Együtt kell mozdulni

– Egy éve még egyértelmű volt a helyzet: apátia minden vonalon. Ma már ez nincs így, vannak bátor és radikális, rendszerváltást akaró hangok, megmozdulások, de hogy az ország elkezdene szembenézni azzal, hogy mit tesznek vele, aligha mondható el. Adyt idézve: félig mély csönd és félig lárma. Jól érzem?

– Az érezhető, hogy elérkeztünk a Rubiconhoz. Az utolsó lépés a választási törvény jogszűkítő módosítása, a kampány korlátozása, a regisztráció bevezetése volt, amivel a demokrácia alappillérét jelentő általános, egyenlő és titkos választási jogok közül az első kettő már nem érvényes. A demokrácia határairól a szakmában is sok vita folyik, de abban mindenki egyetért, hogy a minimum a választási demokrácia. Pontosan az, amelynek a részleges felszámolása felé haladunk. 2010-ben még magam is kételkedtem a vészjósló próféciákban, mára azonban világos, hogy a kormány mindig a negatív forgatókönyveket követte. Ha végigvesszük a közjogi intézkedések sorát az önkényes alkotmányozástól, az alkotmánybíróság hatáskörének csökkentésén, a bírák korai nyugdíjazásán, a médiatörvényen keresztül a regisztrációig, akkor látható, hogy mindez egy irányba, az alapjogok korlátozása felé mutat. A jogállam önkényes átalakítása nem azért történik, hogy adott pillanatban az önkény lehetőségével ne éljenek. A választási csalás például reális veszély.

– Ha elértünk is egy választóvonalhoz, azért a mozgolódás még pesti ügy, és a középosztály bizonyos csoportjainak aktivizálódásáról a vidék alig tud, és még kevésbé akar mozdulni. Mitől változna ez?

– Vidéken különösen nehéz a helyzet, az emberek a nyílt kiállással nem akarnak kockáztatni, de csalódottságuk így is beszédes. Az ország lakóinak 80 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok. A nemrég megszerveződött Együtt 2014 pedig olyan kezdeményezés, amelynek alkotóelemei kiegészítik egymást. Van benne egy értelmiségi agytröszt, a Haza és Haladás, főleg közgazdászok, szociológusok, akik együtt gondolkodnak a jogászokból álló Eötvös Károly Intézettel, de másokkal is. Van a Milla, amely meg tudja szólítani a fiatal, városi, középosztályi rétegeket. És ott van a Szolidaritás, a legnagyobb szervezeti erő, amely nem a középosztályhoz, hanem a kényszernyugdíjazottakhoz, a rendvédelmi dolgozókhoz, tűzoltókhoz, katonákhoz, kétkezi munkásokhoz beszél. Reményt ad az is, hogy az összefogás legismertebb vezetője konszenzust kereső, karizmatikus, mégis másokra odafigyelő ember. Bajnai Gordont olyan típusú vezetőnek látom, aki képes a különböző politikai erők között egyensúlyt teremteni. Technokrata válságmenedzserből politikussá érett. Remélem, hogy Angela Merkel és nem Zoran Gyingyics sorsa vár rá. Az Együtt 2014 létrejöttével tehát épp akkor teremtődött új politikai alternatíva, amikor az Orbán-kormány búcsút intett a nyugati típusú demokráciának.

– Igen, de közben a nacionalista retorika is nagyon hatásos, láthatóan rengeteg embert tart fogságban. Ezt nehezen is emésztem meg, mert fiatalabb koromban egy teljesen más Magyarországot láttam. Ennyi lappangó kuruc lett volna nálunk?

– A 2006 utáni szocialista kormányzás, legalábbis kívülről nézve, elitistának tűnt. Sokan úgy ábrázolták a kormányt, mint amit egy jozefinista, felvilágosult szakmai elit irányított. A technokrata szemléletű kormányzás könnyű támadási felületet nyújtott a populista ellenzék számára.

- Ez lehet szociális, de nem nemzeti kérdés.

– Orbán a nemzeti és szociális tematikát ellenzékben eggyé gyúrta. De ma már szociálisan kompenzálni ő sem tud, a lyukakat tehát nemzeti demagógiával tömködi be. Márpedig a lyukak nagyok. A felső osztályoknak az egykulcsos adóval megnövelte a jövedelmét, akiknek meg semmit nem tud adni, sőt akiktől elvesz, azoknak ideológiai útravalóként a nacionalizmus jut. Hogy ez mennyire hatásos? Azért ne tévedjünk, a Békemenet résztvevőit ezer forintért buszoztatták oda-vissza, ami egy Volán-járattal hatezer lenne. Ez akár egy családi kirándulásnak is megérte. Ellenzéki körökben fel is merült, hogy akár az ő aktivistáik is csatlakozhatnának hozzájuk, és így jöhetnének tüntetni a kormány ellen.

– De az összefogás csak akkor működhet, ha az egymással szemben ellenséges, esetleg versengő, jó esetben közömbös társadalmi rétegek elfogadják, hogy a rendszerváltás magasabb érdek, mint bármi más. Nem akarok a lengyel Szolidaritással példálózni, de ott egy percre összeértek a csalódottságok. Itthon? Nehéz elhinni.

