Dráma a színfalak mögött

A történet ismert: először csak egyvalaki állt a nyilvánosság elé azzal, hogy Eszenyi Enikő igazgatónő a hatalmával visszaélve megalázza kollégáit; kihasználva a hatalmát belenyúlt a kollégák munkájába, átrendezte azt, de esik szó a színészjogok önkényes korlátozásáról, színházon kívüli munkájuk ellehetetlenítéséről. Ám a legfőbb vádpont nyilván az, hogy az igazgatónő megalázta, megszégyenítette kollégáit, beletaposott a lelkükbe.

Ha mindez igaz, szörnyű állapotok uralkodhatnak az ország egyik legnépszerűbb színházában, ahol telt házas, jó előadások mennek. És itt kell tennem egy kitérőt, nehogy később az a látszat keletkezzen, hogy valamiféle előítélet mozgat. Jómagam sok előadását ismerem a Vígnek, Eszenyi mindkét most futó rendezését (Hamlet, A diktátor) a maga ellentmondásaival együtt is izgalmasnak, érdekesnek tartom, vizuális megoldásait tekintve pedig elsőrangúnak. Most nincs műsoron a Földrengés Londonban, ami legpregnánsabban mutatja, hogy kevesen értik annyira, mint Eszenyi, hogy a színház nem pusztán gondolat, hanem szcenika és látvány. A Földrengés Londonban páratlan rendezés, ami a vizuális effektek gazdagságát és invenciózusságát illeti, kár, hogy maga a darab túl didaktikus. Mindebből adódik, hogy én Eszenyi Enikőt nagyra tartom rendezőként.

Fogalmam sem volt róla, hogy milyen igazgató. Nem is tartozik rám. Gondoltam – eddig. Mert ami az ő igazgatói ténykedésével kapcsolatban nyilvánosságra került, az közügy. Az engem, a nézőt is érint. Mert befolyásolja a produkciók minőségét, az egész színház – mint társulat és mint alkotóműhely – életét.

Mondják, hogy a színház nem demokratikus intézmény, tényleg nem az. De nem is csendőrlaktanya vagy fegyintézet. A színész a testét, az idegrendszerét adja a rendező kezébe, hogy formálja, alakítsa, amíg hozzá nem passzítja a szerepbeli figurához. Mindez nyilván az átlagember számára ismeretlen pszichikai terheket, olykor kínzásnak tűnő megpróbáltatásokat jelent, de csak egy határig. Ha ezt valaki túllépi, az már a színész egyénisége, identitása ellen támad.

És akik Eszenyi módszereiről beszélnek, azt állítják, hogy ő átlépte ezt a határt. És elég sokan állítják. A kívülállók nem tudhatják, mi igaz ezekből a vádakból, de azt pontosan láthatják, hogy az igazgatónő hogyan reagál ezekre az állításokra. Olykor több mint kínosan.

Egyfelől igyekszik dramatizálni a dolgot, hogy most, amikor ilyen vészterhes időket élünk (koronavírus!), akkor ezek a helyzet komolyságát át nem érző figurák ilyen semmiségekkel hozakodnak elő. Finoman szólva ez elég álságos és ízléstelen manipuláció. Ennél csak az rosszabb, amikor Eszenyi Enikő sokat sejtetően azt kérdi, hogy miért pont az igazgatóválasztás előtt pattant ki ez a botrány. Azt sugallja, hogy egyfajta időzítés lehet e mögött. Vagyis a színészek borongva összeültek azon morfondírozni, miként buktassák meg a regnáló direktort? Ugyan már! Miféle olcsó kifogás ez! Most van igazgatóválasztás, ezért most állnak elő kifogásaikkal a társulat tagjai, jelezve: nem akarják, hogy továbbra is abúzusnak legyenek kitéve. De még silányabb magamentség, hogy a kritikákat Eszenyi Enikő valamiféle politikai okokból szőtt komplottnak akarja beállítani. Ez már a politikusoktól megszokott mellébeszélés szintje.

Lehetett volna másként is reagálni. Kiállni a nyilvánosság elé, megkövetni azokat, akiket megsértett, vagy ellenkezőleg, bizonyítani, hogy rágalmakról van szó, mindkét megoldás felelős személyiséget mutatott volna.

Nem tűnik éppen az ideális vezető típusának, ha valaki kritikus helyzetekben szembenézés helyett a kitérést, a maszatolást választja. / Mátyás Győző