Az iszonyat jelképe
Hetven éve szabadították fel az I. ukrán front katonái az Auschwitz néven az iszonyat jelképévé vált náci lágerbirodalmat. A hely egyúttal a magyarság legnagyobb temetője, ahol honfitársaink százezreit fojtották meg gázzal, verték agyon vagy dolgoztatták halálra.
Az Arte nevű német–francia tévécsatorna egy teljes napi műsorfolyamát szentelte az évfordulónak. Benne az eredetileg csak a szövetséges katonai erők belső tájékoztatására készült 1945-ös dokumentumfilmeket gázkamrákról az épen maradt emberi csontokkal, no meg az élő csontvázakról, akik megélték szabadulásukat. A műsor láttán vajon mit gondolhatnak a holokausztot tagadók vagy bagatellizálók, ha látják a hatalmas hodályt dugig gyerekjátékokkal, plüssmackókkal? Vagy a sok ezer műlábat, a több tonna női hajat, a fogsorok óriási halmát, amelyekből „kinyerték” az aranyat...
Hetven év után nagyjából ismertek és a világ történészközössége által elfogadottak a tények. A háború után egy, a szovjetek által megalakított vizsgálóbizottság abból indult ki, hogy az öt négyzetkilométeren elterülő Auschwitz-Birkenau lágerbirodalomban mintegy négymillió ember vesztette életét. A későbbi kutatások végül 1,1 millió halálos áldozatot rögzítettek, túlnyomó többségük, kereken egymillió zsidó volt. Mellettük rengeteg lengyel, ezerszám franciák, hollandok, görögök, csehek, szlovákok, belgiumiak, jugoszlávok – és persze németek, osztrákok. Aztán szovjet hadifoglyok és a romák tízezrei.
A zsidó deportáltaknak csaknem fele a Magyar Királyság állampolgáraként érkezett 1944 áprilisa és júliusa között 137 vonatszerelvényen a nácik legnagyobb haláltáborába. Eichmann és magyar segítői kitűnően szerveztek: az Endlösung keretében soha sehol nem tudtak ennyi embert ilyen rövid idő alatt deportálni, hogy azután többségüket – köztük az öregeket, a nőket és a gyerekeket – azonnal gázkamrákba küldjék. A krematóriumok teljes kapacitással dolgozhattak – napi hatezer ember vált füstté. A többiek, a (még) munkaképesek dolgozhattak a német hadiipar helyi üzemeiben – vagy akár szolgálhatták elállatiasodott orvosok emberkísérleteit. A kutatások szerint az odahurcolt 438 ezer magyar zsidóból ötven-hetvenezren élhették túl.
Voltak, akik akkor pusztultak el, amikor a bestiális SS-személyzet – a front közeledtével – 1945 januárjában javarészt kiürítette a tábort, s rabjainak többségét gyalogmenetben hajtotta nyugatra. Életüket mentendő olyanok is beálltak a sorba, akik aztán nem bírták a menetelést s útközben szenvedtek ki vagy kaptak golyót. A maradásra kényszerült magatehetetlenek rettegtek, hogy végeznek velük, de erre már nem volt idő, „csak” hétszázukat géppuskázták le: fontosabb volt, hogy Himmler parancsára eltüntessék a borzalom nyomait. Felrobbantották a legtöbb krematóriumot, elégették az iratokat, a nyilvántartásokat. Ennek is tulajdonítható, hogy a tettesek túlnyomó része megúszta. Az SS 1940–45 között Auschwitzban szolgált nyolcezer emberéből csak nyolcszázat vontak felelősségre, keveset közülük német vagy osztrák bíróságok előtt – az NSZK-ban huszonkilencet, az NDK-ban húszaat ítéltek el.
Voltak kemény eljárások, halálos ítéletek 1945–49 között, a szövetségesek által rendezett nürnbergi s az azzal párhuzamosan a lengyelek kezdeményezte krakkói Auschwitz-perekben. Az NSZK-ban csak a hatvanas évektől kezdődött a felelősségre vonás (lásd erről cikkünket a 168 Óra 2013/31. számában), s tart máig is, bár a még fellelt agg hóhérokkal nehéz mit kezdeni. Egy éve az SS-lágerszemélyzet harminc tagja ellen indult eljárás Németországban, őszre nyolcra csökkent a 89–99 éves gyanúsítottak száma.
