Izrael törzsébe oltott ág – Húsvét a zsidó-keresztény hagyományvilág tükrében

„Azok, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle fokozatokban kapcsolódnak Isten népéhez. Elsőként az a nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, és amelyből Krisztus test szerint származik; a kiválasztás és az atyák miatt Isten szemében igen kedves nép: Ő ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait és hívó szavát.” (A II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúciója, 2. f. 16.)

2020. április 11., 08:30

Szerző: Giczy György

Vallási ünnepeinket gazdag hagyományviláguk ismerete nélkül aligha tudnánk kellőképpen megérteni és értékelni. Így van ez a keresztény hitvilág fő ünnepének tekintett húsvét esetében is. Az Újszövetség mindig visszautal az Ószövetségre. Az evangélisták úgy beszélnek a Dávid király nemzetségéből származó Jézus személyéről, szavairól és tetteiről, mint akiben beteljesedett a próféták jövendölése. Ezért írhatta Szent Pál a korintosziaknak küldött első levelében, hogy „Krisztus meghalt bűneinkért az Írás szerint; eltemették és harmadnapra feltámadt, ismét az Írás szerint” (15,3).

De ha pusztán a végkifejletet megelőző napok eseményeit vizsgáljuk, akkor is világosan láthatjuk a zsidó vallási hagyományhoz való kapcsolódást: Jézus a mózesi törvény szerint felmegy a jeruzsálemi templomba, és ugyancsak az előírásoknak megfelelően fogyasztja el tanítványaival az utolsó vacsorán a húsvéti bárányt.

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora

S hogy mindez az ókeresztény korban is tudatosan folytatódott, bizonyítja a Talmud legrégebbi rétegét képviselő – a Jehuda Ha-Nászi tiberiási pátriárka által 210 körül összeállított – Misnának a Peszáchim című, X. fejezete, ahol a keresztény és a zsidó húsvétünneplés megkülönböztetését II. (jabnei) Rabban Gamliel kultikus előírással szorgalmazza – nyilvánvalóan a zsidó széderest és a keresztény eucharisztiaünneplés formai hasonlósága miatt. Ezért a talmudi bölcs szerint az a zsidó, aki „nem említi a peszachlakomán a következő három szót, az nem tesz eleget kötelességének”. Mivel a peszách az egyiptomi szolgaságból való szabadulás ünnepe, ezért a három szó a következő: peszácháldozat, máccá (kovásztalan kenyér) és máror (keserű gyökér). Magyarázatképpen hozzáfűzi: peszácháldozat, mert az Úr elhaladt (innen a peszách szó) Izrael fiainak háza mellett, amikor lesújtott az egyiptomiakra, de a zsidókat megkímélte (vö. Kiv. 12,27); máccá, mert az Egyiptomból menekülő zsidók „nem késlekedhettek és nem készíthettek eledelt az útra” (Kiv. 12,29); máror, hogy emlékezzenek az egyiptomi fogság keserűségeire.

Természetesen a kultikus mozzanatokon túl hitelvi vonatkozásban is egymáshoz kapcsolódik a zsidó és a keresztény vallási hagyomány. Mégpedig a messianizmus vonatkozásában. S ez akkor is így van, ha az evangéliumok beszámolója szerint a választott nép vallási vezetői Jézus messiás voltát tagadták. Mert az ószövetségi messiáseszme jóval gazdagabb annál, mint amit a korabeli főtanács képviselt. Ezzel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül hivatkozhatunk az Izajás próféta könyvében található, Ebed Jahvéról szóló jövendölésekre (42,1–6; 50,4–9), és különösképpen az 53. fejezetben olvasható versekre: „Igen, a mi bűneinkért szúrták át (…) az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (5). „Szenvedésével sokakat megigazulttá tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta” (11).

