A kilencedből megélhetnének a műemlékek

– Az április 18-i műemléki világnapot követően valóságos tavaszi hadjáratba fognak, szinte minden hétvégén kínálnak valamilyen programot, megnyitót valamelyik műemlékükben, vagy műemlékegyüttesükben. Valóban ennyi eredményük van, amit meg kell osztaniuk a világgal, vagy inkább általában a műemlékek népszerűsítése a cél?

– Szerencsére vannak eredményeink. Az uniós pályázatokban például kifejezetten szerencsések vagyunk, jelenleg tizenkét projektünk fut. Tavaly két norvég alapos pályázatnak hála, sikerült felújítani a sümegi püspöki palotát és a nádasdladányi Nádasdy-kastélyt. De nem csak a befejezett pályázatok adnak okot az örömre: tavasszal egy napra megnyitjuk az edelényi L’Huillier–Coburg–kastélyt is, hogy a közönség megcsodálhassa az eddig megújult tereit. Jövőre aztán elkészülünk a teljes felújítással.

– A szépen felújított műemlékeket viszont üzemeltetni is kell. A tapasztalataim szerint ez általában kínkeservesebb a felújításnál is, hiszen az egy egyszeri, látványos nekirugaszkodás, de ez taposómalom.

– Sajnos húsz évvel az intézmény megalapítása után sem értük el a Lajtán túli jogszabályi és felfogásbéli környezetnek a nyomába sem. A kismartoni Esterházy-kastélyban, vagy a fraknói várban komoly gazdasági hátteret állítottak fel a műemlékek fenntartása érdekében. Az előbbinek még borászata is van, amelynek a bevételeit, profitját a kastélyra fordítják, hiszen általános tapasztalat, hogy a belépőjegyekből, legyen bármilyen érdekes a bent lévő kiállítás, a fenntartásnak csak mintegy hetven százalékát lehet előteremteni. Így Kismarton és Fraknó nem is áll sorban Bécsben állami támogatásért. A harmadik Esterházy-központ Magyarországon van, Fertődön, a kastély. Itt sajnos már más a helyzet. Most élesztjük újjá az egykor legendás rózsakertjét, ám ebből nem értékesíthetünk majd rózsákat a látogatóknak. Pedig azok a forintok, vagy eurók nagyon jól jönnének a fenntartáshoz.

– Fel kellene éleszteni a reprezentatív központokhoz egykor kötődő gazdaságot? Jobbágysággal, kilenceddel?

– A jobbágyságot ellenzem, de a kilenced, mint bevételi forrás ellen nem tiltakoznék... A tréfát félretéve, igen, szükség volna az épületeinket körülvevő gazdasági környezet felélesztésére, illetve a múlt hagyományainak talaján újak teremtésére. Egy másik példa: a majki remeteség alatt a földben gyógyvíz van. Mégsem fúrhatunk kutat, hogy aztán mint a szerzetesek italát értékesíthessük. Pedig egy ilyen kút a látogatóknak is nyilván tetszene, hiszen látványos volna, ráadásul néhány palackot emlékbe, ajándéknak is megvennének. Ez máris, szó szerint, forrás lehetne a műemlék fenntartásához.

– Azért ha jól emlékszem, van olyan műemlék, amiben étterem van. Például Fertődön. Folytatva a rossz szóvicceket, ez nyilván hoz valamennyit a konyhára.

– Fertődön a gránátosházban működik étterem, mégpedig úgy, hogy a vállalkozó bérleti díjat fizet az épületért. Vagyis még ennek az összegnek a kifizetése után is termel profitot. Nyilvánvaló, hogy nagyobb bevételhez jutna a Gondnokság, ha maga lenne az üzemeltető. Persze Fertőd csak egy példa.

– Térjünk akkor vissza a születésnaphoz. Amikor húsz éve megalapították a Gondnokságot, még csak néhány épület felett gyakorolta a kezelési jogokat. Azóta jócskán felduzzadt az épületállomány, ám én abban, hogy éppen mi került önökhöz, nem sok következetességet véltem felfedezni.

– Négy épülettel kezdtünk, most negyvennél is több tartozik hozzánk. A megalapításkori alapelv az volt, hogy azokat az épületeket gondozzuk, amelyek fontosságuk miatt nem adhatóak ki állami kézből, vagyis semmiképpen sem privatizálhatók. Az épületállományunk ennek a gondolatnak a mentén állt össze. Persze maga a bővülés a kívülállók számára meglehetősen véletlenszerű lehetett és bevallom, sokszor a véletlen, illetve a szerencse is szerepet játszott benne. Én egy múzeum tárgygyűjteményéhez hasonlítanám a hozzánk tartozó műemlékállományt, csak épp nálunk a tárgyak épületek.

A beszélgetés folytatása a