miatt megugró temetésszám miatt éjjelenként is temettek, egyes helyeken délelőttönként csak a szegény- és idősotthonok lakóit hantolták el.

De ez már az őszi, második hullám története. Fertőzöttségben ekkor értük utol az angolszász országokat. Társadalmi vita folyt arról, nagy tekintélyű klinikusok nyilatkoztak, változzon-e a református miserend a két szín alatti áldozás miatt. („Higiénikus-e a közös kehely?”) A közgyűlés (polgármester: Bódy Tivadar) „súlyos” védelmi intézkedéseket rendelt el: este 9-re szállították le az éttermekben, kávéházakban a záróra időpontját. A kávéházból mint veszélyes üzemből kitiltották a gyerekeket és a nőket.

A mozikban korlátozták az előadások számát, kötelező szellőztetést vezettek be. Hogy a kitörő haláltánchangulatban milyen jelentősége volt a népszórakoztatásnak, jelzi, hogy az új miniszterelnök, Károlyi Mihály 1918. október 31-én hatályon kívül helyezte a mozik, színházak, orfeumok, kabarék bezárásáról, a kávéházak nyitvatartási idejének korlátozásáról szóló rendelkezéseket, „tekintettel a politikai viszonyok változására”. Mert a politikai viszonyok határozottan megváltoztak. A „tüsszögő” forradalom idején a városban napirenden voltak a tüntetések, felvonulások. Az ország összeomlása, a területi riválisok benyomulása idején Magyarország a járvány fogságában vergődött. 1918. október 9. és 22. között naponta 40 és 70 között ingadozott az elhalálozottak száma, november elején 19 és 33 közé esett vissza, február első hetében naponta egy ember halt meg. A járvány tombolásának csúcsa az őszirózsás ősz volt.

Hatos Pál történész, a forradalmak korszakáról szóló friss szemléletű könyvek szerzője (Rosszfiúk világforradalma, 2021; Az elátkozott köztársaság, 2018) úgy látja: a Magyarországon a járvány idején érzékelhető beletörődő visszafogottság oka érthető. Páratlan súlyosságú konfliktus (világháború, összeomlás) záró fázisában jártunk. Négy év alatt 660 ezren haltak meg, sokan egy életre megnyomorodtak. Az ország a nyári első hullámot nem érzékelte igazán. A második hullám az összeomlás napjaiban kezdett a maga félelmetességében kibontakozni. A fertőződési, terjedési viszonyok a vírus számára ideálisak voltak. Nagy tömegben, zsúfolt vonatokon tértek haza a frontról a katonák, mindennaposak voltak az utcai tüntetések.

A kis falvakat a járvány 1919-re érte el. A járvány „demokratikus folyamat” volt, a társadalom minden csoportját érintette. De a túlélők tovább akartak lépni, be akartak illeszkedni, folytatni kívánták az életet. Járvány ide, félelem oda, mindennapos a hazatérők ünneplése, megtartják az elmaradt lakodalmakat. Hatos Pál hangsúlyozza: mindez ráérzés, gyorsfotó. Ő nem a járvány szakértője. Kollégája, Ablonczy Balázs hangsúlyozza: más a kor emberének viszonya a betegséghez, fertőzéshez, magához a halálhoz. A modern védőoltások a század közepén kezdenek terjedni. A tbc, a szifilisz, a diftéria mellett tucatnyi halálozási ok létezett, amely a spanyol által leginkább fenyegetett fiatalságot tizedelte. A társadalom úgy értékelte a veszélyt, mint amit túl kell élni, meg kell/lehet úszni. A közigazgatás ezt a filozófiát követte. Következményeit csökkenteni kell, de a járványt legyőzni nem lehet.

A járvány emlékezetét a történelem megőrizte. A sajtó volt az a faktor, amely alulteljesített. A korabeli híreket vizsgálva 1918 nyarán feltűnő az a derűbe hajló nyugalom, mellyel a tudósítók a külföldi járványhíreket kommentálják. Önmagában a spanyol, spanyolnátha elnevezés egyfajta „higiéniai affér” benyomását kelti. Mivel a vírus az Egyesült Államokból hajózott be a francia kikötőkbe, továbbhaladva Angliába, Észak-Olaszországba, hogy a svájci határon át megérkezzen Németországba, a háborús felek a gondjaikat kisebbíteni akarták. A híreket ebben a szellemben cenzúrázták. A magyar újságok bécsi forrásokból ezt a „lágyított” interpretációt vették át. Pedig gyanús elemek is felbukkantak. Berlinben „több levélhordó az utcán esett össze”. Őket azonban kórházba vitték – teszik hozzá megnyugtatóan. A spanyol nevet a fertőzés azért kapta, mert a semleges Spanyolország sajtója a furcsának tartott jelenséget cenzúra nélkül ismertette. A magyar sajtó csak egy ideig lehetett optimista.

