Lakásrendelőtől a magánklinikáig

Magyarországon évről-évre szép lassan kialakult a magánegészségügy rendszere, amely húsz évvel ezelőtt még a gazdagok luxusa volt, az elmúlt tíz évben azonban a hétköznapi élet részévé vált. A kezdeti lakásrendelők mellett mára felépült a teljes körű ellátást nyújtó magánintézményeknek milliárdos piaca.

Ahogy Lantos Gabriella egészségközgazdász „A párhuzamos valóság – a magán-egészségügyi rendszer kiépülése” című tanulmányában írja: – Magánegészségügy már a 60-es években is létezett, a vezető elvtársnők Rotschild Klára Váci utcai szalonja után a szomszéd házban a nőgyógyászukat is felkeresték, ha látták, hogy a főorvos úr nyugati márkájú kocsija épp ott parkol. A szocializmus hiánygazdasága miatt később a lakásrendelők egyre szaporodtak. Budapesten és a nagyvárosokban sokaknak lett nőgyógyászuk, fogászzuk, házhoz kijáró gyerekorvosuk, később még plasztikai sebészük is. Ezekre azonban mind a praktizáló orvosok, mind a betegek az állami egészségügyet kiegészítő kisipari tevékenységként tekintettek”.

Kezdetben alapvetően a kis lakásrendelők domináltak, amelyek elsődlegesen nem hozzáadott szakmai értéket, hanem személyességet, több időráfordítást adtak a betegnek, de a hálapénz-realizáló – legalizáló – funkciójuk is tagadhatatlan volt. A 90-es évektől megkezdődött a szolgáltatók professzionalizálódása, ahogyan egyre több pénz érkezett a rendszerbe. A 2010-es évektől kezdve előtérbe került a piacon a részben magyar, részben nemzetközi hátterű nagytőke. Elindultak az egy-egy vállalkozó orvos személye köré kiépült magánklinikák. Később létrejöttek a nagyobb rendelőintézetek, ahol már nem egy adott orvos személye körül forog a vállalkozás, hanem van tulajdonos és menedzsment is, az orvos itt már csak alkalmazottként vagy alvállalkozóként van jelen.

Megjelentek tehát a tisztán magánfinanszírozású, specializált egészségügyi tudással felvértezett magánegészségügyi szolgáltatók, amelyek a döntően a forráshiány miatt az állami rendszerben biztosíthatatlan közfinanszírozott szolgáltatások ellátására szerződtek, out-sourcing partnerként, általában kiváló lobby erővel. A magánegészségügyi rendelők esetében a multinacionális cégekre jellemző menedzsmentrendszer, profi sales- és marketingcsapatok jellemzők, általában megengedhetik maguknak, hogy modernebb berendezéseket vásároljanak, mint az állami szolgáltatók. A magánintézmények felvirágzását nem csak kísérte, de részben megalapozta az a nem elhanyagolható jelenség, hogy idővel egyre nehezebbé vált a közfinanszírozott ellátásokhoz való hozzáférés. Vagyis: ahogy esett az állami ellátás színvonala, egyre hosszabb lett a várakozási idő, csökkent a figyelem és romlottak az ellátás körülményei, úgy lett a piaci alapon, saját zsebből megfizetett szolgáltatások tárháza egyre szélesebb. A paletta ma már kiterjed a felnőtt és gyerek járóbeteg-ellátásra, a laborvizsgálatokra, a diagnosztikára, az egynapos sebészetre, kórházi ellátásokra az életet nem veszélyeztető betegségekben, ma már az ápolásra és a rehabilitációra is. Rövid idő alatt egész rendszerré állt össze a magánegészségügy.

Az üzemszerűen működő nagy szolgáltatók legnagyobb versenytársa a mai tisztázatlan piaci körülmények között még az adózási előnyöket kihasználó egy személyes kisrendelő. Ám a piac ma egyre bővül, miközben erős tőkekoncentráció figyelhető meg. Az utóbbi időkben is új, tőkeerős szereplők léptek be erre a piacra. Milliárdossá vált vállalkozók látnak további piaci lehetőséget a magánfinanszírozott egészségügyi szolgáltatásokban. Legfelsőbb körökben divat lett egészségügyi vállalkozásba befektetni.

