Tragédiák árnyéka

- Hol lehet a következő nagy hazai katasztrófa?

– Sajnos több roppant veszélyes helyszínt is említhetek. Kolontárt és Almásfüzitőt a vörösiszap-tározók miatt, Szeged környékén pedig az árvízvédelmi rendszer kétségbeejtő állapota ad okot súlyos aggodalomra.

- Kezdjük a vörösiszappal. A közelmúltban egyes lapok diadalmas címmel közöltek cikket: Kolontár fellélegezhet. Így adták hírül, hogy lefedték az ajkai IX-es vörösiszap-tározót, és ezzel megszüntették a porszennyezést. Akkor mi a baj?

– A gátak állapota. A Torna-patak árterén és a kazetták alatt karsztforrások törnek fel. Ezek folyamatosan nedvesítik az altalajt, aminek a hatását erősíti a Torna-patakból átszivárgó talajvíz. Az agyagos föld itt egyre képlékenyebbé válik, és mindenki tudja, mi történik, ha véletlenül szappanra lép a fürdőszobában. Ugyanígy, a csúszós agyagon egyszerűen megindulhat lefelé a tározó oldalfala. Ez nem tréfa: a kazetta oldalán már kis források, úgynevezett szivárgó-vizek fakadnak.

- Van megoldás?

– Van. Amióta az MTA elnökének kolontári megbízottjaként a helyszínen jártam, azt javasolom: vezessük el Ajka előtt egy háromszázötven méteres sávon a Torna-patakot az ősi medrébe. Akkor nem veszélyeztetheti a tározót. Ez ráadásul nem is volna irgalmatlanul drága dolog.

- Reagált a politika?

– A politika válságelhárításra sajnos mindig csak akkor akar költeni, amikor már ég a ház. Pedig ilyenkor már mindenért sokszoros árat kell fizetni. A települést védő gátak megépítése sürgős kényszerintézkedés volt, amikor ez megtörtént, minden leállt. Írtam levelet az ajkai és a devecseri polgármesternek is. Egyikük fideszes, a másik szocialista – egyik sem válaszolt. Hallgat a Mal Zrt. is. Pedig az általam javasolt megoldásra szinte biztos, hogy lehetne uniós pénzt kapni. És ezt meg kell oldani. Szakmai érvet senki sem állít az indítványaimmal szemben. Aki ért hozzá, tudja: ez a jó megoldás.

- Mint ahogy a tudomány nem vitatja azokat a kockázatokat sem, amelyeket a Katasztrófák tanulságai című könyvben az almásfüzitői vörösiszap-tározókkal kapcsolatban fejtett ki. Ezek a Duna árterén fekszenek, és a VII. tározó kivételével szigetelés nélkül építették őket. Állítja-e határozottan, hogy ezekből a Dunába is kerülhet vörösiszap?

– Hogyne kerülhetne! Hiszen maguk a tározók közvetlenül a Duna mellett vannak, a VII-es kazetta áradáskor szinte szigetként áll ki a Dunából. Ez azért veszélyes, mert jeges áradás idején a jég kimarhatja a gátak oldalát. Fotók és videofelvételek azonban sajnos azt bizonyítják, hogy a Duna medrében vörösiszapforrások törnek fel. Ennek oka az, hogy a tározóból származó víz képlékennyé teszi a gátak alját, ahol jelentős méretű csúszások, rogyások alakulnak ki. Nagyon komoly a kockázat.

- Mindez kinek a felelőssége?

– A történelemé. A timföldgyár a második világháború előtt német ösztönzésre épült, később a szovjetek vették át a felügyeletét. Mindvégig hadiüzem volt, kellett a fém a repülőgépgyártáshoz. Nem tudta ezt az üzemet ellenőrizni senki, a gyárba sem volt szabad belépni. Ki mert volna szólni?

- Említette, hogy Szegedet és környékét is katasztrófaveszélyes területnek tartja, az árvízvédelmi rendszer állapota miatt. Mi az oka annak, hogy a statisztikák szerint egyre gyakoribbak a tiszai árhullámok, és a vízszintjük is egyre növekszik?

– Engem a 2000-es év nagy áradása gondolkodtatott el: vajon miért kellett megemelni a gátak magasságát 1850-től kezdve már hét alkalommal. Általában kész volt a válasz, hogy erre a folyó határon túli szakaszán végzett, velünk nem egyeztetett munkálatok miatt volt szükség. Ebben persze sok igazság van, de ez nem a teljes igazság. Eddig azt hittük, hogy amit a víz hoz, azt a következő árvízkor el is viszi – takarítja saját medrét. A nemzetközi adatokat is tanulmányozva arra a következtetésre jutottam: ez nem így van. Kínától Itáliáig a nagy folyók gátjait újra és újra emelni kell a feliszapolódás miatt – mindenütt, ahol ragaszkodnak ahhoz, hogy ne adják vissza a folyónak a hullámteret. Nálunk a helyzetet súlyosbítja, hogy Kárpát-Ukrajnában az utakhoz közeli erdők irtása miatt évről évre egyre nagyobb erővel zúdul le a víz komolyabb esőzésekkor vagy olvadáskor – és egyre több hordalékot hoz. Erre Csernobil óta pontos adataink vannak.

