Parlamenti zsibvásár

„Támadást indítottak Magyarország ellen!” – ezzel az orbáni felütéssel kezdődött a tavalyi parlamenti szezon, és így is ért véget. Az első negyedévben még az új magyar médiatörvény miatt kiabált Európa. Nem késett az orbáni válasz: a „magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták”. Ám – a kormányfő frontjelentése szerint „a támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük”.

Aztán decemberben a Moody’s bóvli kategóriába sorolta az országot, ám mivel a kormány szerint ennek nem volt alapja, a leminősítést a Fidesz-kabinet nem tudta másképp értelmezni, csak „a Magyarország elleni pénzügyi támadások részeként”.

Mit tett erre a kormány? Ellentámadásba lendült, és „a forintellenes támadást visszaverte”. Sőt, a hitelminősítők hitelességét is megtámadta a kormánypárti sajtó.

Az évkezdeti és a decemberi „attak” között nyugodtan alkothatott volna a magyar kétharmad. Mégsem így tett. Dacosan, harcosan, agresszívan, trükközve, egyeztetések nélkül kalapált össze jogszabályokat.

Talán mert a kormánypártok szerint azok a fránya támadások csak nem akartak elmúlni? Mert ha a külső ellenség elhallgatott, a „belső” dörömbölt az ajtón?

Az „év kormánypárti trükkje” címre több akcióval pályázhat a kétharmad. Koherenciazavarra hivatkoztak akkor is, amikor lényegi változtatásról volt szó. Utolsó pillanatban alkottak módosító indítványokat, amelyek keverték a „szezont a fazonnal”: a képviselők javadalmazásáról szóló törvény módosításához például a zárószavazás előtt nyújtottak be egy irományt, amely alaposan felforgatta a villamosenergia- és a gáztörvények szabályait. De a vízközműről szóló törvényhez is odacsaptak egy oda nem illő passzust az orvossztrájk ellehetetlenítésére.

Sőt, előfordult az is, hogy a parlament postaládájába a szél befújt egy módosító javaslatot, amely szerint nem emelkedhetett a dohánytermékek jövedéki adója. Még Balsai István, az alkotmányügyi bizottság elnöke (ma alkotmánybíró!) sem tudta megmondani: ki írhatta a „levelet”. Mégis elfogadták.

Sokszor csak az számított, hogy merről érkezett a javaslat, és nem annak a tartalma. Lázár János fideszes frakcióvezető például rossz számot körmölt a parlamenti papírra, a bejelentett három helyett véletlenül négyéves kortól tette volna kötelezővé az óvodába járást. A szervilis kormánypárti képviselők lelkesen rábólintottak az ötletre. A számokkal hadilábon állt a kabinet, hiszen a kétszázadik (a nemzeti mobilrendszerről szóló) törvény a CXCX. sorszámot kapta, vagyis a százkilencventizedik lett.

Az egyházügyi törvény vitájában leperegtek a Fideszről a józan érvek, elfogadta a többség az új szabályozást, aztán amikor forró lett a pite, a kétharmad „jogtechnikai okokra” hivatkozva helyezte hatályon kívül a törvényt. Valaki súghatott az Alkotmánybíróságról, hogy a testület „elmeszeli” a jogszabályt?

A jogalkotói dömpingben „sztárok” is születtek: az év törvényhozója címre Román Sándor pályázhat, akiről semmit sem tudunk, csak azt, hogy biztosan nem országgyűlési képviselő. Olyan mennyiségben érkeztek a kormánypárti javaslatok a T. Házhoz, hogy közben senki sem vette észre az idegen szignót. A jobbikos Gaudi-Nagy Tamás hívta fel a figyelmet arra, hogy Román Sándor néven több – feltehetőleg kormánypárti – módosító indítvány érkezett. A probléma csupán annyi, hogy az illető nem szerepel a képviselők névsorában. De ez a leleplezésig senkit nem zavart.

Mit tehetett az ellenzék? Tiltakozott, trükköket fundált ki. Az év ellenzéki fortélya a parlamenti obstrukció volt. A munka törvénykönyvének részletes vitájához több mint hétszáz módosító indítvány érkezett. A kormánypárti képviselők nem tartózkodtak kellő létszámban az ülésteremben, így az ellenzék megszavazta, hogy a javaslatokat külön-külön vitassák meg. Egész éjjel üléseztek, a vitát csak másnap délben zárták le. Három nap parlamenti ülései csúsztak így össze, a képviselők nyolcvan órát tanácskoztak egyfolytában.

Az „év legbotrányosabb parlamenti ruházata” díjat Vona Gábor nyerhetné el. Februárban a Jobbik elnöke a betiltott gárdamellényben jelent meg az évnyitó ülésen. Korábban megígérte, hogy oroszlános mentében áll Pintér elé, és a szemébe mondja: nagy a baj, hisz a belügyér „még mindig nem számolta fel a közbiztonságot” (sic!). Betartotta az ígéretét. Pont akkor, amikor Orbán Viktor a kormány aktuális sikerlistáját olvasta fel a törvényhozók előtt: hároméves lett a gyes; meghosszabbították a lakásárverezések moratóriumát; megalakult a Nemzeti Adó- és Vámhivatal; „kinyíltak” a kormányablakok; stb. stb.

Török Zsolt MSZP-szóvivő kihívta a rendőrséget, Ujhelyi parlamenti alelnök pedig megszakította az ülést, rendkívüli házbizottsági tanácskozást rendelt el, de a botrányt csak a parlamenti almanachok és a tudósítók jegyezték fel, Justitia nem foglalkozott vele.