Történészek (nemkülönben a holokauszttagadók) máig vitatkoznak: mennyi volt a halálos áldozat? Mintha bármit jelentene, ha kevesebb embert fojtanak meg gázzal, vernek agyon, kevesebben pusztulnak éhen vagy halnak meg tífuszban. Fontosabbnak látszik az ugyancsak máig vitatott kérdés: miért nem tettek a szövetségesek – elsősorban a nyugati hatalmak – szinte semmit azért, hogy legalább fékezzék, korlátozzák a deportálásokat, bénítsák a legnagyobb haláltábor működését?
Tény az is, hogy a lengyel ellenállás már a kezdetektől, 1940 októberétől jelentette Auschwitz létezését és az ottani rémtetteket. Beszámolóit a londoni emigráns kabinet átadta a brit kormányzatnak. S persze tudták az amerikaiak is: 1943-ban az OSS (a CIA elődje) részletes adatokat kapott a lengyelektől a deportálások mértékéről, a szelektálásokról, a halálos áldozatokról. Az addig deportált 468 ezer zsidó két százaléka van még életben, a 14 ezer roma kilencven százalékát gázkamrába küldték – rögzítette a jelentés. Az OSS viszont úgy döntött: mivel az adatok ellenőrizhetetlenek, a jelentést nem hozzák nyilvánosságra. Közismert, hogy 1944 tavaszán két fiatal szlovák fogolynak sikerült megszöknie. Ők a nevezetes Auschwitz-jegyzőkönyvben átfogó képet tudtak adni a táborról, az ottani történésekről – arról is, mely vasúti vonalakon szállítják oda az áldozatokat, legújabban a magyar zsidókat. Erről az USA és Nagy-Britannia svájci követe 1944 nyár elején részletesen tájékoztatta kormányát, egyúttal javasolva, melyik budapesti objektumokat, illetve vasúti csomópontokat bombázzák, hogy akadályozzák a tömeges deportálásokat.
Ám nem voltak bombázások. Az amerikai légierő, amelynek gépei Olaszországból 1944 májusától (akkor indult a magyar zsidók tömeges bevagonírozása) már könnyen elérték a térséget, egyszer, szeptemberben támadták az Auschwitz-közeli Buna-Werke üzemeit, később még három légitámadás volt a térségben, de egyik sem irányult vasutak vagy a gázkamrák ellen. Hosszú viták után döntöttek így. Az ellenérvek: a vasutakat a németek gyorsan kijavítják, s a foglyok élelme is síneken érkezik. A fontosabb: amikor egyszer bombázták a buchenwaldi lágert, 315 fogoly életét vesztette, s vagy ezerötszázan, köztük sokan súlyosan megsebesültek. A brit és az amerikai hadvezetés a frontokra és a német városok bombázására kívánt összpontosítani – a szovjetek számára pedig a kérdés (bár utóbb 260 katonájuk elesett az auschwitzi harcokban) nem volt fontos. S ott volt az ellenzők végső érve: ha bombáznak, a németek azt állíthatják, hogy nem ők, hanem a szövetségesek ölték meg a rabokat.
„Ez a legszörnyűbb seb a világ lelkiismeretén. A lágerek maradványait lassan eltüntetheti az eső, a fagy, a nap perzselő sugara – de az ördögi erők, amelyek ezt létrehozták, megmaradnak: a gyűlölet, az apátia, a másik ember megvetése, az antiszemitizmus. A túlélők lassan mind elmennek, s akkortól nem lesz majd, aki elmondja, mi történt. A ma élők felelőssége, hogy gyerekeink és mindenki a világon megtudja, megértse, ami történt, hogy ne ismétlődhessék ez a borzalom.” Piotr Cywińskit, az Auschwitz Múzeum katolikus igazgatóját idéztük.
