Jönnek a robotok

Első hallásra ijesztően hangzik, hogy a jelenleg ismert munkahelyek fele eltűnhet vagy átalakulhat, de ez átlagos szám, amelyre lehet hivatkozni, de azért érdemesebb inkább mögé nézni. A fejlett ipari államokat tömörítő OECD jelentése szerint az általa vizsgált térségben a foglalkoztatottak 14 százaléka végez olyan munkát, amely automatizálható, ám ennek üteme függ az egyes országokban alkalmazott politikáktól, kialakított intézményi rendszertől. A munkaerő további 32 százalékának pedig fel kell készülnie arra, hogy más környezetbe, más technológiai körülmények közé kerül, vagyis új kihívásokkal találkozik. Főleg azokat érinthetik a változások, akik kevésbé képzettek, rutinszerű fizikai vagy szellemi foglalkozást űznek. A magas képzettségűeknek, a kreativitásból, újító munkából élőknek nem kell tartaniuk a robotok eljövetelétől, mert amit ők csinálnak, az nem automatizálható. Érdekes, de nem meglepő módon a szociális szférában akár alacsony képzettséggel tevékenykedők, például akik másokról – betegekről, idősekről – gondoskodnak is ide sorolhatók.

Kiszorítják-e az embert a robotok, s ha igen, miből élünk majd? A kérdés hosszú évek óta szakmai és társadalmi viták középpontjában áll. Az OECD gárdája ennek tudatában, bőséges szakirodalom felhasználásával fejti ki véleményét. Leginkább Carl Frey és Michael Osborne oxfordi kutatók A munka jövője című könyvére hivatkoznak, amelyben az áll, hogy az Egyesült Államokban a munkahelyek 47 százalékát fenyegeti az automatizálás. Ezzel szemben megemlítik három német közgazdász, Melanie Arntz, Terry Gregory és Ulrich Zierahn OECD számára készített korábbi elemzését is, amely szerint viszont az Egyesült Államokban a munkahelyeknek mindössze kilenc százalékát ítélheti halálra az automatizáció. A mostani kutatás kicsit kibővítette a szemrevételezett foglalkozások körét, s azokat is vizsgálta, amelyekre egyáltalán nem akarnak lecsapni a robotok. Így jött ki nekik a 14 százaléknyi automatizálható állás és 32 százaléknyi új kihívásokkal számolni kénytelen állás. Ezek a számok is csak átlagok természetesen, hiszen a helyzet országról országra változik. A három német szerző az OECD-nek a felnőtt szakképesítésre vonatkozó 2012-es és 2015-ös felmérését is használta, de ebben a harmincöt tagországból csak harminckettő szerepel. Magyarországot érintő adatot ezekben például nem találni. Emiatt csak megbecsülni lehet, hogy ha mondjuk Szlovákiában 33, Szlovéniában pedig 25 százaléka a munkahelyeknek automatizálható, akkor nálunk is hasonló lehet az arány. Eltekintve attól, hogy az Egyesült Államok esetében eléggé szóródnak a vélemények, s eléggé különböző módszerekkel vizsgálódnak a kutatók, a számok mégis azt sugallják, hogy minél fejlettebb egy gazdaság, minél jobban átjárta már a robotizáció szelleme, annál kevesebb munkahely maradt mára, amely még automatizálható. Finnországban csupán hét, Svédországban pedig nyolc százalék.

Finomítani igyekeztek a kutatók az egyes országok különbözőségeiből fakadó mérési technikákat. Ausztriában például a dolgozók kevesebb automatizálható feladatot végeznek el, mint az Egyesült Államok hasonló képzettségű munkásai, de szomszédunkban nagyobb az alacsony és közepes képzettségűek aránya az automatizálható foglalkozási csoportokban, ami azt jelenti, hogy a robotizáció fenyegetése is nagyobb. Dél-Koreában az Egyesült Államokkal összevetve kevesebb automatizálható munkavégzési folyamatot végeznek az emberek, akiknek a képzettsége már elérte a magasabb szintet, amelyen a feladatvégzés viszont már kevéssé robotizálható.

Ha a százalékok mögé dolgozó embereket képzelünk, akkor a kép azért kissé borúsabbá válik. Még ha az állásoknak ezt a bizonyos 14 százalékos arányát vesszük is, amelyek esetében 70 százalékos esély van az automatizálásra, ez akkor is legalább 66 millió embert jelent, akik elveszíthetik a munkájukat a vizsgált 32 tagországban. Ennyi ember munkába állításáról kellene tehát gondoskodni. S ha azt vesszük, hogy a német kutatók kilencszázalékos veszélyt szimatolnak az Egyesült Államokban, az is 13 millió embert érinthet, és minthogy az állás elvesztése nem egyenlően oszlik majd el az országban, feltehető, hogy a mesterséges intelligencia szédületes fejlődésén alapuló automatizáció sokkal nagyobb rombolást okoz a munkaerőpiacon, mint a kezdetlegesebb robotok rendszerbe állítása Detroitban az ötvenes években.

A hatvanas évek óta három különböző szakaszt figyelhettünk meg abból a szempontból, hogy milyen kapcsolatban van egymással a jövedelem és a képzettség. Az összehasonlítás akár még arra is ad valamennyi magyarázatot, hogy miért kerekedhetett felül a 2016-os elnökválasztási küzdelemben Donald Trump éppen azokban a szövetségi államokban, amelyeket ez a trend hátrányosan érintett. A tanulmányában az olvasható, hogy a hatvanas és a hetvenes évek közepe között mind a férfiak, mind a nők jövedelme emelkedett, szinte függetlenül a képzettségüktől. A következő tíz évben a férfiak jövedelme csökkent vagy stagnált, s a nőké sem emelkedett. Ezt követően pedig elsősorban a felsőfokú képesítésű férfiak bére lőtt ki, míg az alacsonyabb képzettségűek további jövedelmi veszteségeket szenvedtek el. S míg a korábbi technológiai változások inkább a közepes képzettségűeket sújtották, most egyértelműen a képzetlenek helyzete romlik.

Jól látszik a fejlődés irányából, hogy a rutinmunka automatizálása nagy erővel folyik, s a mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban veszik át elsősorban a robotok az emberek helyét. Felmerül a kérdés, hogy például Magyarországon érdemes-e a szakképzést a feldolgozóipar felé terelni. Még ha sikerül is idecsábítani további ilyen befektetéseket, a robotizáció miatt egészen más készségekre lesz a jövőben szükség.

Általánosságban egyébként az a legnagyobb baj az ipari államokban, hogy éppen azok nem vesznek részt továbbképzésben, akiket a legnagyobb veszély fenyeget. Ráadásul ők kevesebbet is keresnek, vagyis egyre tágul a jövedelmi rés a társadalmakban. Ennek politikai következményei részben kiszámíthatatlanok, részben tükröződnek a populista erők előretörésében. A megoldás azonban nem az automatizáció tagadásában, hanem az oktatás ilyen célú átalakításában, a készségek fejlesztésében és a változásra való felkészítésben rejlik. / Blahó Miklós