Merre megy a világ 2012-ben?

Az IMF valamivel karácsony előtt 4 százalékban jelölte meg a világgazdaság idénre várható növekedését, valamivel alacsonyabban, mint pár hónappal azelőtt. A „leminősítés” kizárólag a legfejlettebb országok ma belőhető teljesítményének köszönhető. Az euróövezetben például recesszió várható (–0,3 százalékos átlag), amelyet tovább súlyosbít az övezeten kívüli Nagy-Britannia visszaesése. Az átlagolás különben csalóka, mert az összteljesítmény nem volna annyira rossz, ha a görög, a portugál, a spanyol és az olasz gazdaság nem menne jócskán nulla alá. Voltaképpen az unióban csak a balti és a visegrádi országcsoport nézhet viszonylag bizakodóan a jövő elébe, leszámítva a növekedés tekintetében sereghajtó Magyarországot, ahol a teljesítmény a legjobb esetben is a 0–0,5 százalék közötti tartományba várható.

Az IMF 4 százalékos prognózisát a feltörekvő gazdaságok – átlagban – megközelítik vagy túllépik. „Hajmeresztő” növekedést változatlanul Kínában (8 százalék felett), illetve Indiában (alig 8 százalék alatt) fognak mérni, a BRIC-országcsoport másik két tagjában (Brazília, Oroszország) feleilyen arányban sem. Viszont a két óriás súlyos inflációs terhekkel küzd, és Kínának is megvan a maga (önkormányzatokba rejtett) adósságproblémája. Az infláció elleni harc kézenfekvő eszköze a kamatemelés, amely – tankönyvileg – visszafogja a GDP emelkedését.

Egyébiránt októberben Kínában pártkongresszust is tartanak, ahol majd megválik tisztétől Hu Csin-tao elnök és Ven Csia-pao miniszterelnök. Mindketten tíz évet szolgáltak le, miként elődeik, éspedig abban a fegyelmezett rendben, amelyet Teng Hsziao-ping hagyott az országra. Átalakul egyébként ilyenkor az egész párt- és államvezetés, ám szigorúan a távozó legfelső garnitúra ízlése szerint, a kongresszusi küldöttek minimális választási szabadságával, ha egyáltalán.

Elnököt választ az Egyesült Államok népe is. (Ott nincs Központi Bizottság, de még olyan közjogi hatalmasság se, akinek „tuti befutó” jelöltje van.) Nem föltétlenül új ember költözik a Fehér Házba, bár Barack Obama népszerűsége messze-messze van attól, ami elnöksége első szakaszát jellemezte (2009). Gazdasági válság, rossz munkanélküliségi adatok, sokfajta tehetetlenkedés. Ebből adódóan kirajzolható egy olyan kampány, amelyben a hivatalban levő, újraválasztásáért küzdő elnök és apparátusa el fog ismerni „bizonyos” kudarcokat, viszont a republikánus ellenfelek a szegények és a kisebbségek szemében annyira „reakciósnak”, könnyű fajsúlyúnak és ilyen-olyan okoknál fogva sebezhetőnek tűnnek, hogy ideális célpontjai lesznek a már heteken belül esedékes „karaktergyilkosságoknak”.

Némi túlzással szólva Obama elnökségének egyetlen kézzelfogható, kétségbe nem vonható eredménye van: az iraki háború végérvényes lezárása (amit megválasztásakor megígért), ám ezzel bizonyosan nem nyer. Inkább azzal – és ez nem cinizmus –, hogy a második világháború óta a hivatalban levő elnök megbuktatásának az Egyesült Államokban csekély (mindössze három embert érintő) hagyománya van.

