A szent kengyelvas

Azt írja Bruck András a közelmúlt legmegrázóbb, az ÉS-ben megjelent helyzetelemzésében a pártszolgálatos szakszervezeti vezetőkről, a jobboldali médiabirodalom sorkatonáiról, a kutyakomédiával köztársasági elnököt választó mindkét oldali politikusokról, hogy „öröklött alkalmazkodás és megalkuvás, amit csinálnak”.
Még időnk sincs meggondolni a kijelentés súlyát, amikor így folytatja: „Egy világméretű vizsgálatban a külföldiek nagy többsége a becsületet (kiemelés a szerzőtől) nevezte meg a vezetők legfontosabb tulajdonságának, míg a magyarok közül senki. Mindenféle tulajdonságot említettek, de a becsületre egyik sem gondolt.”
Bruck moralista, de a morált és a politikát nem szokás egy lapon emlegetni. Jól emlékszem, a hetvenes években, amikor divat volt politikai paraboladrámákat írni, rossz néven vették, ha a színikritika arra futott ki, hogy a hatalom és az erkölcs nem fér össze. Ami a becsületet illeti, erről – mint oly gyakran – Shakespeare jut eszembe. Ezúttal a cinikus Falstaff: „Lehet-e becsülettel pótolni egy féllábat? Nem. Vagy egy félkart? Nem. Akkor hát a becsület nem ért a sebészethez? Nem. Mi a becsület? Egy szó. És mi ez a szó, ez a becsület? Levegő.” (IV. Henrik – Vas István fordítása)
Levegő, hát annak is nézik. Nemcsak a politikusok, hanem azok közül is sokan, akik megítélik őket. Pláne, ha a politikusok közelébe akarnak jutni, el akarnak érni náluk valamit, a kegyeikbe akarnak férkőzni.
A becsület hiánya a mamelukság előfeltétele. Utána jöhet az öröklött alkalmazkodás és megalkuvás.
Egy másik színműben, az Athéni Timonban Shakespeare érzékletesen írja le, hogy az összes talpnyaló, aki kapni akar valamit a címszereplőtől, „mind utána tódul, nála előszobázik, úgy / Sugdos fülébe, mintha gyónna”. (Szabó Lőrinc fordítása) Jó szó ez az „előszobázik”, egy 1977-es előadás, Székely Gábor rendezése szemléletes képpé is tágította. „Hajlongások, óvatos összekacsintások, a mindenről értesülni kívánók pofafürdője – írtam akkor a szolnoki produkcióról. – Mindenütt megjelenni, mindenben részt venni, rajta lenni a protokoll-listán.” Ez alapozza meg a „határtalan hízelgést”, a mamelukok áhítatát a Nagy Ember iránt. A darabbeli Költő jellemzése szerint „szent a / Kengyelvasa is: mind csak általa / Mer lélegezni”.
Ó, Szent Kengyelvas, mit meg nem tesz érted, aki jéghideg szorításodba helyezte a lábát, s csak a Te szavadra, kinevezésedre, kitüntetésedre vár, hogy betöltse hivatását. Beterjeszt új meg új megszorítást, adóprést, olvasatlan törvényjavaslatot, alkotmányt ír vonaton, szakmai zsűriben az előre kijelölt színházigazgató pályázatára szavaz. Ígér gazdasági fellendülést, adócsökkentést, életpályamodellt („Ígérni, ez korunk igazi szelleme: tágra nyitja a várakozás szemét” – mondja Shakespeare-nél egy másik cinikus), amiből semmi sem lesz („megtartani: siralmas végrendelet vagy bizonyítvány, hogy nagyon beteg az esze annak, aki csinálja”).