- Ön szerint tehát nem a gátak örök toldozgatása, emelése a megoldás, hanem az, hogy a folyóknak ismét legyen hullámterük.

– Így van. Hosszú távon csak akkor járunk jól, ha belátjuk: a folyóknak kell olyan terület, ahová időnként kiönthetnek. Jobb a tervezett együttműködés a természet erőivel, mint hadat üzenni nekik. De bármit tekintünk is jó megoldásnak – akár újabb gátak építését –, sürgősen lépni kell: a következő nagy tiszai árhullám garantáltan sokkal magasabb lesz, mint ameddig a jelenlegi töltések érnek.

- És ha például pénzhiány miatt senki sem lép, mi történik?

– Katasztrófa.

- Hol?

– Több helyütt, de elsősorban Szegeden.

- Miért ott?

– Ennek több oka van. Itt a természetes feltöltődés veszélyeit az emberi tevékenység megsokszorozta. A határtól délre a szerbiai gátépítés olyan szűk keresztmetszetet hagyott a Tiszának, amelyen az árhullám nem tud levonulni, a vízszint tehát a magyar oldalon emelkedik. Ha van hová. Szeged azonban nemcsak a szerb vízügy beavatkozása miatt van veszélyben. Miközben a Maros igen nagy mennyiségben szállít hordalékot a Tiszába, a medret itt is leszűkítették. Beépítették az úgynevezett Sókikötőt, elvették a Tiszától a nagyvízi medrét. Ezzel megduplázták a stroke-veszélyt.

- Azt állítja, hogy ez hiba volt?

– Súlyos hiba, nagy felelőtlenség. Nem tudom, miféle nyomásnak kellett engednie az önkormányzatnak, hogy fákat telepítsen a hullámtérbe, és engedélyezze az építkezéseket.

- Ön tanulmánykötetében hozott még egy példát az alapjaiban elhibázott döntésre. Ez az M6-os út nyomvonalának meghatározása a Duna mellett.

– Ez több szempontból is veszélyesen rossz döntés volt. Kezdjük azzal, hogy az Ercsi és Kulcs között elhelyezkedő adonyi öblözet félköríve felbecsülhetetlen értékű ivóvízbázis: 20 ezer köbméter/nap védendő vízkészletet tárol: ez egy kisváros átlagos vízszükséglete. Itt 20-22 méteres mélységet ér el a kavicsos altalaj, amely a mesterséges filtereknél is jobban tisztítja a vizet. Erre építették rá az M6-os utat, amelyet gond nélkül felvihettek volna biztonságosan a peremre, a vasútvonal mellé. De nem: egyenesen az ivóvízbázisra hordtak irgalmatlan mennyiségű földet a töltések építésére, teli hulladékokkal, bontási törmelékekkel. Ráadásul az öblözet árvízvédelmi szempontból is nagy érték volt, hiszen egy emberöltőn belül a dunai áradásveszély is a tiszaihoz lesz hasonló.

- Tudjuk-e, hogy hány évenként várható nagy árvíz?

– Persze hogy tudjuk. Éppen egy kiváló magyar meteorológus, Réthy Antal bizonyította be, hogy léteznek 35-40 éves ciklusok, amikor a szárazabb időszakot nedvesebb váltja. Figyelmeztető jel az is: ha mindent úgy hagyunk, ahogyan most van, 2030-ban Szolnoknál például 1103 cm, 2050-ben 1151 cm magas vízszint várható, a gátrendszert tehát mielőbb legalább egy méterrel meg kellene emelni. A hullámtéri feliszapolódás pedig egyre csak növekszik, évente három centiméternyit hízik a hullámtér.

- Ez azt jelenti, hogy biztosra vehetjük: valamikor 2035 és 2040 között Szegedet és Szolnokot súlyosan veszélyezteti majd az árvíz, ha addig nem lépünk?

– Így van. Hacsak előbb nem hullik veszélyes mennyiségű csapadék. Mert ha hullik, akkor akár idén, akár jövőre nagy baj történhet.

- Tanár úr! Válság van. Árvízvédelemre vagy akár a vörösiszap elszállítására irgalmatlan pénzeket lehetne elkölteni, annyit, amennyi most biztosan nem jut. Végez-e valaki katasztrófagazdaságossági számítást? Mi az a minimum, amit a politikának haladéktalanul meg kellene lépnie?

– Ott kezdem, hogy a legrosszabb, amit tehetünk, ha politikai színpadnak használjuk a katasztrófavédelem ügyét, teret engedünk a kölcsönös vádaskodásnak. Nagyobb dolgokról van itt szó, ebbe nem szabad beengedni a pártérdekeket. Végzetes hibát követünk el, ha továbbra is hatékony katasztrófavédelmi koncepció nélkül hagyjuk az országot. Bizonyos, hogy nincs még egyszer annyi időnk, mint amennyi a rendszerváltás óta struccpolitikával telt. Sem a vörösiszap-tározók, sem az árvízvédelem helyzete nem enged még egy emberöltőnyi tétlenséget. Egy élet tudományos tapasztalatának felelősségével állítom: emberéletek forognak kockán.

Árvíz 2010: