Emberek a havason

Kosztosdiák-társam szülei hívtak meg a szénszünet idejére Gyergyóhódosra, Maroshévíz és Ditró közti erdőbirtokukra. Most azon morfondíroztam, vajon a vágányok alattunk kibírták-e a történelem nyomásait. A határállomáson sikerült is megállapítanom egy sínszelvény „Diósgyőr” dombornyomását – habár éppenséggel abban sem lehet biztos az ember, hogy a Déda–Szeretfalva-vonalnál került-e öntőformába, vagy az újjáépítéskor.

Akkor, tizenévesen, pár hónappal a visszacsatolás után persze mit sem értettünk a dolgok mélyebb összefüggéseiből. Arról például, hogy Bécsben paktum született, voltaképp barterüzlet, amelynek folyományaképpen Horthyéknak több százezer emberélettel kellett fizetniük Észak-Erdélyért. Jártam aztán évtizedek múlva is erre, amikor a határ (már és még) nem volt ilyen békés. Később a guvernátor is úgy védte portáját, mint Rákosi Hegyeshalmot. Csőre töltve. Ám mindezek ellenére valahányszor magyar ajkúakkal találkoztunk, oldódtak a feszültségek, felejtődtek a konfliktusok, s aki nem tanult volna még a politikatudományok közt nacionalizmusról, az is felhevült, amikor – urambocsá! – a Maros-menti fenyveserdőről szólt a nóta a Körös menti, Pece-parti Párizsban, Nagyváradon.

Aztán jöttek a legendák. Egy kb-tagról mesélték, hogy titkon megkönnyezte a kolozsvári vendéglőben a pincér étlapi ajánlatait, amelyek szebb magyarsággal hangzottak, mint pesti kollégáié. Mondák szerint a kispados pb-tag Czinege Lajos is kevesellte egyszer övéi között, hogy mindössze hét Erdélyből való tábornoka van. Igaz, máskor meg ő vágott grimaszokat, amikor egyik vadásztársa azt ajánlotta, nevezzenek el Székelyföldi hadosztálynak az önkéntesek toborzásakor egy laktanyát, és feketélleni fog körülötte a tér. De szólt a fáma arról is, hogy Kádár névváltoztatásra akarta rábírni legbizalmasabb tolmácsát, az egyébként külügyminiszter-helyettes Erdélyi Károlyt, ő pedig a helsinki nagykövetnek kinevezett Hargita Árpádot. Végül is mindezek aligha lépték túl határait a hatvanas-hetvenes évek áltörténeteinek.

A Maros partján

Az viszont történelmi leckévé érett, hogy egykor a Kreml ura, bizonyos Vlagyimir Iljics Lenin is rablóbékének nevezte a Trianonban történteket. Így hát nem a véletlen műve, nem is egyéni iniciatíva volt húsz évvel később a Molotov-jegyzék, amely semlegességünk ellenértékeként garantálta volna a háború végén Erdély magyar kézben maradását. Ám az iratot elsüllyesztették, miként hadak süllyedtek el a hómezőkön és a nagy erdélyi visszavonulásokban. Itt morzsolódott szét utóvédje is a Don-kanyartól idáig vánszorgott 2. magyar hadseregnek, nem sokkal előtte itt is vagonba küldték a gettólakókat, via Auschwitz.

Önkéntes zarándokutamon egykori ismerőst persze nem sokat találhattam. Szétcibálta mindnyájukat a nagy világégés. Egyikükre véletlenül leltem rá, a velem egykorú Mojzira, akivel valaha együtt csúszkáltunk jégen és havon. Becézett neve is jelezte, amit Tamási Árontól is tudhattunk, hogy errefelé gyakoriak a biblikus nevek. Mojzi „főállásban” kifutó volt szülei zöldségesbodegájában, ott, a még patak Maros partján.

A fatornyos házsorok mellett „Autoservire”-portál. Amolyan önkiszolgáló közért, pultja is van, söre is, tíz perc múlva már politizálunk. Régi tervem volt a helyszínen tudakolózni arról is, hogyan magasztosodott himnusszá a Csanády–Mihalik-kantáta. Csakhogy azóta a 168 Óra erdélyi tudósítója megírta, ráadásul a Wikipédia is szolgál egy alapos szócikkel.

Ennél azonban jobban feszített egy másik kérdés. Egy olyan, amilyennel az ember akárhol nem hozakodik elő. Olyasvalaki kell a megválaszolásához, aki az itteni emberek közt él.

