Kutyaszorítóban 2.

1941. június 27-én megtettük a végzetes lépést: a kassai bombázás után Bárdossy miniszterelnök bejelentette, hogy hadiállapotban vagyunk a Szovjetunióval. Önként. Hitler kifejezetten tiltotta, hogy a hadműveletek tervezésekor számítsanak a gyenge magyar hadseregre. De a hazai katonai és politikai elit nagy része németbarát volt, és koncra éhes.

Egy viszonylag nyugodt ősz után felpörögtek az események. A Pearl Harbort ért japán támadást követően Anglia hadat üzent a csatlós államoknak. Bárdossy meglehetős ingerültséggel fogadta a brit érdekeket is képviselő amerikai követ szavait, és kijelentette: az angol kormány egyáltalán nem befolyásolhatja a magyar külpolitikát. Csakhamar hadat üzentünk az Egyesült Államoknak is. A már említett amerikai követ, H. C. Pell mentőkörülményeket kínált: „Feltételezem, hogy ezt önök német nyomásra cselekszik, és a nyilatkozat nem tükrözi a magyar nép ellenséges érzületét az USA népe iránt.” Ám a diplomáciai aranyhídra az öntudattól pezsgő Bárdossy egy hegyeset odapökött, hangsúlyozván, dehogynem: függetlenek vagyunk, és szuverének, „kormány és népe teljes egységben”. (Kivagyiságunk utóbb sokba került.)

Közben az orosz tél megette a Wermacht katonáit. Legelébb a lábukat. A csizma- és bakancstalpakon a jancsiszögek hőhídként működtek, százezres volt a fagyássérültek száma, közülük kétezer lábát amputálni is kellett. (Az orosz katonák nemezcsizmát hordtak.) A magyar hadsereg téli felszerelése sem volt kielégítő. (Emlékszem: érmelegítőket horgoltak minden nemzeti érzelmű családban a lányok. Hogy ez mennyire volt képes ellensúlyozni a T34-esek fölényét és a friss szibériai hadosztályok fölényét, nem tudom...)

Az osztályszerkezet a Horthy-hadseregben is működött: háborúban és békében „járt” az uraknak a tisztiszolga. (Effélét a német hadsereg nem ismert.) Egy magyar tiszt nem ült le egy asztalhoz a sofőrjével, mert a rang a fronton is kötelezett. És védett. „A 352 magyar tábornokból tíznél kevesebben estek el a fronton.” A Wehrmacht és a Luftwaffe 1400 tábornokából a nagy többség, 900 fő pusztult el.

Az 1942-es doni katasztrófa Moháccsal ért fel. Hazai politikusaink a maradékot szerették volna megóvni, mert meg voltak győződve, hogy a háború után a térségben „hatalmi vákuum” fog kialakulni, és szükség lesz a fegyveres erőre. Rosszul spekuláltak. A Szovjetunió semmiféle vákuumot nem tűrt maga körül. Minden, a „háború utánra” szóló terv téves volt, és illuzórikus.

Ám még messze volt a vége, s a Harmadik Birodalom 1942 őszén egyre többet követelt a Magyar Királyságtól. Kőolaj, alumínium, élelmiszer – minden kellett. Berlin azt ígérte, a 2200 millió márkás hitelt könnyedén ki fogja fizetni, ha megnyeri a háborút. HA! És ezen a feltételes módon ekkor még nem akadtak fent a magyarok, sőt: szívesen elhitték.

1943 tavaszán Hitler a szőnyeg szélére állíttatja Horthyt, mondván: a magyar katonák rosszul harcoltak, moráljuk gyenge, s ennek oka a zsidó befolyás. A Kállay-kormány titkos kapcsolatokat ápol az ellenséggel – hányta a legfőbb hadúr szemére. Annyi igaz volt, hogy a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert Isztambulban valóban tárgyalt britekkel, akik elhitték neki, hogy ő a magyar népfront miniszterelnök-jelöltje, aki egy hatalomátvétel után megtisztítaná a vezérkart a náci szimpatizánsoktól. Szent-Györgyit komolyan vették, mintha tényleg lenne mögötte valamiféle ellenállási mozgalom. A tudós a találkozóról örömmel számolt be amerikai hírszerzőknek még a helyszínen. Róluk csak utóbb derült ki, hogy valójában német felderítők voltak. (Ó, nagyralátó naivitásaink!)

Horthy már nem volt vitaképes partner.Nehezen koncentrált, újságot nem olvasott, gyakran voltak memóriazavarai, nem követte az európai változásokat. „1944 március elején Magyarországon minden alapot nélkülöző optimizmus uralkodott. Miközben a magyar határtól 160 kilométerre a szovjet csapatok látványos győzelmeket arattak, az országban szó sem volt általános mozgósításról... A katonaság semmiféle parancsot nem kapott” – csodálkozik a szerző.

A hónap közepén leszállt ejtőernyővel a Dunántúlon három amerikai tiszt, akik nagy titokban érkeztek kapcsolatfelvétel céljából. (A Veréb-misszió történetét lapunkban részletesen megírta Bokor László.) A falu lakói szilvapálinkával, eszem-iszommal fogadták az égi követeket, valódi operetthangulatban.

