Eurógondok

– Ez egy gyönyörű barátság kezdete – mondta Bruno Le Maire francia pénzügyminiszter, amikor Párizsban találkozott új német kollégájával, Olaf Scholzcal, aki persze rögvest hozzátette, a barátok azért barátok, hogy néha jókat vitázzanak. Ez már érzékelteti, hogy Emmanuel Macron francia elnök fél évvel ezelőtt elhangzott és az Európai Unió, illetve az eurózóna reformját sürgető javaslatait egyrészt kedvezően, másrészt fenntartásokkal fogadták Berlinben. Az már kevésbé érthető, miért beszéltek új kezdetről, hiszen a tagországok együttműködésének kereteit mindig is a német–francia viszony határozta meg, amely az európai béke megőrzése érdekében többnyire barátian alakult. A nagy recesszió kiváltotta cselekvési kényszer, amely Nicolas Sarkozy francia államfőből és Angela Merkel német kancellárból folyamatos döntések sorozatát hozta ki, már a múlté. Ahogy enyhült a válság, úgy halasztódtak a határidők, és a szocialista Francois Hollande elnök a gazdasága gyengébb teljesítménye miatt alávetett szerepbe került berlini partnerével szemben. Ez a helyzet Macron színre lépésével és a közös európai védelmi erő kiépítésére, valamint az unió és a valutaövezet intézményi átalakítására tett indítványaival megváltozott. Most Párizs várt a német kormány megalakulására.

Március közepi beiktatása után Merkel első útja Párizsba vezetett, majd a két vezető újra találkozott a múlt heti brüsszeli csúcson. Macron Berlinben folytatta az egyezkedést. A reform azonban csigatempóban araszol, mert súlyos, de talán nem áthidalhatatlan ellentétek feszülnek a kockázatok megosztását szorgalmazó és e tekintetben az unió adós déli tagországait képviselő Macron és a kockázatok csökkentését követelő, a hitelező északi államok véleményét kifejező Merkel között.

A francia elnök közös költségvetéssel, közös pénzügyminiszterrel, közös államkötvény-kibocsátással oldaná meg az eurózóna problémáit, közös pénzügyi alappal sietne az esetleg bajba jutott országok segítségére, befejezné a bankunió félbehagyott építményét és létrehozná a közös betétbiztosítási rendszert. Befolyásos agytrösztök, vezető politikusok és gazdasági szakemberek gondolták tovább a felvetéseket és álltak elő újabb ötletekkel. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) e héten egy tanulmányt is közzétett, amelyről Christine Lagarde, az intézmény francia vezére előadást is tartott Berlinben a megfelelő helyre címezve az üzenetet.

Már Párizsban kifejtette ugyanis Merkel, hogy a kockázat megosztásáról, vagyis az adósságközösség létrehozásáról szó sem lehet, amíg az eurózóna tagjai nem válnak lényegében a németekhez hasonlóan versenyképessé, s e tekintetben a kormányoké a felelősség. Messzire vezetne annak taglalása, hogy a közös valuta bevezetése nyomán mely tagállamok jártak jól, melyek vesztettek és miért, hogyan alakult ki a német kereskedelmi és fizetési többlet, tükrözve a többiek hiányát. A kérdés azonban változatlanul ott lebeg az újraválasztásukért küzdő politikusok feje felett. Ezért mondta Francois Villeroy de Galhau francia jegybankelnök, hogy az ideológiai árokásást abba kellene hagyni, mert a kockázatoktól ódzkodók és a kockázatokat megosztani óhajtók párviadala közben Olaszországban a szavazatok hatvan százalékát euroszkeptikus pártok szerezték meg. Vagyis a kétségkívül javuló gazdasági környezetben minél gyorsabban kellene döntésekre jutni, a fellendülés időszakában nem szabad elkényelmesedni.

Olaszországban azért hathatott az északi Liga és az Öt Csillag Mozgalom unióellenes retorikája, mert az utóbbi évek amúgy előremutató reformjai nem hoztak a társadalom széles rétegei számára érzékelhető életszínvonal-javulást. A kormányzásra készülő pártok a felelősséget az uniós szabályokra, a németek által diktált megszorításokra hárították. Ellenben Berlinben a kormánypártok meg vannak győződve arról, hogy a jelenleg észlelhető fellendülés a pénzügyi szigor érvényesítésének következménye, és szó sem lehet Macron javaslatainak felkarolásáról, amíg az egyes kormányok nem teremtenek rendet maguk körül, nem tartják be a deficit és az államadósság csökkentését előíró szabályokat, nem tisztázzák bankjaik helyzetét.

A berlini nagykoalíció rugalmasabb reformmagatartást sejtetett, ám Schulz, aki a föderális Európát is vizionáló szociáldemokratákat képviseli az új kormányban, jelezte, hogy a válságkezelést a szigor jegyében levezénylő kereszténydemokrata Wolfgang Schäuble nyomdokaiba kíván lépni. Igaz, Berlin nincs abban a helyzetben sem, hogy elutasítsa a német elveknek is megfelelő belső reformokat véghezvivő Macron ideáit, ezért az álláspontok közeledni fognak. De lassan. Színre lépett ugyanis a hajdani Hanza Szövetséget feltámasztó országközösség. A hollandok vezetésével a skandinávok, a baltiak és az írek a németekénél is merevebb nézetekkel támogatják Berlint. Azt vallják, hogy nincs szükség közös költségvetésre, pénzügyminiszterre, mélyebb integrációra. A jelenlegi szabályokat kell betartani. Amiatt aggódnak, hogy az északiak arra kényszerülnek, hogy tartós pénzügyi támogatást nyújtsanak, miközben ezzel szerintük még ösztönöznék is a laza költségvetési politikát folytatókat azzal, hogy mindent közösen kezelnének. A társaság még azt is szorgalmazza, hogy ha valamely ország bajba kerül, akkor az állampapírok tulajdonosai szenvedjenek el veszteséget, a kérdéses tagország adósságát pedig automatikusan ütemezzék át. Ezt viszont Macron és az olaszok – bárki alakítson is kormányt – elutasítják. Az északiak abba azért belemennének, hogy a válság során született, ma is működő stabilitási mechanizmust Európai Valutaalappá (EMF) alakítsák. Az IMF-ben egyébként az a kifejtett amerikai álláspont, hogy Európa oldja meg saját gondjait, szintén erre kényszeríti őket. Azt akarják viszont, hogy a tagállamok és ne az Európai Bizottság felügyelje az új szervezetet.

Német és francia közgazdászok nemrégiben azt szorgalmazták, hogy korlátozzák a bankok által tartható államkötvények mennyiségét, alakítsák ki a betétbiztosítási rendszert, tegyék lehetővé az átütemezést, jöjjön létre az időleges problémákat áthidaló új közös pénzügyi alap, és a tagországok államkötvényeiből teremtsenek új fedezett adósságkötelezettséget, azaz új biztonságos értékpapírt. Az IMF a kockázatmegosztás és -csökkentés egyensúlyát keresi friss elemzésében, s azt hangoztatja, hogy a költségvetésszerű központi pénzalap hozzájárulna a gazdasági stabilitás megőrzéséhez, s ha a fiskális szabályok betartásához kötik a felhasználhatóságát, akkor igenis mérsékli a kockázatokat is, vagyis mindkét tábor igényeit kielégíthetné ez a megoldás.

A márciusi csúcsra gondolatban ideáig már el kellett volna jutniuk a tagországoknak, de a tétova német kormányátalakítás miatt júniusra tették át a határidőt. / Blahó Miklós