Boldogtalanok

Húsz évvel ezelőtt a Budapesti Kamaraszínházban – akkor Stohl Andrással a címszerepben – is maivá formálta, de az a produkció diákosabb volt, több volt benne a vígjátéki kedély, miközben már akkor is meglehetősen hangsúlyossá vált Figarónak, a kisembernek a kiszolgáltatottsága, az, hogy pokolian ki lehet vele tolni, zsarolható, fenyegethető. Be lehet lengetni neki a létbizonytalanságot a megélhetés és a magánélet területén egyaránt. Hiszen a gróftól függ a munkája és a házassága egyaránt, mivel az önelégülten basáskodó úr meglehetősen ráhajt a menyasszonyára.

Két évtized alatt igencsak sokat durvultak a viszonyaink, és Alföldi nem lenne Alföldi, ha ezt nem vinné bele a mostani, a budaörsi Latinovits Színházban megtartott bemutatóba, amit egyébként eredetileg májusra terveztek, de a járvány nekik is kérlelhetetlenül betett. Aztán kitűzték a premiert szeptemberre, de hát ugye a koronavírus megint résen volt. A társulatból többekben is tanyát vert, de a kitartó csapat csak győzedelmeskedett, és hetekkel később, október elején azért is megtartotta a kényszerűen odébb csúsztatott premiert.

Maszkban jönnek be a szereplők. Mi is maszkban ülünk a nézőtéren, ahova sokkal kevesebben férünk be a megszokottnál. Nagyobbak a sorok között a távolságok. Akik két jegyet kértek, ülhetnek egymás mellett, de mellettük mindkét oldalon kihagynak egy széket, aki egyedül érkezett, akörül is balra, jobbra egyaránt kimarad egy ülőhely.

Alföldi megint aktualizál, nem tántorítja el ettől az, hogy emiatt rendszeresen kap a fejére. Ha vírussal teli időszakot élünk, szól erről a helyzetről is. Tükröt tartva megmutatja, milyen hülyén nézünk ki a szükségszerű maszkban. Ahogy az azt viselő színészek is komikusan és tragikusan hatnak egyszerre. A művészeken közel sincs mindig maszk, hol fölveszik, hol leveszik. Ez vagy jelentést hordoz, vagy nem. Amikor például Querubin, a gróf apródja, rózsaszín női ruhába bújva iparkodik elkerülni a tetten érést, a gróf haragját amiatt, hogy flörtölni igyekszik a feleségével, rózsaszín maszk van rajta. Ez eleve nőies, ráadásul segít elfedni a szakállát. Na de erre meg lehet kérdezni, hogy mi a fenének van Querubinnak komoly szakálla, aki mind a darabban, mind Mozart halhatatlan operájában maximum pelyhedző állú siheder, akiben még éppen hogy csak ébredezik a szexualitás iránti vágy, a nők iránti vonzalom. Annyira fiatal, hogy az operában nők szokták játszani úgynevezett nadrágszerepként, lírai szoprán vagy mezzoszoprán hangon. Böröndi Bence – aki ezúttal megformálja – azonban elmúlt már harmincéves. Firtathatnánk, hogy miért nem egy színinövendéket kölcsönöztek az egyetemről erre a feladatra. Vagy netán mindenáron a kis budaörsi társulatból akarták kiosztani a szerepek zömét? Ha pedig így volt, akkor miért nem igyekeztek Böröndit legalább sminkkel fiatalítani, ahelyett, hogy ráadásul még szakállt is visel?

Nem tudom, mi volt az eredeti ok, de Alföldi kieszelte, miért jó így. Ez a megoldás ugyanis tovább növeli a feszültséget. Ilyen módon a grófnak hatványozottan lehet oka rá féltékenykedni, mert potenciális férfiról van szó, és mintha a grófné sem csak vigasztalandó srácként tekintene rá.

A gróf Makranczi Zalán alakításában szép szál férfi, haragra könnyen gerjedő, hatalmával visszaélő, öntelt macsó, akár suttyó vonásokkal. Annyira, hogy felforrt haragjában olyan vehemensen meglökdösi a feleségét, hogy csaknem a földre taszajtja. Közben öblös hangján fülsértően üvölt.

Mondom, durva előadás. Hamvai Kornél fordításából nem hiányoznak a vaskos káromkodások, peremkerületi kifejezések. Hangsúlyosan mai ez a nyelv. Forgács András, Pacskovszky Zsolt fordítása – amelyet Alföldi a Budapesti Kamarában használt – disztingváltnak hatna hozzá képest, pedig az sem a több mint kétszáz éves darab korát idézte. A Zöldy Z Gergely által tervezett jelmezek kimondottan maiak, Figaro például kockás flanelinget visel, akár egy güriző melós, a grófon jól szabott, elegáns öltöny divatos nyakkendővel, pecsétgyűrűvel, ő lehet üzletember, újgazdag vagy éppen politikus. Az öltözék kapásból világossá teszi a hatalmas társadalmi különbséget. A szintén Zöldy Z által tervezett elvont kastélybelső már időtlenebb. Érzékelteti a gazdagságot. Éles kontrasztot alkot azzal, hogy mégsem boldogok, akik itt élnek.

