Válságkarácsony

– Logikus lenne azt képzelni, hogy ilyenkor összekapaszkodunk – hidegben összebújnak az emberek.

– Ez tényleg így van. Általános tapasztalat, hogy háborúban és vészhelyzetben eltűnik a kapcsolatokat is megbetegítő neurózisok nagy része. Sok ember egyszerűen meggyógyul, amikor a túlélés érdekében össze kell rántania magát. Persze a gazdasági válság, a munka elveszítése ennél bonyolultabb helyzetet teremt. A fenyegetettség nem olyan éles, ám alattomosabb ez a veszély: depresszióhoz vezethet, ha nincs munka, nincs jövedelem, és életrendjének kisiklása miatt is feleslegesnek érezheti magát a volt családfenntartó. A depresszió befelé fordított agresszió, márpedig a gyerekek minden agressziót megsínylenek, átélnek, ez is az egész családot roncsolja. Nem beszélve arról, egy elbizonytalanodott, megroggyant önbizalmú ember aligha képes arra, hogy a biztonság védőernyőjét tartsa a család fölé.

– Körülöttünk durvul a hangnem, a nálunk mindig is virágzó panaszkultúra vádaskodásból nyílt ellenségeskedésbe fordult. Ez bevonult-e a családokba? Roncsolja-e a szülők és a gyerekek közötti kötelékeket?

– Egészséges családokban nem. Az viszont tény, hogy ami kívül, a társadalom csúcsain történik, igen gyorsan hat. Nem véletlen, hogy amikor Csurka István annak idején, még az MDF alelnökeként megeresztette első antiszemita írásait, hamarosan hasba szúrtak Kőbányán egy lányt mint zsidót. Egy olasz diplomatát megvertek a körúton – őt szintén zsidónak nézték. Néhány nap múlva pedig újabb hír érkezett: egy csősz igazi puskával meglőtt három kóborló cigányt, akiknél egyébként nem volt semmilyen lopásra utaló holmi. Ez azt mutatja: ha fönt kiengednek egy szelepet, a szenny pillanatok alatt szétfröcsköl az egész társadalomban. Ilyesmi korábban nem történt, ismeretlen volt a magyar társadalomban. Fontos emlékezni: amikor kormányváltásra került sor, ezek a jelenségek eltűntek.

– Hogy később sokkal durvább formában visszatérjenek, és a Magyar Gárda – a Fidesz által különösebben nem bírált – randalírozása nyomán megkezdődjön a cigánygyilkosságok sorozata.

– Mindez azt bizonyítja: arra, ami fent – kimondva vagy kimondatlanul – megengedett, arra nagyon érzékenyen reagál a társadalom, és az extrém példák követése is azonnal megjelenik a gyerekek között. A gyerekek ma úgy cigányoznak, zsidóznak, mint a vízfolyás, miközben fogalmuk sincs, miről beszélnek. Egy példa. Egy metróállomáson kisfiú száll be a szerelvénybe, három kis társa valamiért haragszik rá, és egyikük utánakiabál: hülye zsidó! Egy másik megtoldja: és az öcséd is az! A harmadik megjegyzi: az öccse miért lenne zsidó? Olyan rendes kis srác.

– Vannak-e működő válságstratégiák?

– Vannak, abban az értelemben mindenképpen, hogy a válság figyelmeztethet: ideje átszervezni az életünket. A modern ember bizonyos fokig egyébként is állandósult válságban él, olyan kiszámíthatatlan, változékony a világ körülöttünk: nekünk kell stabilitást lopnunk bele. Nagyon egyszerű dolgokról van szó. Arról, hogy mit tartunk fontosnak a gyerek életében. Azt-e, hogy „mivoltazóvodában?”, „mosdmegakezed!”, „veddmárleacipőd!” és egyéb teljesen felesleges dolgokat, vagy hogy úgy rendezzük át a napjainkat, hogy reggel még bejöhessen az ágyba egy kis dögönyözésre, és legyen idő közös reggelire is. Nem nagy kunszt, kicsit korábban kell lefeküdni hozzá. Mert ilyesmitől függ a testi és lelki biztonság, az intimitás érzése. Ehhez pedig – ha most a mélyszegénység poklát leszámítjuk – valójában nem kell sok pénz. Az igazi nagy kérdések ilyenek: hajlandóak vagyunk-e mesélni esténként? Nem a televízió, hanem mi! Ez a mese is lehet válságstratégia. Halkan hadd tegyek hozzá valamit: a válság tisztító viharként is működik, mert hosszú távon amúgy is fenntarthatatlan, további létezésre méltatlan konstrukciókat söpör el, nemcsak a magánéletben, de a közéletben, a politikában is.

– Milyen a válságkarácsony? Milyen az ünnep válságidőben?

– A karácsony – a „legszebb ünnep” – a rosszat is felnagyítja, maga is lehet válságok okozója. Holtfáradtan, feszülten, teljesítménykényszerben nem lehet ünnepelni. Meglesz-e, kész lesz-e, megvettem-e? Kész lesz-e a hal, a bejgli? Hányszor megmondtam, hogy ne az utolsó percben csináld azt az izét! Nem lehet kibírni ebben a házban! Jön az ordítozás a szeretet ünnepén, rengeteg válás kezdődik karácsonykor, ilyenkor több az öngyilkosság is, mint máskor. Nehéz időkben még jobban kell vigyáznunk egymásra, és el kell fogadnunk: nem kell mindennek tökéletesnek lennie, a gikszereink is mi vagyunk.

