Átállt kódfejtők

1960. szeptember 6-án szinte az utolsó pillanatban kaptuk az értesítést mi, Moszkvában dolgozó külföldi tudósítók, hogy délelőtt 11 órakor az újságíró-szövetség székházában sajtóértekezletet tartanak. A Szuvorov bulváron már fél 11-kor alig lehetett parkolóhelyet találni, és feltűnő volt, hogy a környéken – mintegy véletlenül – tucatjával sétálgatnak olyan sötét öltönyös, nyakkendős férfiak, akikről az avatatlan szem is láthatta, hogy a Dzerzsinszkij térről, a KGB központjából kapják a fizetésüket.

Két, harminc év körüli fiatalember ült a Márványterem színpadán felállított asztalnál, egyikük Bernon Mitchell, a másik William Martin néven mutatkozott be. Elöljáróban elmondták, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsági ügynökségének munkatársai voltak, a minap érkeztek a Szovjetunióba, ahol állampolgárságért folyamodtak. Aztán felolvastak egy nyilatkozatot, majd jócskán kipakoltak volt munkahelyükről, de olyan sebesen, hogy a tolmács alig győzte oroszra fordítani szavaikat.

A hidegháború ekkor már bő tíz esztendeje folyt az „imperialisták” és a „béketábor” között. Nemcsak a nemzetközi fórumokon és az éter hullámain, hanem a többi között a légtérben is. A Baltikumban, a Kaukázusban és a Távol-Keleten vörös csillagos vadászgépek csaknem minden évben lőttek le olyan, a szovjet radarok reagálását próbálgató amerikai felderítőgépeket, amelyek – a szovjet közlések szerint – behatoltak a szovjet légtérbe. Alig négy hónappal a sajtóértekezleten szereplő két amerikai disszidálása előtt lőtték le Szverdlovszk térségében a CIA Gary Powers vezette, U–2 mintájú felderítőgépét, amiből – kivált, hogy Dwight D. Eisenhower elnököt az ügy kapcsán egyértelműen hazugságon érték – Nyikita Hruscsov szovjet miniszterelnök óriási nemzetközi botrányt kavart.

Mitchellt és Martint állítólag éppen kormányuk hidegháborús politikája késztette arra, hogy hátat fordítsanak Amerikának. „Az ilyen háború – jelentették ki nyilatkozatukban elhagyott hazájuk vezetőiről – a legjobb esetben is csak a civilizáció temetőjében tenné őket császárokká.” A két férfi elmondta, hogy tényleges katonaidejükben egy alaszkai, illetve egy Japánban lévő amerikai támaszponton szolgáltak rádiófelderítőként, majd hazatérve, matematikai, illetve statisztikusi tanulmányaik végeztével kerültek a nemzetbiztonsági ügynökség kötelékébe kódfejtőnek. Ez az évi százmillió dolláros költségvetéssel működő hivatal – kezdték a leleplezést – csaknem tízezer munkatársat foglalkoztat. (Itt következett a szupertitkos ügynökség felépítésének részletes ismertetése.) Mintegy nyolcezer alkalmazottja a világ különböző részein felállított támaszpontokon nemcsak a szovjet katonai és diplomáciai rejtjelrendszerek feltörésén munkálkodik, hanem az Egyesült Államokkal szövetséges országok – Olaszország, Törökország, Franciaország stb. – titkos rádióforgalmát is lehallgatja és dekódolja. Ők maguk is ilyen kódfejtőkként dolgoztak, amíg meg nem undorodtak a kapitalizmustól, kormányuk képmutató politikájától, és nem határoztak úgy, hogy a Szovjetunióba távoznak, ahol tudományos munkával kívánnak foglalkozni.

– Meg tudnák-e mondani, hogy milyen úton jutottak el a Szovjetunióba? – kérdezte egyik kollégánk.