– Az ellenzéknek két dolgot kellene észrevennie. A 2014-es választás – már ha tényleg akkor lesz, és ha nem tiltják be az MSZP-t, ami az alaptörvény alapján ugyebár megtehető, és még számtalan „ha” van – nem egyszerűen a bal- és jobboldal küzdelme lesz, hanem a demokrácia hívei és a lerombolói közötti küzdelem. A másik, ami ebből következik, hogy a demokratikus ellenzéknek együtt kell mozdulnia, együtt kell kitalálnia, hogyan váltható le a mostani rezsim.

– Ebben a pillanatban vajon a demokratikus ellenzék – bocsánat, hogy mára újra kell hasznosítani egy régi fogalmat – kétosztatú? Van az MSZP a maga szervezettségével és van az Együtt, amelyet a Medián máris 14 százalékon mér?

– Ma valóban két szálon futnak az események, az ellenzéknek van egy civil, és egy pártpolitikai lába. Ez nem baj, mert így több választó szólítható meg. Bajnaiék villámszerű feltűnése és népszerűsége még keveset mond a jövőről, ezért érthető, ha az MSZP óvatos. Az azonban hiba lenne, ha ez a „baráti különállás” jövőre is megmaradna. Én is voltam a politikában, bár nem lettem soha pártpolitikus, viszont azt láttam, hogy a vezetők számára a párt túlélése tán a legfontosabb önérdek, ami részben az egzisztenciájukról szól, részben arról, hogy hisznek a maguk missziójában. Ez az LMP-nél is megjelent, de hát „tetszettek volna” pólusképző erő lenni! Ha már ez nem sikerült, a párt hétvégi kongresszusa küldötteinek látniuk kellett volna, hogy az ellenzéki együttműködéstől nincs miért megijedni. Nem vész el semmi az önállóságból, nem kell közös kormányba menni. A remélt győzelem után helyre lehet állítani az alkotmányos demokráciát, utána pedig visszatérni a normális pártversenyhez. Az összeállás elutasítása viszont a jelenlegi rezsim fennmaradását segíti.

– A rendszer megdöntéséért tenni akarók lelkében azonban van valami olyasmi is, hogy „nem hiszem ugyan, de teszem”. Vagyis sokan vannak, akik nem bíznak a változásban, de nem tudják elviselni, hogy a liberális demokrácia kimúlását a közönyük kísérje. Hiszen, gondoljuk meg, micsoda betonakadályokkal teli utat épített a Fidesz egy tisztességes választás elé. Nem lenne öncsalás itt a hit?

– Két elemzési hibát követhetünk el. Az egyik a gyors „kultúraváltás” reménye, hogy hirtelen megforgatjuk majd a világot, a múltat végképp eltöröljük, és véget vetünk azoknak a szokásoknak, rögzült viselkedési módoknak, amelyek kétszáz év alatt épültek belénk. Ez nem szokott menni, egy kultúrát nem lehet egyik napról a másikra „leváltani”. De a másik véglet az, ha mindent a múltból magyarázunk. Hogy itt úgysem lehet semmit se tenni. De nincs eleve elrendelés. Engem a saját életem tanított meg erre. Harminc éves voltam, amikor a rendszerváltás bekövetkezett. Az állampárt szétesett. Ahogy egy virág szirmai, úgy bomlott ki a társadalom, úgy jött a többpártrendszer, az új alkotmány, a demokrácia. Vannak jó és rossz korszakok a történelemben. Miért ne hinnénk, hogy a társadalomban feltámadó remény, amit az Együtt 2014 azonnali magas támogatottsága mutat, cselekvésre váltható?

– De ön is azt mondta korábban, hogy akár választási csalásra is számítani kell. A győzelmet tehát el lehet venni.

– Feltéve, de meg nem engedve, hogy ilyen bekövetkezik, gondoljuk meg, hogy ilyen csalás után Ukrajnában kitört a narancsos forradalom. Magyarország pária sorsra juthat az unióban, ami lehet, hogy a mostani kormányt nem túlzottan érdekli, de a társadalmat igen. Elképzelhető, hogy a rezsim a nacionalista retorika felturbózásával Chávez vagy Milosevics útjára lép. Nem szeretném ezt megélni. Nem szeretnék erőszakot látni, polgárháborút és politikailag motivált rendőrattakokat, soha többé. Ezért, bár radikálisan kell gondolkodnunk, a politikában önmérsékletre van szükség. A demokrácia helyreállítása akkor lehet sikeres, ha az Orbánban csalódott, mérsékelt konzervatív rétegeket is meg lehet szólítani. A demokratikus erők nem áshatják magukat lövészárkokba, ki kell nyújtaniuk a kezüket azok felé, akik 2010-ben még a másik oldalra szavaztak. Tudom, ez ma nehéznek tűnik, de a helyzet cseppfolyós. Bármi megtörténhet, és nem szabad abból kiindulni, hogy ami most van, az lesz pár hónap múlva is.