A Petőfi-szobornál kezdődött
Van, akinek a rendszerváltás 1989-cel vagy 1990-nel kezdődött – nekem 1988. március tizenötödikével. 1956 novemberében elhagytam az országot, és csak tizenkét évvel később, 1968-ban kezdtem rokonlátogatásokra hazajárni. Harminckét éven át olyan emigráns voltam, akiről tudták, hogy meglehetősen kritikus módon szemléli, illetve a nyugati magyar sajtóban támadja is a hazai egypártendszert.
Lassú felbomlását már Gorbacsov reformjai idején, Kádár János háttérbe szorulása után lehetett észlelni, de nyíltan még abban az időben sem lehetett felelőssé tenni őt az ország rossz gazdasági helyzetéért vagy erőtlen külpolitikájáért. Viszont amikor 1988-ban a már Londonban élő Krassó György közölte velem, hogy a demokratikus ellenzék március tizenötödikére nagyobb szabású tüntetést tervez, azonnal repülőjegyet vettem, és elterjesztettem, hogy apám nyolcvanadik születésnapját megyek ünnepelni (ami történetesen éppen a nemzeti ünnepre esett!). Így hát március 14-én már Budapesten voltam, másnap reggel el is mentem a Petőfi-szoborhoz.
Erről a tüntetésről valahogy elfeledkeztek a rendszerváltás krónikásai. Pedig ez volt az első a sorban. Délelőtt tízkor vagy tizenegykor kezdődött, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával. Mire odaértem, már sokan voltak. Találkoztam angol szakos barátommal, Szőnyi Györgygyel, tőle tudtam meg, hogy a koszorúzást követően a Kossuth Lajos térre (és talán a Batthyány-mécseshez) fogunk vonulni.
Amikor elindultunk, a menetben lehetett már vagy tízezer ember, többségük fiatal. És bár transzparensekre nem emlékszem (lehet, hogy voltak), csak nemzetiszínű zászlókra és demokratizálást követelő jelszavakra, nem volt titok, hogy az egybegyűltek változásokat követelnek. Ezt a Kossuth téren, a szobor talapzatáról Tamás Gáspár Miklós hirdette ki: követeljük, hogy azok, akik a jelenlegi gazdasági és politikai válságért felelősek, mondjanak le. Egy későbbi jelentés szerint beszédében „1956 szellemét idézte”, s bár az akkor legfontosabb követelés, a „ruszkik haza!” itt nem hangzott el, a hangulat némiképp valóban emlékeztetett a harminckét évvel korábbiakra. Más szóval: lehetőségközelbe került a kormányzat-, esetleg rendszerváltás. A rendőrség nem avatkozott be, csak a tüntetés előtt és után működött: Demszky Gábort előzetes letartóztatásba vették, és a Batthyány-szobortól az esti órákban még pár embert bevittek. De – mint jeleztem – a változás szaga benne volt a levegőben.
Már létezett a Magyar Demokrata Fórum, a „Hálózat”, amelyből a SZDSZ nőtt ki, készülődött a Fidesz.
Az egypártrendszer utolsó felvonását jelentő kurta Grósz–Németh-korszakban a demokratikus ellenzék számos „reformkommunista” értelmiségivel egyetértésben folyamatosan bontotta le a rendszer intézményeit. Grósz távollétében, 1989. január végén aztán Pozsgay Imre bejelentette, hogy az MSZMP történész-szakbizottsága nem „ellenforradalomnak”, hanem népfelkelésnek tartja 1956-ot. És bár nem sokkal azután a kommunista hatalom „engedélyezte” a többpártrendszert, kérdés volt, milyen lesz ez a többpártiság. Még azt sem lehetett biztosan tudni: a rendszerváltás nem jár-e vérontással? Grósz Károly még fehérterrorral fenyegetett...