Hitler nem tett le Horthy elszámoltatásáról, 1944 márciusában ismét magához hívta a klessheimi kastélyba. A kormányzó tagadta a fejére olvasott vádakat, s azzal érvelt: „ő még életében nem hazudott”. Hitler azonban már döntött Magyarország megszállásáról, és amikor a különvonat visszatért Budapestre, nem a várbeli testőrök álltak a peronján, hanem SS-katonák. A hatalomátvétel megtörtént. Az itt állomásoztatott német csapatok ellátása céljából 200 millió pengőt fizettünk havonta, s ezt majd a hálás Szálasi emeli havi 300 millióra.

Sztójai Döme váltja Kállayt a miniszterelnöki székben. A katonából lett volt berlini követ nem akarta vállalni a rákényszerített szerepet, erre magát alkalmatlannak látta. Adakozó kedvű kormányzónk mégis rávette azzal az ígérettel, hogy Budapest legszebb helyén fognak majd neki szobrot állítani! (Ó, emberi butaság, hiúság, felelőtlenség!)

Sztójai ugyanakkor „lelkileg” alkalmas volt az új helyzet kiszolgálására. Apja antiszemitának nevelte, hangsúlyozván: „a zsidók túl intelligensek” és túl nagy a hatalmuk. A miniszterelnök nem is állt ellen a gettósításnak, a megsemmisítő táborba hurcolásnak. S amikor Serédi Jusztinián hercegprímás megpróbált közbejárni, Sztójai kioktatta: inkább a bolsevizmus elleni harccal törődjön. (Általában nagyon tehetségesen tudunk másnak programot javasolni: inkább ezt, inkább azt csinálja...)

1944. június 6-án a szövetségesek partra szálltak Normandiában, 22-én a Bagration-hadművelettel a szovjetek megsemmisítették a német Középső Hadseregcsoportot.

Horthy békét kért Sztálintól. „Tábornagy Úr – írta –, kegyelmezzen meg szegény országunknak, melynek történelmi érdemei vannak, és amelynek népe az orosz néppel oly sok közös vonást mutat...” (Most már, ugye?) Egyúttal a palota kapcsolatba lépett a baloldali Magyar Fronttal. Képviselőit a kormányzó titkos tanácskozásra várta, azonban a két delegált, Szakasits Árpád és Tildy Zoltán összekapott azon, hogy milyen ruhában illik megjelenni efféle audiencián. A szocdem Szakasits szerint ide szmoking kell, a kisgazda Tildy azt mondta, akkor ő nem megy sehova.

Aztán a nyilasok megoldották az öltözködési gondokat. A zöldingesek hatalomátvételét követő hajnalon – mint egy rossz filmjelenetben – a kormányzó ott ült a palota lépcsőjén Vattay Antal főhadsegéddel, és csőre töltötték pisztolyukat. Jöhetnek a Tigrisek! (Ó, hiábavaló gesztusok, meddő hősködés, megint!)

A Tartsay-Kiss-féle katonai ellenállás és a kommunista párt harcosai megpróbáltak konspirálni a hungaristák ellen. A munkáspártiak jól ismerték az illegalitás módszereit, a tisztek viszont úriemberekhez méltatlannak tartották a bujkálást. Nagy Jenő ezredes például egy tükrös kávéházban bonyolította le a titkos találkozóit, míglen a pincér asztalukhoz jött: „Telefonhoz kéretik az összeesküvő urakat.” (Utóbb mosolyoghatnánk ezen az anekdotán, ha nem tudnánk, hogy Nagy Jenőt december 8-án hazaárulásért kivégezték.)

Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány. Tagjai az Arany Bikában laktak (és rendre jól is laktak), ám az érkező újabb szovjet elvtársaknak csakhamar át kellett adniuk a hotelszobákat. Budapestet 108 napi ostrom után elfoglalják/felszabadítják. (Bécs hat nap után, Berlin két hét után esett el.)

Ezután és ezúttal másfél millió megszálló katonát kellett élelmeznünk, ellátnunk. Félmillió magyar menekült Nyugatra. A régóta esedékes és várt földosztás mintegy negyedmillió személy hirtelen deklasszálódásához vezetett. 1945 őszére a Kommunista Párt taglétszáma elérte a félmilliót! Népünk igen rugalmasan alkalmazkodott.

Nem így a politika! A koalíciós kormány küldöttsége 1946-ban néhány nyugati fővárosba látogatott. Nagy Ferenc miniszterelnök – hogy biztosítsa a szovjetek támogatását – a delegációban magával vitte Rákosi Mátyást is. Ez több volt, mint bűn, hiba volt. Ugyanis az amerikai vizit alkalmával az derült ki, hogy az egész küldöttségből kizárólag Rákosi beszélt angolul, így minden nyilvános szereplésen az ő véleménye dominált. (A kisgazda miniszterelnök – mint mondani szokták – lábon lőtte önmagát!)

Rákosi, aki élete tekintélyes részét a Szovjetunióban töltötte, a New York-i felhőkarcolók láttán élesen megjegyezte: „Na, ha ezekben egyszer elterjed a poloska, azt többé nem lehet kiirtani.”
Őbelőle lett aztán népünk bölcs vezére, a forint atyja, Sztálin legjobb magyar tanítványa. Ikon.

Deborah S. Cornelius: Kutyaszorítóban. Magyarország és a II. világháború. Fordította Bánki Vera. Rubicon-könyvek.