Újabb gumicsontot dobtak be Orbánék

Sok mindent el lehet mondani a Fideszről, de azt nem, hogy rosszul kommunikálna. Precíz professzionalitással választja ki és dobja be a közbeszédbe a témákat, érdekeinek megfelelően meghatározva azokat. Mindenki, a politika, a szakértők sora és persze a sajtó szépen ráharap az ügyekre még akkor is, ha ezzel nyilvánvalóan részeseivé válnak a kormánypropagandának, függetlenül attól, hogy mit mondanak. Az ügyes és jól működő taktika része, hogy időről időre a számukra fontos üzenetek mellett figyelemelterelő gumicsontokat is bedobnak, amelyeket meglepően komolyan vesz nem csupán a média, de a kormánnyal szemben álló politikai oldal is.

Tipikus példája ennek Varga Mihály legutóbbi felvetése az euró bevezetésének lehetőségéről néhány éven belül. A nem kormányközeli sajtó és értelmiség, sőt ellenzéki politikusok is egyből részletesen elemezni kezdték a témát, milyen realitása, esélye van ennek, gyönyörű és igen szakszerű elemzéseket hallhattunk a maastrichti feltételekről, azok teljesüléséről, az eurózónához való csatlakozás előnyeiről és hátrányairól stb.

Pontosan az történt tehát, amit a Fidesz akart: az általa bedobott gumicsontot rágják, komolyan veszik azt, ami már első ránézésre is nyilvánvalóan blöff. Vég nélkül lehet ugyanis beszélni az euró bevezetéséről, de ha van kérdés, amely kevésbé fontos ma, mint uniós tagságunk óta bármikor, akkor ez az. A Brexit nyomán az EU létének és működésének alapjai kerültek megkerülhetetlenül előtérbe, az, hogy az unió hogyan képes kezelni a felhalmozódott problémákat, képes-e az európai politikai elit a közvetlen választási haszonszerzésen felülemelkedve a jelenleginél jobb, működőképesebb együttműködési modellt kidolgozni.

Annak kell eldőlnie az elkövetkező néhány évben, hogy a tagállamok hajlandók-e a közös érdekek mentén az integráció átalakítására és szorosabbá tételére, vagy az egyéni érdekeket előtérbe helyezve lazítják az együttműködést és ezzel lényegében az EU alapjait számolják fel. Kik lesznek azok, akik az egyik, és kik, akik a másik irányba kívánnak haladni, és tudnak-e közös irányt kialakítani, és ha nem, mi lesz a következmény? Egységesebb lesz-e Európa, vagy különböző szintű együttműködési körökre szakad? Mi lesz mindennek a világgazdasági hatása: tovább szakad le az öreg kontinens versenyképessége a többi nagy gazdasági centrumtól, vagy fel tudja venni a tempót?

A mi helyünk hol lesz ebben az útkeresésben? Ordító az ellentmondás Varga felvetése és Orbánék ténykedése között: az eurózónához, azaz a közös monetáris rendszerhez való csatlakozás szorosabb együttműködést és szigorúbb szabályokat jelent, holott a kormány folyamatosan ezek ellen érvel a tagállami hatáskörök bővítését követelve a központi irányítással szemben. Ugyanabból a szájból tehát egyszerre hideget és meleget fúj, ahogy már megszokhattuk; ezt a taktikázást nevezte Orbán Viktor nemes egyszerűséggel pávatáncnak.

Nem érdemes tehát komolyan venni Varga felvetését, inkább figyelmet érdemelnek a hozzá fűzött kommentárjai. Az euróbevezetés feltételeként említette, hogy tartósak maradjanak a jelenlegi gazdasági folyamatok, tovább növekedjen a termelékenység és közelebb kerüljünk a fejlettebb országokhoz. Az első kérdés ennek kapcsán: milyen gazdasági folyamatokról beszél? A magyar gazdaság alapvető problémája az, hogy nem fenntartható fejlődési pályán van, saját erőből képtelen növekedni, az uniós támogatás és a nálunk működő multik nélkül összeomlana.

Elég volt az uniós pénzbeáramlás lefékeződése ahhoz, hogy az év elején negyedéves szinten visszaessen a magyar GDP. Egyoldalú kiszolgáltatottságunk látványos példája, hogy a külföldi tulajdonú járműipar tavalyi termelési értéke a magyar GDP közel negyedét tette ki, és 13 százalékos termelési növekedése nélkül jóval szerényebben bővült volna 2015-ben a nemzeti össztermékünk. Eközben a hazai kkv-szektor nagyobbik része leszakad, kevés az igazán versenyképes cég.

Ez hozzájárul ahhoz, hogy a térségünk hasonló adottságú országaitól egyre inkább leszakadunk minden lényeges gazdasági mutatóban. Milyen felzárkózásról beszél Varga? A középtávú növekedési kilátásaink még a kormányzati prognózis szerint is elmaradnak a visegrádiaktól és Romániától, és alig egy százalékkal magasabbak az eurózónáénál. A termelékenységünk az utóbbi években nem nőtt, hanem inkább csökkent, azaz ebben sem igazán közeledünk a fejlettebb nyugati régióhoz.

Vargának egy, a napokban elhangzott kijelentése még messzebb rugaszkodott el a valóságtól. Azt állította, hogy sikeres a kormánynak a magyar vállalkozásokat segítő programja és támogatják a valós piaci teljesítményre képes hazai nagyvállalatokat. A történéseket figyelemmel kísérők számára jól látható, hogy ennek éppen az ellenkezője folyik nálunk. Nem a tényleges versenyképesség a szempont, hanem a politikai lojalitás: Orbánék a saját gazdasági hátországukat és oligarcháikat támogatják minden eszközzel, az ő javukra avatkozva be a piaci viszonyokba.

Minden egyes lépésük erre irányul, az állami megbízások és az uniós források elosztásától, a testre szabott törvényektől kezdve a nagyvonalú állami banki kölcsönökön és támogatási pénzeken át a föld- és trafikügyekig; hosszan sorolhatnánk még a konkrét példákat. Aki nem tartozik a kedvezményezett körbe, annak ellehetetlenítik vagy megnehezítik a vállalkozási feltételeit, attól függően, mennyire kell nekik az adott piaci terület. Ha valaki kiesik a kegyekből, mindent elveszíthet, lásd Simicska és Spéder esetét: a vezér és szűk köre dönti el, ki lehet nálunk sikeres nagyvállalkozó, és ki nem.

Eközben egyre távolodunk az európai értékektől, leépül az oktatási rendszer és a kutatás-fejlesztés, tömegével hagyja el az országot a képzett munkaerő. Mindehhez és az EU jövőjét alapvetően fenyegető problémákhoz képest jelentéktelen és felettébb időszerűtlen kérdés, lehet-e nálunk euró 2020-ig.