Zsidó húsvét
Fotó: Wikipédia

Ezért mondhatja Pál apostol a Filippiekhez írt levelében – minden valószínűség szerint egy, már meglévő liturgikus szöveget idézve –, hogy „ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek (…) s (hogy) minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (5,11)

A zsidó-keresztény vallási hagyomány közös értékeinek felismerése egyre erőteljesebben érvényesül mindkét részről. Az első zsidó történész, aki terjedelmes életrajzot írt Jézusról, Josef Salvador francia tudós volt. Művének címe: Jesus-Christ et sa doctrine (Párizs, 1838). Mivel Európában a franciaországi zsidóság valósította meg elsőként az emancipációt, érthető, hogy éppen egy francia zsidó tudós végzett e tárggyal kapcsolatban úttörő munkát. Szerinte Jézus messiási küldetését akarta tudatosítani, és önmagát „a közeljövőben elérkező égi birodalom” fényében értelmezte.

Chájim Náchman Bialiknak, a modern héber irodalom legkiválóbb költőjének a hazafias krédójában – amely a zsidó üdvösségtörténetet Ábrahámtól kiindulva tekinti át – Jézus kulcsszerepet kap: a zsidó nemzet nagyságának egyik bizonyító erejű tétele, hogy Jézus követői kétezer éven keresztül hirdették a pogányok világában a Messiás eljövetelének tanítását.

Martin Buber a Zwei Glaubenswiese című munkájában vallásbölcseleti módszerrel hasonlította össze a két vallást. Ebben mondja ki azokat a szavakat, amelyek a jelenkori zsidó-keresztény párbeszéd szemléletmódját meghatározzák: „Jézust ifjúkoromtól fogva az én legnagyobb testvéremnek éreztem. Hogy a kereszténység őt Istennek és Megváltónak tekinti, mindig a legkomolyabb ténynek tartottam, amelyet miatta és az ő kedvéért érthetőnek kellett találnom.”

A jeruzsálemi Szent Sír-bazilika előtt egy keresztény hívő. A bazilikát azon a helyen építették, ahol a keresztény tanítások szerint Jézus Krisztust keresztre feszítették
Fotó: MTI/AP/Sebastian Scheiner

A zsidóságot és a kereszténységet összeköti a Messiás végidőbeli eljövetelét illető várakozás. Buber azért szeretne akkor a Messiás közelében lenni, hogy ha fölteszik neki a kérdést, először vagy-e itt, vagy máskor is jártál köztünk, fülébe súghassa: erre a kérdésre ne válaszolj, mert ez sok vitára adott okot a hívő emberek között…

A Martin Buber által hangoztatott Jézus testvér gondolat bátorította a Németországból származó izraelita írót, Schalom Ben-Chorint, hogy Jézus-monográfiáját ezzel a címmel jelentesse meg: Jézus testvér. A keresztény messiásfelfogással kapcsolatos kritikai észrevételeit ezzel a megjegyzéssel zárja: „Ámde ő (Jézus) mindazonáltal egy különleges vallási egyéniség, aki egyetlen vallástörténeti kategóriával sem értelmezhető.”

A bibliai szövegek értelmezésével foglalkozó exegézis keresztény oldalról is munkálja a közeledést. Franz Mussner jezsuita teológus a rómaiakhoz írt levél 9–11. fejezetét elemezve – ahol Pál a pogány keresztényeket a nemes olajfa gyökerébe, vagyis Izraelbe oltott ágnak nevezi – kijelenti, hogy „Izrael hordozza az egyházat”. Majd hozzáfűzi: „Az ekkleziológia beszél a notae ecclesiae-ről, az egyház ismertetőjegyeiről, s négyet sorol fel: az egyház egy, szent, katolikus és apostoli.”

Szükséges – a rómaiakhoz írt levél alapján – egy ötödik ismertetőjegyet is megnevezni: az egyház a gyökérbe való beoltás (Róm. 11,17). „Az Apostol metaforájának összefüggéseiből az következik, hogy az egyház nem élhet a gyökér, Izrael nélkül.”

A pszichiáter hetente jelentkezik online élő műsorral a 168.hu-n. Beszélgessen a dokival, kérje ki a véleményét! Mutatjuk, ezt hogyan teheti meg.