Vigyázat! Becsapnak minket nyugdíjpénztár-ügyben

Valaki biztosan nagyon megüti a bokáját azért a tanulmányért, amely tegnap került fel a gazdasági minisztérium honlapjára és a magánnyugdíjpénztárak elmúlt 12 éves működésének tapasztalatait adatszerűen összegezte. Emlékezzünk vissza, még a nyáron történt az a malőr, hogy miközben a Fidesz vezetői kígyót-békát kiabáltak a Bajnai-kormányra, a tavalyi zárszámadásról szóló törvényjavaslat dicsérte a válság kezelésére és a pénzügyi stabilitás megteremtésére tett intézkedéseit. Meg is lett a következménye: az illetékes államtitkár-helyettesnek mennie kellett, annak ellenére, hogy még fideszes szakértők szerint is ő volt a legalkalmasabb a posztjára.

A mostani zavar talán még a nyárinál is jobban dühítheti a kormányzókat, mert egy nyilvánvalóan alkotmányellenes lépést alátámasztó érveiket cáfolja pontról-pontra az eredetileg éppen azok megerősítését célzó elemzés. A meglepően objektív anyag készítői a jelek szerint félreértették a feladatukat és szakmailag korrekt, szigorúan a tényleges adatokra épülő értékelést készítettek arról, hogyan teljesítettek a magán-nyugdíjpénztárak 1998 és 2009 között. Számaik lényegében egy az egyben igazolják a pénztárszövetségek hasonló elemzéseit és kirántják a szőnyeget a pénztárak megbízhatatlanságáról és a tagokat károsító veszteségeiről szóló vádak alól.

A bombasztikus, de annál megalapozatlanabb kijelentéseiről híres miniszterelnöki szóvivő nemes egyszerűséggel gazdag spekulánsok tőzsdéjének minősítette a magán-nyugdíjpénztárakat, azt sugallva ezzel, hogy felelőtlen, kockázatos és ellenőrizhetetlen az ott folyó gazdálkodás és a tagok pénzének kezelése. A mostani tanulmányból is kiderül azonban, hogy ebből egy szó sem igaz. A pénztárak működése az állam által megszabott, nagyon szigorú keretek között és folyamatos állami felügyelet alatt zajlik. A szabályok a befektetési lehetőségeket is meghatározzák, rögzítve a nagyobb kockázatú ügyletek maximális arányát, éppen azért, hogy ne lehessen eljátszani a tagok pénzét. Ennek nyomán a vagyon legnagyobb része különböző állampapírokban van, és csak kisebb hányada részvényekben és más, nem garantált hozamú eszközökben.

Ez utóbbiakkal természetesen lehet bukni, de nyerni is, jóval többet, mint a fix kamatozású papírokkal. A tanulmány összegzése szerint a pénztárak 1998 és 2009 között jól gazdálkodtak, éves átlagban csaknem egy százalékos reálhozamot hoztak, azaz az inflációt meghaladó eredményt értek el. Mindezt annak ellenére, hogy a szabályozók közben többször és gyakran nehezen követhetően változtak és az infláció is magas volt, ami nehezítette reálhozamok elérését. 2010-ben a teljesítmény még jobb volt, az első 9 hónapban a pénztárak a befektetési portfólió jellegétől függően 2,5-5,5 százalékkal az infláció feletti eredményt értek el! Mindezek fényében nevetséges Selmeczi Gabriella kinevezett biztos teátrális kérdése: hová tűntek a pénzek? Ott vannak, mégpedig kamatostul, a minisztérium szerint is.

Hasonlóan megalapozatlanok a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hangsúlyozó vádak is. Miután a pénztárak vagyonának és hozamának alakulása egészen tagi egyéni számlák mélységéig pontosan követhető, ellentétben az állami nyugdíjrendszerrel, amely teljesen átláthatatlan, jól látható az esetleges ingadozás is. A Fidesz mindenkit becsapva egyoldalúan csak a 2008-as adatokat idézi, amikor a válság miatt a pénztárak valóban nagy veszteségeket szenvedtek el. Arról már nem beszélnek, hogy azóta ezt nem csupán ledolgozták, hanem - mint a fentiekből kitűnik - jelentős többlethozamot értek el. Minden hosszútávú befektetésre igaz, hogy nem egy-egy kiragadott időszakot, hanem a periódus egészét kell nézni, az pedig jelen esetben egyértelműen pozitív. Ami pedig a bizonytalanságot illeti, a minisztériumi tanulmány is megállapítja, hogy azt leginkább az állami szabályozás hibái és változásai jelentik, ami igaz a mostani időszakra is.