E tekintetben némi hasonlóság tapasztalható Franciaország és Amerika között. Francia földön a jobboldali elnökök közül mindösszesen Giscard d’Estaing-nek nem sikerült újraválasztatnia magát, és baloldali jelölt (Mitterrand) utoljára 1988-ban nyert. Továbbá: Nicolas Sarkozy, aki Obamánál is jóval népszerűtlenebb, egy abszolúte tapasztalatlan férfiúval, Françoise Hollande-dal, a szocialisták vadonatúj jelöltjével kerül szembe, aki szinte csak arról ismert vagy híres, hogy élettársa volt a korábbi elnökválasztáson vesztes Ségole`ne Royalnak, négy gyermeke anyjának. Nem használ neki, hogy miként Sarkozy, ő is „nőzött”, amikor ez nem volt illendő. Az, hogy használ-e neki az a teljesíthetetlen ígérettömeg, amire a szoci kampány fölesküdött (például a nyugdíjkorhatár visszaszorítása hatvan évre!), megjósolhatatlan.

Nota bene, az se megjósolható, hogy Sarkozy mire megy a maga külpolitikai hiperaktivitásának, a líbiai hadjáratban való részvételének és különösképp az euróövezeti reformok „átnyomásának” népszerűsítésével. Mindenesetre nála ügyesebb, ravaszabb és olykor a franciák legrosszabb nacionalista ösztöneire apelláló demagógot kevesebbet ismer a legújabb kori európai történelem.

Bizonyosság a bizonytalanságban: Oroszországnak Vlagyimir Putyin személyében 2012-től ugyanaz az ember lesz az elnöke, aki 2000 és 2008 között már betöltötte ezt a funkciót, ám az elmúlt négy évben – csak azért, hogy ennek múltán visszatérhessen – átengedte azt az ő pétervári Sancho Panzájának, Dmitrij Medvegyevnek. Elvileg ez utóbbi újra jelöltethette volna magát (miként Obama vagy Sarkozy), ám tavaly szeptemberben megtörtént a „rosálás”: Putyin bejelentette, hogy elnöknek jelölteti magát, egyszersmind jelenlegi miniszterelnöki megbízatásának folytatására Medvegyevet (aki már volt kormányfő) jelölte.

E színjáték kulisszái mögött természetesen mindvégig Putyin uralta az orosz politikát, az ő nevétől volt egyfolytában hangos a szigorúan ellenőrzött közmédia, és Medvegyev látszólagos parancsnoki posztja is megszűnt abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy utóda ugyanaz lesz, aki az elődje volt. A tandemre némi csapást mért ugyan, hogy tavaly novemberben az Egységes Oroszország névre hallgató virtuális állampárt elveszítette kétharmados többségét, ám így is kényelmesen fog kormányozni. Putyin megválasztásához pedig kétség sem fér.

Mindazonáltal a tavalyi kellemetlenség jelez valamit: az országot rendbe és ráncba szedő, létbiztonságot teremtő, az olajjövedelmek növekedéséből remekül profitáló Putyinból sokaknak kezd elege lenni. A piacgazdaságban felnőtt, létszámban és vagyonban egyaránt gyarapodó (bár még mindig nem eléggé számottevő) középosztály meg a képzett értelmiség torkig van azzal, hogy a „kremlbéli maffia” a maga hűbéreseivel szinte semmi beleszólást nem enged a politikába, undorodik a liberalizmusnak még az árnyékától is, a hatalmi szón kívül – ami a szovjet szocializáció makacs túlélésére vall – semmi egyebet nem ismer, mint a maga anyagi hasznát.

Az egyik legkiválóbb orosz internetes publicista, Natalija Ossz ezt írta Putyinék népfilozófiájáról: „Ti majd felfedeztek, tanultok, tanítotok, hozzáadott értéket hoztok létre, adót fizettek, gyerekeket szültök, gyógyítotok, építetek és szolgáltok, mi meg ellopjuk a pénzeteket, a szabadságotokat és a szavazataitokat. És így lesz ez százötven évig. Vagy addig, amíg lesz elég olaj.” (Medvegyev valóban azt mondta, hogy százötven évre rendezkednek be, ebből Putyin most következő hat éve – immár nem négy évre választanak elnököt – bombabiztos, de talán a rákövetkező hat is az. Ilyenformán Oroszország elnöke húsz éven át – egy megszakítással – ugyanaz az ember. Demokráciákban finoman szólva is szokatlan.)