Nem lett következménye Novák Előd zsidózásának sem. A jobbikos képviselő – „görög katolikus pap unokájaként” aposztrofálva magát – kikelt az ellen, hogy a görög katolikus egyházat nem lajstromozták az egyházi törvényben, pedig annak háromszázezer tagja van, míg a feljegyzett „izraelita hívők” csak 12 ezren vannak. Azt firtatta, hogy Fónagy János államtitkár miért akarja a Szim Salom Progreszszív Zsidó Hitközséget is felvetetni az elismert egyházak közé.

A kereszténydemokrata Salamon László kioktatta a görög katolikus unokát: a görög katolikusok a magyar katolikus egyház részét alkotják, így nem hagyták ki őket a felsorolásból. Novák Fónagy zsidó származására utalgatott, mire Lázár János Fidesz-frakcióvezető bocsánatkérést követelt tőle. Fónagy jelezte: nincs szüksége arra, hogy Novák megkövesse, hiszen csak azt mondta, amit gondol.

„Arról pedig, hogy ön valóban Európa második legnagyobb zsinagógájában miért lát olyan kevés embert, kérdezze meg az ön szellemi példaképeit. Azért, mert hatszázezer ember hiányzik ebből az országból; azért, mert az ön szellemi példaképei ezt a helyzetet teremtették. Úgyhogy kérem, ne hányja a szemére ennek a közösségnek, hogy kevesen vannak” – tette hozzá Fónagy.

Az év leghosszabb ideig tartó parlamenti munkája az alkotmányozás volt, egy teljes hónapig tartott. A szocik inkább úgynevezett részországgyűlésre (értsd: vidéki kampánykörút) utaztak el. Ez szemet szúrt Balsai képviselőnek (ne feledjük: ma alkotmánybíró!), és a 2011-es év egyik legnagyobb kormánypárti öngólját rúgta: „Szeretném a jelenlévőket emlékeztetni, hogy volt már ilyen, 2001 nyarának végén részországgyűlésként, akkor is Orbán Viktor volt a miniszterelnök, az ellene irányuló támadások sikertelensége és kudarca miatt valamilyen vizsgálóbizottságot akartak az édesapja bazaltbányáival kapcsolatban.”

Feltehetőleg észbe kaphatott jó Balsai uram, hogy önként emleget fel egy, az Orbán családnak minden bizonnyal kellemetlen történetet, és sebtiben rendre intette magát: „Hagyjuk ezt a régi történetet!”

Arra nem ügyelt, hogy az unió több országa értetlenül nézte, ami Magyarországon történik. Németország például figyelmeztette a kormányt, hogy az új alkotmány nem egyeztethető össze az uniós értékekkel.

De nemcsak Balsai maradt csendben, húsvétkor Schmitt Pál államfő élő adásban gondolkodás nélkül aláírta az alaptörvényt. Orbán még eközben is harcolt: a székesfehérvári Puskás–Suzuki-kupán verte le/vissza az ellenfél futballcsapatának meg-megújuló támadásait.

Az év „hamvába holt kormánypárti ötletét” egy parlamenti lesifotó örökítette meg. Az őszi szezonnyitón az újságírók ismét a szónoki emelvény feletti karzaton kaptak helyet. Korábban ott téblábolhattak a honatyák között, földszinti páholyukban még a halk törvényhozói beszólásokat is feljegyezhették. Kövér házúr azonban rendet akart: száműzte az okvetetlenkedő sajtót az emeletre. Ma már biztosan tudja, hogy nem a firkászok és fotósok helyét, hanem azoknak a természetét kellene megváltoztatnia. A cudar népség ugyanis nemcsak Orbán Viktor feje búbján és forgóján élcelődött, hanem még bele is lesett a kormányfő összefirkált jegyzeteibe, és arról nem szégyellt cikket írni, fényképet megjelentetni. A kormányfői beszéd kihagyott, átsatírozott része így került napvilágra: olyan hálózatot hozott volna létre a kormány, amelyben csak a rászorulók vásárolhattak volna olcsó árucikkeket. De menet közben a kabinet meggondolta magát.

Az ellenzéknek is volt számos ötlete, de a kétharmad rájuk sem hederített. Így gyakran parlamenti performance-okkal vagy utcai önbilincseléssel hívták fel magukra a figyelmet. Az LMP folytatta transzparensfelmutatós, pólós akcióit, de képviselőik sajátosan tiltakoztak a Lomnici Zoltánt ért eset miatt is. A volt főbíró arcát – akár a bűnözőkét vagy a kiskorúakét – a köztévé hírműsorának egyik riportjában kitakarták. Az LMP-s képviselők pauszpapírt raktak maguk elé, „megkönnyítendő a televíziósok munkáját”.

Az izgő-mozgó Novák Előd laptopjához áramot vagy legalább egy aksit kért, no meg normális hangosítást akart, mert a parlamenti hangzavarban a saját szavát sem hallotta. Nem járt sikerrel. Másodjára egy kézi hangosbeszélővel, „ordibátorral” kezdett bele: „A Kossuth tér visszatér, úgy tűnik. Sajnos azt gondolom, a Házhoz igazán méltatlan, hogy nem biztosítják a működési feltételeket. De elnök úrnak már átadtam lassan egy éve egy karikás ostort, hogy a nemzet templomából zsibvásárt csináló kufárokat, ha kell, karikás ostorral kergesse ki az ülésteremből.” Aztán arról a fontos problémáról kérte ki a házelnök véleményét: mit szól, „egy éve megtűrik itt az asztalok alatt futó kábeleket”...

No most, tessék eldönteni: kik csináltak zsibvásárt a parlamentből?