Amikor 1989 márciusában újra Budapesten jártam, rengeteg jele volt a közhangulat változásának. A legtöbb összefüggött 1956-tal, az OSE újraértékelésével. (Aki nem tudná: az ellenforradalom vagy forradalom minősítés dilemmáját, sőt konfliktusát ezzel a betűszóval kísérelték meg 1957 elején kikerülni. Az OSE az Októberi Sajnálatos Eseményeket jelentette, vagy inkább takarta.) Megnéztem az Eldorádó című új filmet, amelynek a végén – Magyarországon először – fekete-fehérben hiteles filmkockákat lehetett látni a forradalomról: kicsit el is érzékenyültem tőle. Megvettem a Tóbiás Áron-féle In memoriam Imre Nagy című papírfedelű könyvet, amelybe tőlem is beválogatott egy verset a szerkesztő. Petri Gyurival (akit akkor már évek óta fordítottam angolra) találkoztam valamelyik este; mondta, hogy következő kötetében már benne lesz a Nagy Imréről írott emlékezetes verse.
Az 1958-ban kivégzett politikusokat exhumálják – de az ünnepélyes júniusi újratemetésig már nem tudok Budapesten maradni (az angliai Cambridge-ben tanítok, csak szünidőben járhatok külföldön). Előtte még átmegyek Varsóba, LOT-géppel repülök oda április első napjaiban. Molnár D. István fogad – szerzői estet szervez nekem az általa igazgatott Magyar Intézetben, amit a hivatalos magyar szervek kissé zokon vesznek tőle. „Egy emigránst szerepeltetni, épp április negyedike előtt?”
Én a rendszerváltást folyamatként éltem meg, amelyben számomra igen fontosak voltak a szomszédos országokban történő politikai változások, csendes forradalmak. Nemcsak én voltam ezzel így. Nyilvánvaló, hogy a magyar ellenzék sok mindent tanult a lengyel fejleményekből – ott korábban kezdődtek tárgyalások a hatalom erőszakmentes átadásáról, s bár Jaruzelskiék elszámították magukat, amikor a Szolidaritás teljes listája bejött, nem nagyon tiltakoztak, nem emlegettek „csalást”. Másrészről a magyarországi változások belső energiáit nagyrészt a romániai magyarság elnyomása elleni tiltakozás adta. Már 1988-ban ezrével menekültek át onnan az emberek Magyarországra, és amikor életemben először (és valószínűleg utoljára) alkalmam nyílt beszélgetni Oxfordban Németh Zsolttal, főleg arról esett szó, mit lehetne tenni az erdélyiek érdekében.
1989 decemberében aztán először Temesváron, azután Bukarestben tömegméreteket öltött a tiltakozás, és kitört az a valami, amit egyesek forradalomnak, mások puccsnak tartanak. Egyedül ott volt véres a fordulat, ott állították falhoz a suszterből lett diktátort. S én akkor éreztem teljes biztonsággal, hogy nemcsak Magyarországon és a visegrádi országokban, de a térségben mindenütt vége a Szovjetunió által kikényszerített rendszernek.
Sok más emigráns társammal együtt én is úgy éltem meg a rendszerváltást, mint 1956 igazának utólagos elismerését, egyben a Kádár-rendszer gazdaságpolitikájának megsemmisítő bírálatát. De Angliából nézve már 1989-ban lehetett látni, hogy a többpártrendszer miféle politikai ellentéteket szülhet.
Szomorú, de igaza van a párizsi Kende Péternek, amikor arról ír: „eltékozolták” mára 1956 örökségét. Szűk pártpolitikai érdekek szerint értelmeznek (át) ma Magyarországon egy olyan forradalmat, amely a világ szemében újabb kori történelmünk legfontosabb, talán egyetlen emlékezetre méltó eseményének látszik. Hasonlóképp lesújtó, hogy a mai magyarság nem képes felülemelkedni a kicsinyes hatalmi érdekeken, nem hajlandó megtalálni azt a módot, ahogyan az ország legjobban beilleszkedhetne a huszonegyedik század Európájába. Mert jóllehet 1956 főleg a magyar függetlenségről szólt, 2009-ben csak a függőségek felismerése által lehetünk igazán demokraták, európaiak és magyarok.
Gömöri György
