Volt-nincs kárpótlás

A 2011. december 30-án kihirdetett CCI. törvény „egyes törvények Alaptörvénnyel összefüggő módosításáról” 140 oldalt tesz ki a Magyar Közlönyben. Aki veszi a fáradságot, hogy elmélyüljön benne, az olvashat Btk.-ról és Ptk.-ról, közúti közlekedésről, az árak megállapításáról, de még a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról is. Aki viszont az 56, 57 és 60-as §-ig sem veszíti el az érdeklődését (a Nemzeti Üdülési Alapítvány és a Munkavállalói Résztulajdonosi Program között), az aligha hisz a szemének: március 30-a az utolsó határidő, amíg bármilyen jogcímen kárpótlási igény adható be. „A határidő elmulasztása jogvesztéssel jár, a mulasztás miatt igazolásnak nincs helye” – mondja ki a verdikt!

A törvény kihirdetésétől számított 90 nap nem is olyan nagy idő. Ahhoz, hogy az eldugott törvénymódosítások ne kapjanak széles nyilvánosságot a határidő lejártáig, a végrehajtó szerveknek nincs más dolguk, mint olyan módszereket választani, melyekkel nehézkesen jut el az információ az érintettekhez. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Szolgálata (KIMISZ) hivatott arra, hogy keresse, értesítse, hirdetményben felszólítsa és segítse mindazokat, akiknek az állami kártérítés jár.

A 168 Órának neve elhallgatását kérve az egyik volt alkalmazott mesélte el, mi valósul meg mindebből. Az óvatosság nem árt, mert az egykori munkatárs állítása szerint a dolgozókkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá, melyben az is szerepel, hogy a médiával csakis a sajtóosztály tarthatja a kapcsolatot…

Hogy a dolog jelentőségét pontosan megértsük, kicsit el kell merülnünk a magyar kárpótlási gyakorlat szövevényes rendjébe. Melyet egyébként antiszemiták egy idő óta azzal támadnak, hogy már csak zsidó kártételek jönnek szóba. Pedig ez koránt sincs így. 1990 óta több törvény is pontosan körülírta, hogy személyi kárpótlás kitelepítés, hadifogság, kényszermunka, munkaszolgálat, gettóba kényszerítés és deportálás sérelmi jogcímén igényelhető (tehát csak az utolsó három tétel az, mely leginkább a zsidókat érinti).

- A kilencvenes évek elején, amikor a Kárpótlási Hivatal megalakult, mintegy kétezren dolgoztunk ott – meséli forrásunk. Az ügyek persze egyre csökkentek, egyre kevesebb ügyintézőre is volt szükség. A legutóbbi kormányváltáskor Igazságügyi Hivatal néven működtünk, ekkor az egész vezetőséget kirúgták, egészen a titkárnőkig. Ma, ha jól tudom, mintegy tizenöten vannak a KIMISZ-ben. De már ők sem sokáig, mert ha a mostani lezárást követő intézkedésekkel végeznek, nyilván meg is szűnik a hivatal.

A legutóbbi bumm

A kártérítés különféle jogcímeit az időről-időre kihirdetett törvénymódosítások voltak hivatottak orvosolni és általában lezárni is. A legutóbbi „bumm” 2006-ban volt, amikor is a XLVII. törvény nyomán még mintegy 100.000 kérelmet bíráltak el. A jelentkezők nagy számában az is szerepet játszott, hogy akkor a hivatalnak nem a rejtegetés, hanem a minél szélesebb körben való hirdetés volt a feladata. – Állandó telefonos és személyes kapcsolatban álltunk belföldi és határon túli magyar szervezetekkel, a környező országok összes fontos médiumával – emlékszik a fiatalember. Pr-cikkeket, egész oldalas hirdetéseket helyeztünk el, hirdetményeket és adatlapokat küldtünk a követségekre, a nagyobb önkormányzatokhoz. A hivatal teljes vezetősége személyesen járt több országban is. Ezzel szemben most hol található hirdetés? A KIMISZ ügyfélszolgálatán meg a honlapjának egyik alsó sarkában…

A két legfontosabb jogcím, amelyről a mostani törvény szól, a nyugdíjkiegészítés és a nemzeti gondozás (valamint még egy, már keveseket érintő tétel, az ún. semmisségi törvények) azok, melyek mostanáig nyitva maradtak. Az első kategóriában nyugellátásra, nyugdíjszerű rendszeres szociális ellátásra, szociális ellátás kiegészítésére (havonta fix összeg a szabadságelvonás idejétől függően) számíthatnak mindazok (vagy özvegyük és gyerekeik), akik 1938 és 1989 közt a törvényben meghatározott sérelmet szenvedték el. Nemzeti gondozás pedig a szintén pontosan megjelölt időszakokban részletezett sérülések, leszázalékolások után jár, amennyiben az a magyar államnak felróhatóan következett be.

Ugyanakkor zavarba ejtő, hogy vajon mi lehet a törvényhozók és a végrehajtók célja a titkolózással. Hiszen mindkét jogcímen párezres rendszeres jövedelem jár, informátorunk becslése szerint mindösszesen néhány tízmillió forintos „veszteség” érné az államot. Az igaz, hogy a kormányok többszörös alkotmányos mulasztást halmoztak fel azzal, hogy mind a mai napig nincs végleges rendezés, és erről az Alkotmánybíróság többször is küldött elmarasztalást. Azonban a mostani ad hoc törvény aligha mutat a mulasztások minden igényt kielégítő rendezésének irányába.

"Nyuszi" lapul a bokorban

Egy „nyuszi” mégis lapulhat a bokorban, és talán csak kiugrásra vár: az 1997-es kárpótlási törvény az élet elvesztéséért nagyobb összegeket, 200 ezer és 1 millió forint közti tételeket ítélt meg. Ez adott esetben millió forint feletti kártérítést is jelenthet, ha valaki sok családtagját veszítette el. Itt már jogerős kárpótlásokról beszélünk, ám sok érintett kérelmező, illetve leggyakrabban a kérelmező örököse nem szerzett róla tudomást, és azóta sem jelentkezett.

Forrásunk szerint a hivatal többször is kezdeményezte, hogy hozzanak létre egy vagyonkezelőt, ám ez a mai napig nem történt meg. Kérdés, hogy vajon mi lesz ennek a keretnek a sorsa március 30. után. Nehéz megbecsülni, de ebben az esetben már kicsivel többről, több százmilliós, akár milliárdos nagyságrendről is szó lehet.

Akár a szokásos spórolás az államkasszában, akár más áll a bújtatott törvények és az elégségesnek aligha nevezhető tájékoztatás mögött, egy biztos: jóval több méltányossággal, ünnepélyességgel, és a szenvedők iránti mélyebb tisztelettel kellett volna lezárni a rendszerváltás egyik legfontosabb törvényét.