Vissza most Európához, az unióhoz. Az euróövezeti országok (csatlakozást ajánlva mindenki másnak, amitől Nagy-Britannia teljes egészében elzárkózott, Svédország, a Cseh Köztársaság és a zavaros Magyarország kivár) decemberben, Brüsszelben a lényeget tekintve új szerződést hoztak létre, amely a nemzeti költségvetések szigorú, központi ellenőrzését és a nyájtól elkóborlók akár bírósági úton való megbüntetését helyezi kilátásba. Noha e szerződés még csak keret, amelyet tartalommal az idén kell megtölteni, világossá vált tavaly év végén, hogy Merkel német kancellár és Sarkozy francia elnök az integráció olyan fokú elmélyítésében – a tagországok bevételi és kiadási politikájának egységesítésében – gondolkodik, ami az uniót voltaképp egy közös pénzügyi kormányzás, utóbb pedig egy politikai unió felé közelíti.

A válság nyomán kimondatott: a közös valutát olyan körülmények között hozták létre, hogy az azt birtoklók (tizenhét ország) nemhogy – amerikai vagy épp német szövetségi mintára – közeledtek volna az „egy valuta, egy kormányzás” modellje felé, hanem inkább távolodtak attól. A „Merkozy”-tervnek elkeresztelt papír ennek az orvoslását kezdeményezi.

Sarkozy volt a szókimondóbb kettejük közül. Nem rejtette véka alá azt a nézetét, hogy a tervből kimaradók éljenek csak tovább a „konföderális” (tehát nem föderális, integrált) Európában, s tegyenek majd ugyanígy, akik ezek után csatlakoznak az unióhoz. Az euróövezet eközben őszerinte a maga külön útját fogja járni, miáltal megszületik a „kétsebességes” Európa: az egyik, a nagyobbik fele integrálódik, a maradék (ahová mi is tartozunk) meg lemarad. Aki lemarad, az kimarad – mint tudjuk. Sarkozy voltaképp azt mondta (nem mondta ki, csak érzékeltette), hogy a német–francia tengely nem kér az euróövezeten kívüliek liberalizmusából, szuverenitásféltéséből, szorosra kívánja zárni sorait, egyszersmind nagyon nem is kívánja, hogy a „második sebességfokozatban” élők tábora az „elsőben” haladók rovására gyarapodjék. A most belépőket vagy belépésre készülőket effektíve kizárta az „első fokozatból”. Számára a kisebb, kényelmesebb, puha-pihe, „fölösleges vitáktól” (Orbán) nem kínzott Európa az eszmény, tudniillik minél kisebb a kör, annál jobban érvényesülhet egyfajta francia hegemónia.

Mellesleg szólva ezzel sok újat nem mondott, hiszen az egyébként kiváló és okos Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter már évtizeddel a minket is involváló csoportos bővítés és hét évvel az euró bevezetése előtt ugyancsak a „Kerneuropa”, tehát a „mag” – a kevesek gyors integrációja és a maradék, a periféria és főként a britek hátrahagyásának – gondolata mellett kampányolt, látván egy csomó fejletlennek ítélt európai ország befelé tolakodását.

Ami az euróövezetet illeti még, 2012-ben kell kiderülnie annak, hogy megvannak-e a helyi és közösségi mechanizmusok (brutális megszorítások egyfelől, az Európai Központi Bank intervenciói másfelől) ahhoz, hogy kitakarítható legyen Augiász istállója abban a két, rendkívül fontos, ipari óriásnak számító déli tagországban – Spanyol-, illetve Olaszországban –, továbbá a messze legrosszabb helyzetben levő Görögországban, ahol tavaly mindhárom kormány megbukott. (Berlusconi bukása különben örömforrás. Utóda, Monti szenátor, pénzügyi szakértő filozófiájában is, habitusában is szöges ellentéte a levitézlett bohócnak.) Rómában és Athénban ez idő szerint technokrata, tehát nem politikusok vezette kormányok vannak hatalmon, Madridban pedig konzervatívok váltották fel a szocialistákat. Mindhárom helyről biztató jelek érkeznek egyelőre (sajnálatos módon nem a növekedésre nézve), de egy bizonyos: a közös valuta nem élné túl Olasz- és Spanyolország csődjét, sőt, maga az európai gazdaság és pénzügyi rendszer is olyan válságba kerülne, amilyenhez foghatót 1930 óta nem láttunk.