A mai világban ugyanisjó adag magyarázkodás, nagyzolás és kérkedés is kell a különböző dolgokhoz, ahhoz például, hogy miért szolgál egy nemzeti tévécsatorna Kárpát-medencei prognózissal, hiszen aligha ebből akarja megtudni a brassói polgár, hogy kell-e másnap esernyőt vinnie magával. Inkább arról lehet szó, hogy valakik örömüket lelik abban, ha egy perc alatt tízszer is elhangzik a Kárpát-medence kifejezés.

Hadd szóljak viszont arról is, hányszor keserített romániai, erdélyi utazásaimon némelyek kivagyisága, lesajnáló, a szürkeségből is fennhéjázó büszkélkedése. „Mi azért okosabbak voltunk nálatok – így a rögtön fejedelmi többesben szóló, obskúrus vélemény. – Mi nem masíroztunk be a csehekhez ’68-ban, nem szakítottunk Izraellel, nem tartozunk a Nyugatnak, nem udvarolunk a Keletnek, mi hajdan Antonescuval is leszámoltunk... Van szavunk a nagyhatalmi plénumokon.” Lehetett sajnos találkozni ehhez hasonló, kiábrándító állásponttal a Vajdaságban is, ahol hű titoistát is alakított sok magyar, magának vindikálva az okos győztes státusát, aminek úgymond kötelező velejárója a világútlevél, a nyugati sajtó olvasása, jó helyről való ital, cigaretta, film, tévé, autó, nem is szólva az amerikai holmival teli áruházakról. Talán ők, a gyorsan felejtők azok, akik oly sietősen nyúlnak a magyar állampolgársági iratokért a közjogi méltóságainkkal feltupírozott ünnepségeken.

Mi legyen Erdéllyel?

Szóval, előjövök a farbával. Tegyük fel, hogy EU- vagy ENSZ-védnökséggel népszavazás dönthetne Erdély hovatartozásáról. Mi lenne az eredmény? Nézem Mojzi ráncoktól összehúzódó homlokát. Szomorúan alacsony részarányokat mond a magyar népességről: húsz százalék körüli – oszt, szoroz, még Breitling órájának logarlécét is megforgatja –, huszonöt százalék. De a nem túl reményt keltő adatok mellett van egy érdekes megjegyzése. Az, hogy a magyarságra hajdan rátelepített románok az együttélés-keveredés folytán nem adnák feltétlenül Bukarestre voksukat. Igaz, miránk se. Inkább megtoldanák egy új fogalommal a referendumot. Ez pedig egy semleges transsilvaniai köztársaság lenne. Ha csodát tennének a számok – fantáziál Mojzi –, egy Budapest-kormányzású Erdély akkor is illúzió maradna, mert ugyan ki akarna egy a mainál kétszer nagyobb Magyarországot pár millió román polgárral.

Lehet valami régi kalkuláció a fejében, úgy tudja, hogy erdeivel, ásványaival és gyógyvizeivel egy önálló Erdélyország eltarthatná magát. Finoman emlékeztet, hogy milyen megható volt ’89–90-ben, amikor ismeretlen magyarok élelmiszerkonvojai járták az erdélyi falvakat. De arról csak suttogni hallott ő is, hogy korántsem bársonyos forradalmukat miként tudta támogatni a maga intellektuális eszközeivel a magyar néphadsereg. Az exminiszter Kárpáti Ferenc is csupán célzásokra hagyatkozik Puskalövés nélkül című könyvében. Azt is feledi már a világ, hogy a rendszerváltás drámai eseménysora a mi tájainkon azzal kezdődött: a romániai falurombolás ellen gyűltek össze haragvó tömegek.

Napjaink romániai eseménydzsungelében nehéz kiigazodni. Itt nincs kompasz, nem tudni, ki kivel és merre tart. Vannak Tőkés-érdekek, és vannak tőkések is. Meg mások is. És hol van már az előnye annak, hogy a rendszerváltozásokban nullszaldós volt az államtartozások rovata. Mindent újra kellett kezdeni. Ők ebben némileg ügyesebbek, mi viszont megmaradtunk az újratemetések ceremóniájának mesterségénél.

Névrokonok

Kalandregénybe illő – szándékosan került az utolsó bekezdésbe – a Nyirő-féle temetési terv. Földön, vízen, levegőben hajkurászta határőrségük a csomagot, amelyben a nem tiszta múltú író földi maradványait akarta valaki „átcsempészni” a határon. Előkerült egy elegáns kis koffer – elterelő művelet –, amely csak egy üres díszurnát tartalmazott. Miközben a hamvakat – úgy tartja a fáma – nejlonzacskóban egy diplomata-útleveles kormányférfi vitte, maga a kulturális államtitkár. Alighanem névrokoni tiszteletből is ama Szőts István iránt, aki 1942-ben az Emberek a havason című filmalkotást rendezte...