Az elemzés egyedül a magas költségekkel kapcsolatos kijelentéseket támasztja részben alá. Az átlagos költségszint a vizsgált 12 évben 5,4 százalék volt, de folyamatosan csökkent. A kormány állítása szerint az állami rendszer költsége 2 százalék, de rejtély, hogy ezt mire alapozza, mert az egész már csak a pillanatnyi költségvetési érdekek miatt is átláthatatlan és követhetetlen. Ha tényleg az a cél, hogy az emberek jobban járjanak és kevesebb költség terhelje a számlájukat, ezt az előírások szigorításával egyszerűen el lehetne intézni.

A magánpénztárak elleni kampány vádjairól tehát egyértelmű, hogy hamisak és az emberek félrevezetését szolgálják, azzal a céllal, hogy minél többen lépjenek vissza az állami rendszerbe. A becsapás másik oldala az, hogy a valódi választási lehetőséget a pro és kontra érvek összevetése jelenti, az előnyökről azonban szó sem esik. Pedig azok olyan mértékben esnek a latba, hogy alapvetően kérőjelezik meg az átlépés értelmét. A hozamokról az előbbiekben már szó esett, azoknál gyakorlatilag alig van különbség a két rendszer között, ha van is, inkább a magánpénztárak javára. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az utóbbiaknál minden tagnak saját számlája van, pontosan tudja tehát, mennyi pénzre számíthat majd. Még ennél is fontosabb előny, hogy akár egy összegben is kiveheti a felhalmozott összeget, ami ráadásul örökölhető. Azaz nem fordulhat elő az, ami az állami nyugdíjnál természetes, hogy egy életen át fizetjük a járulékot, aztán ne adj isten gyorsan eltávozunk és a befizetett pénz elvész.

Ha minden érintett alaposan végiggondolja a felsorolt tényeket és érveket, aligha valószínű, hogy a kormány elvárásai szerint a tagok 90 százaléka átlép az állami rendszerbe. Ezért folyik a központilag irányított félrevezetés, ezért születnek olyan döntések, amelyekkel el kívánják ijeszteni az embereket a magánpénztáraktól. A cél világos: a szükséges, a fenntartható növekedéshez elengedhetetlen, viszont várhatóan népszerűtlenséget és konfliktusokat okozó szerkezeti reformok helyett a kormány a pénztárak vagyonából akar forrást szerezni a költekezéséhez. Már a jövő évi költségvetés is borulna, ha nem folyna be az a 540 milliárdos összeg, amelyet a pénztártagok átlépéséből a hiány kozmetikázására akarnak fordítani.

Mivel a pénztári vagyonból a következő években legalább 2500 milliárdra számítanak, ebből következően nem nézhetik tétlenül, ha a vártnál kevesebben lépnek át és a magánpénztárak nem múlnak ki maguktól szép csendesen. A Fidesz-kormány nem válogat az eszközökben, ha simán nem megy a dolog, jöjjön az erőszak. Ennek nyilvánvaló jele volt az első lépés, a 8 százalékos járulék elkobzása, ami egészen egyszerűen lopás: ugyanolyan, mintha a megkérdezésünk nélkül a bankszámlánkról emelnének le pénzt, vagy a havi megtakarítási befizetésünket nyúlná le az állam. Ha ez nem elég fenyegetés, számíthatunk arra, hogy adminisztratív eszközökhöz nyúlnak: a magánpénztárakat könnyen tönkre lehet tenni a szabályozók változtatásával, teljesíthetetlen feltételek előírásával stb. Ne legyen kétségünk, ha kell, meg fogják tenni, s mint példák sora bizonyítja, akár az alapjogok nyílt megsértésével.

Mit tehet az átlagpolgár, ha úgy érzi, maradnia kellene a pénztárban, de ki van szolgáltatva az állami önkénynek? Mindenek előtt gondolja végig a pro és kontra érveket és ne hagyja becsapni és meglopni magát. A legveszélyesebb az, ha egy hatalom úgy érzi, azt tesz az emberekkel, amit akar. Az alkotmánybírósághoz már hiába fordulunk, de polgári bíróságok még vannak. Az érintett három millió tagból biztos lesznek sokan, akik pereket indítanak, hiszen a tulajdon védelme, az egyéni döntés szabadsága minden demokrácia alapelve. Ha ezt nyilvánvalóan megsértik, azt egy bíróságnak el kell ismernie. Ha netán nálunk ez elmaradna, még mindig maradnak uniós fórumok, amelyeket aligha befolyásol a magyar kormány nyomása. Egyet nem szabad: megijedni és belenyugodni a jogsértésekbe, ez csak diktatúrákban fordulhat elő.