(Tessék elképzelni, hogy Olaszország visszatér a lírához, és onnantól kezdve az összes, euróban meglevő adósságát ma még ismeretlen árfolyamon kell átszámolni, összes kinnlevőségét, az emberek megtakarításait ugyancsak, felborulna az árrendszer is, amibe a szó szoros értelmében belebolondulna a bankvilág... Arra tudniillik van recept, hogy egy nemzeti valutát, mondjuk egy szlovák koronát hogyan kell konvertálni euróra, de arra nincs, hogy miképp vissza.)

Életünket jóval kevésbé befolyásoló, de a világ egyik legérzékenyebb, stratégiailag igen fontos térségében zajló fejlemények 2012-ben ugyancsak aggasztó fordulatot vehetnek. Az „arab tavasz” országairól (Egyiptom, Tunézia, Líbia), továbbá bukás előtt álló diktatúrákról (Szíria, Jemen) van szó, amelyekben roppant nagy az esélye annak, hogy az autokráciákat felváltó „demokráciákban” a szavazólapok iszlamista kormányokat segítenek hatalomra. Olyan erőket, amelyeket a diktátorok eddig kemény kézzel elnyomtak. Egyiptomban – hacsak a hadsereg másképp nem akarja – legalább kétharmados győzelemre állnak az iszlamisták, Tunéziában és a monarchikus Marokkóban már nyertek is, Líbiában és Jemenben csak fognak.

Ebből a fordulatból ugyan iráni típusú papi uralom nem következik, viszont nagy bizonyossággal megjósolható, hogy nyugati típusú demokrácia se, sőt. Inkább – látva a politikai erőket – anarchia. További kárhozatforrás, hogy az iszlamisták mindenütt a Nyugattal, a nyugati életformával, értékekkel és erkölcsökkel, politikai értelemben pedig Izraellel) szemben határozzák meg önmagukat, s ezzel országaikat még távolabbra viszik az európai felvilágosodás eszményeitől, s még közelebb papjaik és sok tízmilliós nincstelenjük kőkorszaki gondolkodásához. („Aki az iszlám parancsa szerint él, üdvözül.” Még akkor is, ha nincs munkája...)

Mindez azonban senkit nem fog zavarni addig, amíg a térség kulcsországa, Egyiptom nem válik egyfajta iszlamista központtá, és nem vizsgálja felül a viszonyát Izraellel, amely a maga stratégiai védettségét az Egyiptommal kötött békének köszönheti. Különösebb bátorság nem kell annak a megjövendöléséhez, hogy ha Izrael arab relációban ismét elmagányosodik, akkor fokozódó veszélyérzete valóban arra sarkallhatja, hogy a reá nehezedő iráni nukleáris fenyegetést erőszakkal (támadással) torlaszolja el. Az Egyesült Államok még ilyen esetben is automatikusan mögé állna, a muszlim országok viszont ugyancsak automatikusan falanxba tömörülnének ellene, ami ízzé-porrá zúzná Obama álmait az iszlám világ és Amerika békéjéről, barátságáról.

Utószó. Az eltávozott év utolsó „korszakos” eseménye az ugyancsak atommal fenyegető észak-koreai sztálinista remetebirodalom, Észak-Korea vezérének, Kim Dzsongilnek a halála volt. Izgalommal fogjuk lesni, hogy a KNDK katonai-bürokratikus elitje, amely évtizedek óta élősködik az ország nyomorán, éhezésén, Kína nyomására nem fordul-e rá a „kubai útra”, azaz nem nyit legalább gazdasági értelemben a piac, mindenekelőtt a prosperáló déli testvérország, a Koreai Köztársaság felé. Nem ártana neki, hogy finoman fogalmazzunk.