A színlapon ez áll: „Figaro semmi egyébre nem vágyik, mint nyugodt, boldog családi életre. És mi az akadálya? Hát úgy nagyjából minden. A jelen, a múlt, a barátok, a család, az élet. Ismerős?” Azt hiszem, hogy ezen a tájon túlontúl sokaknak ismerős. Figaro és a hozzá hasonló temérdek kisember legalább úgy, ahogy, boldogulni, létezni szeretne, rendszeres anyagi gondok, mindennapi bosszúságok, magánéleti és politikai háborúskodás nélkül. Csak úgy ellenne csendesen. De nem hagyják. Valami, valaki szinte menetrendszerűen belepiszkít az életükbe, beletapos a lelkükbe, lehetetlen helyzetbe hozza őket.

Alföldi előadása, kellemes vagy sem, erről regél. Arról, hogy mi sem nagyon jövünk ki egymással, a feletteseink pedig rútul kihasználnak, megaláznak minket, de közben ők sem boldogok. Füst Milán Boldogtalanok címmel írt egy remek drámát, az inkább a szegénysorban szenvedőkről szól, Alföldi most a bármilyen sorban élők boldogtalanságáról beszél, paradox módon egy vígjáték segítségével, amin ennek ellenére sokat lehet nevetni.

Eddigi egyik legjobb előadásában, a szintén Budaörsön bemutatott A sötétség hatalmában dermesztően mélyre ásott Tolsztoj művét alapul véve, a boldogtalanság természetrajzának hideglelősen fájdalmas ábrázolásához. A mostani produkció persze könnyedebb. Hosszú távon nem üli meg a gyomrot. De azért beledugja az orrunkat abba, hogy miben is élünk, ha netán magunktól nem vettük volna észre eléggé.

Bohoczki Sára grófnője tudja, hogy elhidegült tőle a férje, amit ebben az esetben az is jelez, hogy csak maszkon keresztül hajlandó vele csókolózni. A színésznő megmutatja a grófnő kétségbeesését, tanácstalanná válását, azt, hogy bár elvileg ő a ház úrnője, gyakorlatilag teljes egészében a férjétől függ. Ehhez van egy vallomással felérő monológja is, ahogy többeknek. Januárban az Erkel Színházban a világ egyik legjobb basszbaritonja, Erwin Schrott címszereplésekor Rost Andrea borzongatóan gyönyörűséges fájdalmassággal foglalta áriába Mozart remekművében a grófnő rettentő bánatát. A zeneszerzőzseni elmondhatatlanul sokat tudott a szenvedésről, amiből a Beaumarchais adta keretek között Bohoczki is érzékeltet egy szép adagot. Hartai Petra Susana, Figaro jegyese, mind kétségbeesettebben próbál észnél lenni, tűzről pattantan kever-kavar. Spolarics Andrea Marcelinaként – akiről végül kiderül, hogy Figaro anyja – a megtestesült nyughatatlanság, kielégítetlenség. Az oldalán Bartolo doktor – akiről majd az apaság derül ki – viszont maga a testet öltött unatkozó életuntság, Ilyés Róbert megszemélyesítésében. Mertz Tibor részrehajló bíróként nyílt színi tapsos kabinetalakítást nyújt. Fröhlich Kristóf a zűrzavarban tébláboló zenetanár. Lugosi György turpisságokra rávilágító, éles szemű, mogorva kertész. Palugyai Sári a lánya, akinek a látottak alapján múlóban a naivitása.

A nyáron, giccsbe hajlóan langymeleg, csillagfényes estén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon adták A sevillai borbélyt, amely ugyancsak Figaro históriájának feldolgozása. Rossini operája azonban a mediterrán életöröm, a minden bajon felülkerekedő jókedv és leleményesség dicshimnusza, amihez fölöttébb passzolt a derült égboltú, forró hangulatú este. Az Alföldi rendezte előadás Figarója, Chován Gábor ellenben nem sokkal a befejezés előtt kijön a nézőtérre, a negyedik és ötödik sor közé, és teljesen kibukva, erősen megemelt hangon, csaknem kiabálva, monológban sorolja és sorolja, aktualitásokat is említve, hogy mi minden miatt nem lehet itt nyugodtan élni. Jóformán levegőt sem véve, egy szuszra, csaknem a végkimerülésig fújja a magáét.

Alföldi színháza egyre kevésbé a remény színháza. Most sem az. / Bóta Gábor

(Figaro házassága, Budaörsi Latinovits Színház)