Szabad lehet a „kegyes halál?”

A gyógyíthatatlan betegek gondozói abból indulnak ki, hogy az orvos feladata az ilyen betegek szenvedésének enyhítése – de semmi esetre sem az, hogy lerövidítse annak életét, bármennyi fájdalommal jár is az s bármennyire reménytelen a helyzet. Még akkor sem, ha a beteg ezt kéri: ilyenkor gondozóinak az a dolga, hogy még többet tegyenek a fájdalmak csökkentéséért és a beteg lelki támogatása érdekében.

Általános meglepetésre azonban az 1.600 német palliatív orvos körében végzett felmérés egészen más képet mutatott. A megkérdezettek 780 betegük halálának körülményeiről nyilatkoztak a kérdőíveken. A legrészletesebben. Válaszolniuk kellett például arra: voltak-e kezelési módok, amelyeket a haldoklónál már nem alkalmaztak? A kezelésnek – legalább részben – célja volt-e a halál bekövetkeztének siettettetése?

A válaszokból kitűnt, hogy az esetek háromnegyedében a betegség utolsó szakaszában nagy adagokban ópium-származékú szerekkel csökkentették a fájdalmakat – ami egyúttal az élet megrövidítésének kockázatát is hordozza. Ugyanakkor 47 esetben a betegeket nem tájékoztatták erről a kockázatról, míg 10 esetben kiderült: a halál oka a célzottan adagolt gyógyszer-mennyiség volt.

A palliatív orvostársaság elnöke szerint erősen eltúlzott a felmérés körüli hírverés. Elismerte, hogy lehettek orvosok, akik – látva a beteg szenvedését – nem ragaszkodtak szigorúan az etikai alapelvekhez, de az ilyen esetek számát elenyészőnek minősítette. Ami a következményekről való előzetes tájékoztatást illeti: ez elvben valóban kötelező, de a gyakorlatban sok betegnél, akiknek tudata zavart, már nem lehetséges. Az elnök szerint egyébként a kérdés szakmai megítélése, szabad-e az orvosnak a „kegyes halálba” segítenie menthetetlen és szenvedő betegét, a német orvosok között változóban van. „Kialakulhatnak új gyakorlatok is, amelyeket hamarosan elfogad a társadalom”, mondotta.

Germanicus