A mamelukságnak vannak durva, és vannak enyhített, finomított, valósággal szofisztikált változatai. A Wurm-típus, akit Schiller Ármány és szerelem című szomorújátékából ismerünk, a gátlástalan törtető, aki mindenre képes, zsarol, szerelmes levelet hamisít, híradóból vagy helyi újságból kiretusálja az oda nem illő alakot, közpénzből újsághirdetésekben hazugságkampányt folytat, újnyilas színházat támogat, és így tovább. A másik, alájátszó, álszent, simább modorú típus – nevezzük a III. Richárdból Buckingham-modellnek –, aki szóvivőileg magyarázkodik, csűr-csavar, egyfajta növekedésnek mondja a csökkenést, sikernek a kudarcot, a frekvencialetiltási parancsot akkor is végrehajtja, ha jogerős bírósági határozatot kell szóbűvészettel felülírnia, és általában izzadságos verbális apparátussal bizonygatja a feketéről, hogy fehér.
Vannak aztán kevert típusok. Lelki szemeimmel látom, ahogy a nemzeti színházi pályázat bírálóbizottságába kormánypártilag delegált zsűritagok komoly képpel mérlegelik mindkét pályázatot (a másik kettő papedli), úgy tesznek, mintha az Alföldiét egyenlő eséllyel latolgatnák, sűrűn bólogatnak, hellyel-közzel még az erényeit is méltatják, aztán mindent összevetve, megfontolva és összegezve Vidnyánszkyt javasolják igazgatónak, amiért eleve szerződtették őket. Az igazi, hamisítatlan mamelukság jól kidolgozott képmutatást igényel. Így lesz a magán-nyugdíjmegtakarítások elrablásából nyugdíjvédelem, a kirúgásokból munkahelyvédelem, a tanárok, bírák, klubrádiósok és a fél ország jogfosztottságából érdekvédelem. Minden Fidesz-szóvivőnek, frakcióvezetőnek, polgármesternek, papagájkommandónak meg kell dolgoznia, hogy elhitesse az átveréseket azokkal, akikkel még el tudja hitetni.
Mi viszi rá a szuperkonform alattvalókat a szótlan engedelmességre? Egyrészt a vakhit (ezt Bruck András is említi), másrészt a hatalom (értsd: a pénz) édes érzete, harmadrészt nyilván a félelem. Ellentmondani minden bizonnyal kegyvesztéssel jár, amitől visszarettennek, mint Hamlet az öngyilkosságtól. Aki egyszer belelépett, azt a szent kengyelvas nem ereszti többé. Ha szabadulni próbálna, a saját lábát tenné kockára. Aki nagyon beleszorult, és a fájdalmai már kínosak, megpróbál lazítani a szorításon, de érezni, hogy kínlódik. A kiszorított oktatáspolitikus félénken bírálja a felelőtlen államosításokat, a pénzügyi szakember naponta szlalomozik az IMF-tárgyalások igenjei és nemjei között, az igazságügy-felelősnek csak az arcizma rándul, miközben asszisztál a naponkénti jogtipráshoz. A kultúrarombolás végrehajtóinak ennyi skrupulusuk sincs. A volt nefmi- vagy emmi- vagy ilyesmi államtitkár a menesztése előtt azt kommunikálta a kengyelvas szorításában, hogy még mindig jobb, ha ő vergődik ott, mint ha mások.
Ez a típus Posa márki szerepét játssza, aki a Király bizalmasaként azzal áltatja magát, hogy tehet valamit a jó ügyért. Beismerem, Schiller tragikus hőse nem illik ebbe a gondolatmenetbe, ő ugyanis becsületes idealista, és eszménye a szabadság, amelynek az érdekében intrikál, amíg rajta nem veszt. Posa jól látja, ki az a Fülöp király, aki „magát nyilvánította / Az újdonsült teremtmény istenének” (Vas István fordítása), s akit ő naivan megpróbál „fölhasználni” céljának eléréséhez, noha jól tudja, hogy az újdonsült teremtmény az ország bármely állampolgára, más szóval a nép, s a király a nép boldogítására, nem a saját megistenülésére lenne hivatott. Eszmeemberként, a jövő század polgáraként, az illúziók rabjaként Posa mégis beleteszi a lábát a kengyelvasba, amely összezúzza.
Az ország pedig, ahogy Timon mondja a maga Athénjáról, marad „a vadállatok erdeje”.

Koltai Tamás