Mikor fizet az állam?

Sokszor értetlenül állunk a helyzet előtt: miért is ülünk a közfinanszírozás keretein belül a privát szolgáltatásban? Manapság a klasszikus állami kórházakon és önkormányzati szakrendelőkön valamint magánintézményeken kívül vannak olyan állami szerződésből élő, közfinanszírozott ellátást végző magánintézmények is, amelyek a társadalombiztosítás alvállalkozóiként valójában közszolgáltatást nyújtanak. Bizonyos ellátási mennyiségre szerződnek, olyan hiányterületeken, amelyeken az államnak – pénz vagy innováció híján – nincs lehetősége arra, hogy maga nyújtsa a szolgáltatást. Ilyen terület a dialízis, vagy a képalkotó diagnosztika, a labor, de így működik az Országos Gerincgyógyászati Intézet is – amely szintén magántulajdonban működő vállalkozás.

Mitől függ, hogy kinek a tevékenységét fizeti az állam? Évente két alkalommal ülésezik az állami pénztár kapacitásbefogadó bizottsága, ahol orvosi óraszámokat, új eljárásokat, vagy az állami rendszerben megoldatlan ellátásokat vesznek meg magánszolgáltatóktól is, illetve módosítják a kórházi szakrendelői kapacitásszerződéseket. Valójában azonban jelentős változás nem történik ezen a piacon. Új szolgáltatásokat általában nem fogadnak be és a régiek árát már hosszú évek óta nem alakították a valós piaci viszonyokhoz. Bőven vannak olyan közfinanszírozott magánszolgáltatások, amelyek csak veszteségesen végezhetőek, és nem fedezik a valós bekerülés költségeit sem.

Szakértők szerint valójában az lenne jó, ha nem számítana, hogy ki a tulajdonosa egy-egy intézménynek, legyen az az állam, az önkormányzat, az egyház, vagy egy üzleti befektetői csoport. Valójában csak az fontos, hogy az állam olyan szolgáltatókkal szerződjön, amelyek jó minőségben, reális áron, minőségbiztosított háttérrel nyújtják az adott szolgáltatást. Az állam akkor végzi jól a dolgát, ha valós értéken vásárolja meg az ellátásokat, kontrollált versenyt teremt a szolgáltatók között, amihez erős felügyeleti és minőségbiztosítói feladatot is kellene vállalnia. Ehhez azonban sokkal jobb szervezettség, és több pénz kell. A közfeladat-ellátás hiányosságainak egyik legfőbb oka, hogy Magyarország GDP-jének az állam csak 5 százalékát költi egészségügyre, míg minden más, mintaértékű európai országban ez az arány 7-8-9 százalék.

– Végeztünk egy felmérést, arról hogy a közfinanszírozott ellátásban mi a 20 leggyakoribb tevékenység, ezekért mennyit fizet ma a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő és megnéztük azt is, hogy ugyanezek a szolgáltatások mennyibe kerülnek magánszolgáltatóknál ”— mondta el lapunknak dr. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi szakközgazdász. Mint kifejtette, járóbeteg-ellátásban nyolcszoros az átlagos különbség, a fekvőbeteg-ellátásokban két és félszeres, vagyis irreálisan alacsony a közfinanszírozás. Megoldást jelentene a helyzetre, ha az állam erősítené a szolgáltatásvásárló funkcióját. Ehhez persze a szolgáltatásokért járó összeget valós költségek alapján kell meghatározni. Tudni kellene, hogy mit, mennyit, hol és mennyiért kell biztosítani, és kellene egy átlátható minőségbiztosítási rendszer is – azaz egy komplett, hosszútávú, koherens egészségügyi stratégia. Rékassy doktor szerint a kormányzati ciklusokon átívelő stratégia hiánya, az alulszervezettség, alulfinanszírozottság vezetett odáig, hogy ma leginkább a vak szerencsén múlik, hogy kinek, milyen ellátás jut. Ennek következtében egy évben, egy teljes kisváros lakosságát veszítjük el idő előtt, erre pedig a magánellátás nem tud megoldást nyújtani, és az nem is feladata. K.J.V.