– Meg tudnánk, de nem mondjuk, mert arra a menekülési útvonalra még másnak is szüksége lehet – felelte Mitchell, némi derültség közepette. A példátlan disszidálás okait és körülményeit vizsgáló amerikai titkosszolgálatok azonban erre az időre már felderítették ezt az útvonalat. 1960. július végén Mitchell és Martin szabadságot kért, azzal, hogy családjukat kívánják meglátogatni. Ehelyett a washingtoni Dulles repülőtérről előbb New Orleansba, majd Mexikóba repültek, azután onnan a kubai Cubana légitársaság gépén Havannába. Ott az Ilja Mecsnyikov szovjet teherhajó vette őket fedélzetére, és így érkeztek Odesszába, ahonnan egy szovjet belső légi járattal (ha ugyan nem különgéppel) folytatták útjukat Moszkvába.

Az amerikai szervek idővel azt is kiderítették, hogy a két férfi illegálisan már az előző évben is járt Kubában. Több mint valószínű, hogy a szovjet hírszerzés akkor és ott szervezte be őket, majd amikor úgy látta, hogy a Moszkvát kiváló anyagokkal ellátó ügynökeit a lebukás veszélye fenyegeti, megszervezte menekülésüket, hogy azután propagandacélokra használhassa fel őket, ami sikerült is.

A világsajtó óriási szenzációként tálalta a két amerikai titkosszolgálati munkatárs átállását. A sajtóértekezlet utáni napon a Pravda Az amerikai hírszerzés újabb kudarca címmel közölt diadalmas cikket. Máig sem világos viszont, hogy milyen módszerrel szervezhették be a két kódfejtőt. Van olyan feltételezés, hogy a kormányuk politikáját meggyűlölő, a Szovjetuniót idealizáló, naiv fiatalemberek maguk ajánlkoztak a szovjet titkosszolgálatnak. Másrészt az amerikai sajtóban később megjelentek olyan állítások, hogy a két disszidens meleg, de legalábbis biszexuális volt, és ők ketten, úgymond, egy párt alkottak. Mivel a homoszexualitást akkoriban az Egyesült Államokban még tagadni kellett, a szovjet hírszerzés esetleg ezzel zsarolta meg őket, illetve kilátásba helyezte nekik, hogy a Szovjetunióban fenntartás nélkül élhetnek együtt. Ez ebben a formában szinte bizonyosan nem igaz. A legvalószínűbbnek az tekinthető, hogy mindkét motívumnak lehetett bizonyos szerepe Martin és Mitchell – szakkifejezéssel élve – „megfordításában”.

William Martin a Szovjet Tudományos Akadémia Sztyeklov Matematikai Intézetének munkatársa lett, viszonylag jó fizetést kapott és – konspirációs céllal, hogy a bosszúra szomjazó amerikai szervek ne találják meg – felvette a Vlagyiszlav Szokolovszkij nevet. Alig két hónappal a Szovjetunióba érkezése után összeházasodott egy Inessza nevű orosz nővel, akitől 1963-ban elvált, s azt követően ivásra adta a fejét. A nyolcvanas években több ízben is felvette a kapcsolatot a Szovjetunióba látogató befolyásos amerikaiakkal, azt tudakolandó: hazatérhet-e. A szovjet hatóságok végül kiengedték. 1987 januárjában halt meg rákban az USA-val határos mexikói városban, Tijuanában. Az Egyesült Államokban temették el.

Bernon Mitchellhez egy Galina nevű zeneművésznőt adtak férjhez – a KGB jóformán kényszerítette erre a hölgyet –, akin keresztül („fő az éberség, elvtársak!”) továbbra is ellenőrzése alatt tarthatta az átállt kódfejtőt a szovjet elhárítás. Később az ő fejében is megfordult a hazatérés gondolata. Ez ügyben az Amerikai Egyesült Államok moszkvai nagykövetségével próbálta meg felvenni a kapcsolatot. 2001-ben halt meg Szentpéterváron, ott is temették el.