Egy fogsor története
A Népszabadság október 8-i bezárását követően egy vasárnap délután, a Bécsi úti szerkesztőség előtti tüntetésen vetettem fel Szalai Kriszta színésznőnek azt az ötletet, hogy alapítványt kellene létrehozni a hajléktalanok fogászati kezelésének támogatására. Ő sejtelmesen mosolygott, akkor már készült valamire. Túl volt azon, hogy beöltözött hajléktalannak és öt napon át úgy élte az életét, mint maguk a kitaszítottak. Ekkor ismerkedett össze Toldi Ernővel, a fiatal Kálvin téri hajléktalannal, aki „felkarolta”, majd a lakhatásért küzdő civil szervezet, A Város Mindenkié csoport hajléktalan aktivistája, szóvivője, Lakatosné Jutka is mesélni kezdett neki mindennapjairól. Szalai Kriszta az ősz folyamán anyagot gyűjtött Maradjunk annyiban! című darabjához, melyből megszületett a Jutka életét feldolgozó monodráma, amelynek a Centrál Színházban volt a bemutatója.
A Népszabadság romjain alapított videoblogunk, a Nyolc óra negyven Facebook-oldalán (október 8-án, 8.40-kor került ki a lap bezárását bejelentő Mediaworks-közlemény a nol.hu oldalára) karácsonykor tettük közzé a színésznő és a szóvivő találkozásának történetét. Kriszta elmesélte, hogyan ismerte meg Jutkát, a mindig kifogástalan fehér kabátban szereplő szóvivő pedig, akivel azelőtt gyakran találkozhattunk AVM-rendezvényeken, arról beszélt, mennyire őszinte volt a művésznő közeledése.
– Filmeseket tanítottam, és valaki felismert az aluljáróban – idézte föl az anyaggyűjtés időszakát a színésznő. Rémülten telefonálta körbe az ismerőseit, hogy „Képzeljétek, a Szalai Kriszta hajléktalan lett, miért nem karolja már végre föl valaki?”
Jutka és a hajléktalanok élete azért is kezdte foglalkoztatni videoblogunkat, mert a TV2 télen alpári tudósítást forgatott a bűzlő páriákról, Kiszelly Zoltán politológus pedig hasonlóképp „bűzlő” nyilatkozatot tett közzé a karácsonyi „liberális beetetésről”. Megérintett az is, hogy november 12-én halt meg Csorba Jani, az AVM szintén „nagydumás” hajléktalanja, akiről sokat írtam a régi Népszabadságban. Jutka, aki választékossága miatt lett szóvivő, az ő harcostársa volt. Az asszony sorsa hároméves korában pecsételődött meg, amikor egy napon pedagógus édesanyja és főkönyvelő apja összeverekedtek. Úgy került állami gondozásba, hogy reggel beadták az óvodába, este meg már az URH-s kocsi ment érte. Anyjának soha nem tudott ezért megbocsátani, gyerekkora az intézetben rémálom volt, kilencéves korában szökött meg először. Tizenhét éves korában férjhez ment egy két méter három centis, 120 kilós férfihoz, aki végigverte az életen. Az AVM-ben azután kezdett politizálni, hogy túljutva a pokoli kapcsolaton több mint két évtizedet töltött az utcán.
Jutkának, mint a bajba jutott emberek zömének egyik nagy problémája a fogatlanság volt. Fogsort csináltatni drága mulatság, először enni, élni kell, fogra általában már nem jut pénz. Fogatlanul állásinterjúra menni viszont eleve hátrányt jelent, a ruházat hiányosságai valahogy megoldhatók, a fogatlanság nem takarható el. Különösen érzékeny pontja ez a nőiség megélésének. Erre érzett rá Szalai Kriszta, aki mély humanizmussal és empátiával közelített újdonsült hajléktalan ismerőseihez. És a Maradjunk annyiban! bemutatója után, a szerény bevételből megcsináltatta Jutka fogpótlását.
A fogsor április elejére készült el, fotó is megörökítette a pillanatot. Két boldog nő látható rajta. n
