Nem is olyan rossz az a 69. hely

Egyetlen hozzáértő és objektív elemzőt sem lepett meg, hogy a legelismertebb versenyképességi listán hazánk tavaly óta hat helyezéssel visszacsúszva már csupán a 69. helyen szerepel, még olyan országok is előttünk vannak, mint például Botswana /aki esetleg nem tudná, Dél-Afrika északi szomszédja, remek szafari-turizmussal/. Hogy közelebbi hasonlítási alapot említsünk, Románia és Bulgária is elhúzott mellettünk, az EU-ban mindössze a válság mélyén ragadt Görögország, az ugyancsak mentőcsomaggal talpon maradt Ciprus, valamint a frissen csatlakozott Horvátország van mögöttünk.

Hogy a történelmi mélypontot jelentő, lesújtó helyezés nem okozott meglepetést a szakértőknek, azzal magyarázható, hogy a lecsúszásunk hat év óta folyamatos, és okai évek óta lényegében változatlanul fennállnak, sőt erősödnek. A listát nem hasraütésre állítja össze néhány nagyokos, hanem 9 fontos kritérium alapján több száz, konkrét helyi tapasztalatokkal rendelkező üzleti és befektetési szakember véleménye alapján pontoznak. A szubjektivitást ez kizárja, tehát meglehetősen korrekten tükröződik egy-egy ország nemzetközi megítélése. Éppen emiatt a lista mindenhol nagy figyelmet kap, és hosszabb távon hatással van a tőke mozgására.

Az sem lephetett meg senkit az elmúlt évek kormányzati kommunikációja nyomán, hogy az NGM elbagatellizálja a rólunk született ítéletet, és rögtön ellentámadásba megy át. A közleménye szerint nem fontosak az ilyen listák, hanem a gazdaság teljesítménye, a növekedés a fontos. Ezzel az állásponttal akár egyet is érthetünk, mert valóban nem önmagában a helyezési szám a lényeg, hanem annak mögöttes tartalma. Ettől kezdve viszont a szakértő elemző gyökeresen más véleményre jut, mint az NGM, amely szerint minden szép és jó, a gazdaságunk a lehető legjobb úton halad, hiszen a GDP bővül, a hiány 3 százalék alatt, és előttünk a még boldogabb jövő.

A baj csak azokkal a fránya részletekkel van: a versenyképességi kritériumok vizsgálata sajnos teljesen más képet mutat, amelyet a mindennapi tapasztalatok támasztanak alá. A legrosszabb minősítéseket az állami szintre emelkedett korrupció, a rosszul működő intézményrendszer, a túl magas és egyenlőtlen adóterhek, az oktatási és munkaerőpiaci problémák, valamint az alacsony innovációs képesség, K+F költés miatt kaptuk. Ezek mindegyike évek óta kemény bírálatok tárgya és hatásaikat a saját bőrünkön érezhetjük.

Egyenként is csökkentik egy ország versenyképességét, együttesen azonban a fejlődés egészét gátolják. A bajok pedig a felsoroltaknál is súlyosabbak, és az élet minden területén jelentkeznek, a gazdaság szerkezeti problémáitól kezdve a demokratikus intézményrendszer kiürítésén át a társadalom mélyülő szétszakadásán, milliók szegénységbe süllyedésén keresztül az egészségügy katasztrofális állapotáig. Ha csak a gazdasági tényezőket nézzük, az NGM által legfontosabbnak nevezett növekedés az uniós támogatás egyenes függvénye, anélkül recesszióba zuhannánk. Az ipari termelés az Orbánék által rendszeresen kritizált multinacionális cégek teljesítményétől függ, a hazai cégek, főleg a kkv-k többsége nem versenyképes. A mezőgazdaság csak a termelésének kétharmadát kitevő EU-pénzeknek köszönhetően nem omlik össze, beruházás és fejlesztés hazai forrásból pedig szinte nincs.

Mire is olyan büszke a kormány? Külső támogatás nélkül az összeomlás szélén lennénk, a kormány nemhogy segítené a hazai vállalkozásokat, de csak ront a helyzeten azzal, hogy torzítóan és kontraproduktívan avatkozik be a versenyszférába: minden erővel a saját érdekkörébe tartozó vállalkozásokat támogatja, mindenki mást háttérbe szorítva. Az uniós fejlesztési keretek ezermilliárdjait nem a hatékonysági szempontok, hanem a saját hatalmi érdekek alapján osztják el, nem véletlenül vagyunk az utolsók az unióban a támogatási pénzek GDP-re való hatásában.

Az sem véletlen, hanem a magyar állapotok egyenes következménye, hogy százezrek, köztük magasan képzett szakemberek tömegei hagyják el az országot, máshol keresve a megélhetést és boldogulást. Ennek hatása aztán a növekvő és a leginnovatívabb ágazatokban már a működést veszélyeztető szakemberhiány, miközben negyedmillió, jórészt alacsonyan képzett polgártársunk évi 400 milliárd költséggel többletértéket aligha termelő közmunkát végez.

Sorolhatnánk tovább a halmozódó és egyre aggasztóbb problémák sokaságát. Igaza van az NGM-nek: ezekhez képest valóban szinte lényegtelen, milyen listán, hol állunk. A reális helyzethez képest pedig nem is olyan rossz az a 69. hely.