„Megérkezett a spanyol Budapestre, bejárta a világot… furcsa betegség… Madrid fele megbetegedett.” A lapok tagadják, hogy a „nátha” (szokvány influenza) súlyos szövődményekkel, belobbanó tüdőgyulladással jár. „Nem több, mint egyszerű influenza, ami máskor is szokott lenni”, nyilatkozza Gerlóczy Zsigmond, az Országos Közegészségügyi Tanács későbbi elnöke. „Korányi és Liebermann tanároknak is az a véleményük, hogy közönséges influenzáról van szó. (…) Ennek a járványnak, mint mindegyiknek, megvan a maga specialitása.” Nos, ez a specialitás már szeptemberben megmutatkozott. „Habár a betegség enyhe lefolyású, szükségessé vált néhány iskola bezárása.”

A járvány gyilkos természetét riasztó fényben mutatták fel az ismert halálesetek. Neves emberek, hírességek is belehaltak. Szabó Ervint említhetjük, a magyar könyvtárügy apostolát. A Karinthy-életrajzok vezérmotívuma a feleségek sorsa. Karinthy első felesége, Judik Etel tehetséges és szép színésznő, harminckét éves volt a járvány idején. Az író felvidéki felolvasóútján kapta a hírt feleségének súlyos állapotáról. Azonnal hazautazott. Csak elbúcsúzni maradt idejük, az asszony október 17-én meghalt. Hat hónapos terhes volt. Fiuk, a tehetséges költőnek induló Karinthy Gábor négyéves volt.

Etel halála közvetve vezetett Karinthy második, Böhm Arankával kötött házasságához. Böhm orvosi tanulmányokat folytatott, pszichoanalízissel is foglalkozott, Ady rajongójaként csapódott az irodalmi világhoz. Szenvedélyes és zavaros házasságuk bizarr mozzanatait a kortársak gyakran emlegették. Aranykát (Fekete Arany) Karinthy halála után ötvenévesen Zalaegerszegről, a helyi kórház alkalmazottjaként hurcolták Auschwitzba, ahol a túlélők tanúsága szerint az első napon agyonlőtték.

Ady gyötrelmes agóniájával kapcsolatban a spanyol fertőzést azért emlegetik ritkán, mert a nagybeteg költő halálával a közönség jó ideje számolt. A fiatalkori szifilisszel kapcsolatos utószövődmények, a zaklatott életvitel, a többszörös függőség (alkohol, negyven cigaretta), a novemberben beálló részleges bénulás, a költő halálkultusza (A halottak élén, Az utolsó hajók) a történteket előrevetítették. Feleségével együtt viszonylag későn, januárban kapták el a spanyolt. Csinszka túlélte, Ady belehalt. Egy kései interjúban a szenvedélyes Ady-rajongó és volt menyasszony, Dénes Zsófia mesélte: barátnőjével együtt a halálhírre beszökött a magányos kórterembe. Akkor mondta Dénes Zsófia: „Ha a dolgok másképpen alakulnak, nem kellene most szegény Bandinak magányosan feküdnie.”

A legismertebb spanyoltörténet a pályája delelőjére érő, harmincnyolc éves Kaffka Margit tragédiája, aki szinte véletlenül vetődött Temesvárról Budapestre. A fertőzést a kisfiával együtt kapta el. A tizenkét éves gyerek előtt egy nappal a szomszéd kórteremben hunyt el. A spanyolnátha a koronavírussal ellentétben a 14–35 év közötti fiatalságot tizedelte. Szinte sorsszerű jelenés az utolsó Habsburg uralkodó, a 34 éves IV. Károly halála 1922-ben, Madeira szigetén. Ahogy „az utolsó magyar királyfi”, a 98 éves korában elhunyt Habsburg Ottó mondta: „A papa túldolgozta magát, kimerült volt.” Valójában az A típusú vírus utolsó verziója ölte meg.

Aztán a spanyol, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is tűnt. Folytatódott a véres 20. század.