– Ha jó pihenten megyünk neki, akkor sem jut ajándékra elég pénz.

– Nem baj. Lehet, hogy a drága ajándék inkább a szülőnek hiányzik, mint a gyereknek. Már Goethe megmondta, hogy a kicsik számára a legjobb játékszer az, ami mindenből bármi lehet. Egy fahasáb, amely ha lefektetem, hajó, ha felállítom, király. Lefektetem, mozdony, felállítom, torony. Csakhogy játszani tudni kell. Csak az a gyerek tud egyedül játszani, akivel rendszeresen játszanak. Szülő, testvér, szomszéd – valaki, aki rá figyel. Aki azt mondja neki: ne lépj a szőnyegre, az a tenger. És a gyerek látja is a tengert, talán még jobban, mintha kapna egy DVD-lejátszót és hozzá filmet a tengeri csatákról. Az intimitást hozza el a karácsony, amire a tél egyébként is nagyszerűen alkalmas: zárt térben együtt vagyunk, kint sötét és hideg van, de bent a melegben a gyertyák égnek. Ilyenkor a régiek dióban kártyáztak, vagy valami más játékot játszottak együtt. A közös játék jó, de nem rossz a mesélés sem, előjöhetnek a régi családi történetek. Vagy bármi, akár könyvből. Akár Dickens Karácsonyi éneke, újra és újra minden évben.

– De minden családtag nem kaphat fahasábot karácsonyra!

– Nem. De ha jó együtt lenni, akkor sem a normális felnőtt, sem a gyerek nem igényel drága ajándékot. Amikor a gyereknek felfokozott anyagi igényei vannak, az mindig az érzelmi depriváció, a megfosztottság, az érzelmi nélkülözés jele. A dolgok iránti vágy akkor nő nagyra, amikor a gyerek nem kapja meg azt a figyelmet, amire szüksége van, és úgy érzi, hogy valamit mégis ki kell csikarnia, valami mégiscsak jár neki. Jó kapcsolatban a gyerek meglepően korán rájön, vagy megérzi, hogy mi okozna túl nagy megterhelést a szülőnek, és – csodák csodája – maga beszéli le őt: nem kell, nem fontos.
- Kell-e a karácsonyhoz angyal, csengettyűszó akkor is, ha valaki nem hívő? Az én kislányaimmal az édesanyjuk addig figyeltette, hallják-e már az angyalok szárnyának suhogását, hogy máig is a fülemben cseng az izgatott hangocskákkal együtt. Igaz, felnőttként esküsznek rá: mindig pontosan tudták, hogy nincs mit hallani, csak a kedvünkért játszották el.

– Ez pont így helyes. A gyerek óvodáskora óta tudja, hogy a szülőktől kapja az ajándékot, de később, akár felnőttként is vágyja a csodát. A karácsony mint rejtély, mint misztérium működik. A gyerek még akkor is kész a boldog meglepődésre, ha esetleg maga díszítette a fát. Vágyunk erre a rejtélyre, mert az egész élet és az egész világ rejtélyes körülöttünk. A karácsony pedig a világ titokzatosságának felmutatása, és azt ígéri: a végén majd rájövünk valami fontos és csodálatos dologra – majd kibomlik előttünk a megfejtés. És tényleg, csak ki kell csomagolni, a végére kell járni.

– Mi legyen a karácsonnyal, ha az ember szomorú, ha kirúgták, ha kisemmizettnek, megvertnek érzi magát?

– Nincs mit tenni, ossza meg a szomorúságát azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá. Még az is lehet, hogy esetleg meg tudják vigasztalni. De ha nem sikerül, akkor sincs baj, vállalható, ha idén kicsit kedvetlenebbek leszünk a fa alatt. Nincsen ugyanis nevelés, csak kongruens, azaz hiteles, önmagunkkal azonos együttélés a gyerekekkel. Ennek példája – vagy ennek hiánya – nevel. A körülöttünk élőknek – nemcsak a gyerekeknek – az a legrosszabb, amikor érzik, hogy valami nincsen rendjén, de nem tudnak róla semmit. Balsejtelmek gyötrik őket, attól kezdenek rettegni, hogy ők rontottak el valamit. A megjátszás, a képmutatás mindig a legrosszabb. Kicsiben és nagyban is.

– És ha már gyerek sincs mellettünk? Csak a válságos karácsonyidő?

– Szinte hihetetlen dolgot fogok mondani. Olyasmit, ami nálunk nem nagyon működik, pedig boldogabb országokban már nagy hagyománya van: ki kell találni, hogy hol tudnák hasznunkat venni, hol lenne szükség éppen arra a valamire – tevékenységre, tárgyacskára –, amit éppen mi tudunk adni. Ez minket is visszaköt a világ áramába. Visszahozhatja a csodát, a téli napforduló ünnepét. Könnyebb lesz elhinnünk: a legrosszabbon már túl vagyunk. Mostantól már fényből lesz több körülöttünk.