A magánegészségügy, amelyik húsz évvel ezelőtt még a gazdagok luxusa volt, az elmúlt tíz évben a hétköznapi élet részévé lett. A közfinanszírozott járóbeteg-szakellátás esetenként tűrhetetlenül hosszú betegfogadási listáihoz képest szakmailag értelmezhető időn belül nyújt ellátást, ami nem csak versenyképességi, hanem a gyógyulási esélyt érintő kérdés is. A növekvő magánszolgáltatás-tömeg – bár a munkaerő-elvonás miatt rontja a közellátás hozzáférhetőségét –, összességében javítja a hozzáférést, de az a társadalmi igazságosságot sértve, az egyenlőtelenséget növelve javul, és a szolgáltatástömeg földrajzi-területi eloszlása is egyenetlen, mert nem a szükségletet, hanem a fizetőképes szerint alakul.

A magyar magán-egészségügyi ellátás jelenlegi, szabályozatlan, spontán fejlődési formájában nem járul hozzá kellő mértékben az egészségügyi ellátás valós végső céljához, a társadalom egészségi állapotának a javításához. Gond, hogy nem ismert a magán-egészségügyi szféra tevékenység-spektruma, tevékenységének tömege és pontos gazdasági szerepe, árbevétele. Nem csak a lakosságnak, de a hatóságoknak sincs tudásuk a nyújtott ellátások minőségéről, sem a magán, sem az állami oldalon. Probléma a kettős finanszírozás tilalma is. Emiatt egy ellátást Magyarországon ma vagy állami, vagy magánforrásból lehet finanszírozni, a közös finanszírozást büntetik. Ez az oka annak, hogy a betegek jelentős része csak a relatíve olcsóbb járóbeteg-ellátás költségeit képes saját forrásból kifizetni, a legalább egy nagyságrenddel drágább, 200 000 forintnál kezdődő kórházi ellátást sokkal kevesebben engedhetik meg maguknak. Az állami szabályozási eszköz, a kettős finanszírozás tilalma így válik piacformáló erővé a tőle elvileg független magánszférában is.

És hogy merre tartunk?

A gyors növekedés gátja ma úgy tűnik, nem a kereslet hiánya, hanem, hogy a jelenleg még szabályozatlan piacon a kis lakásrendelők tömege próbál megélni. A várhatóan az egyre teljesebb ellátást nyújtó komplex intézményekkel azonban a lakásrendelők nehezen fognak tudni lépést tartani akár a drága és korszerű eszközök magas ára, akár a betegút-menedzsment kidolgozatlansága miatt. A túlélést az jelentheti számukra, ha beolvadnak a nagy cégekbe. Ehhez az első lépés az intézmények működésének kifehérítése, amit az átlátható szabályozás és minőség-ellenőrzés hozhat. A nagy kérdés a jövőben az, hogy a magán szolgáltatói piac, hozzájut-e állami finanszírozáshoz, forráshoz és kiépül-e a magánbiztosítási rendszer. A cél, mindenképpen az lenne, hogy a két rendszer szervesen tudjon kapcsolódni egymáshoz. Nem az a lényeg, hogy ki a tulajdonos, hanem, hogy jó minőségű szolgáltatást, jó áron, és hozzáférhetően tudjon biztosítani. Az állam feladata, hogy megfogalmazza a világos játékszabályokat, garantálja a megfelelő ellenőrzést és minőségbiztosítási rendszert- nem pedig az, hogy maga nyújtson minden szolgáltatást. Ahhoz azonban, hogy az eddiginél több, tiszta és átlátható pénz kerüljön a rendszerbe, egy kiegészítő, vagy megosztott járulékfizetés mentén kialakuló biztosítási forma jelentheti a megoldást. Kun J. Viktória